Hogy legyünk társak a társtalálásban?

Van nekem három igen jó ismerősöm. Huszonéves lányok. Nevezzük őket Ágónak, Gyöngyinek és Borsinak. Mindhárman egy osztályba jártak, méghozzá jó nevű református gimnáziumba, tanítottam is őket, és csodák csodája még utána is megmaradt a kapcsolatunk, sőt még talán javult is, mert a hivatalos hittantanári státusz elmúltával egészen jó, mondhatni baráti viszonyt ápoltunk, sőt az év egy-egy részét (ünnepek, nyári napok, szilveszter) még együtt is töltjük. Egy ifikörbe is jár(t)unk, így hitbeli fejlődésükre, újabb-újabb megvilágosodásaikra és kóborlásaikra is rálátással maradtam.

Mindhárom leányzó meglehetősen szép, csinos, arányos, diplomá(ka)t szereztek, nem ejtették a fejükre őket és jól elboldogulnak az életben. Van munkájuk, családjukkal jóban vannak, van baráti körük. Tudtommal nem drogoznak. És még egymással is jóban vannak.

Egyetlen hiányt fedezhetünk fel csak életükben, ez pedig a társ. Nem mintha ezen a téren semmi mozgás nem lenne életükben, vagy folyamatosan ezzel foglalkoznának, vagy fölöttébb neki lennének búsulva, ahogyan Erdélyben mondanák.

Voltak komolyabb és reményteljesebb kapcsolataik, de így 25 és 30 között jelenleg nincs kilátásban, hogy bármelyikük esküvőjén végre táncolhatnék egy jót. És kötelezően sem írom le azt a műszót, amelyet amerikaiul ejtünk és írunk, s amivel a magányos, harminc körüli női létformát és életérzést szoktak jellemezni. Mert nem azok.

Az én kérdésem az, hogy vajon miért nincs társuk?