„Emberi szempontból teljességgel érthető, hogy kinyílt a bicska azok zsebében, akik svájcifrank-alapú hiteleket vettek fel. Kis túlzással lehet úgy fogalmazni, hogy az 1929–1933-as gazdasági világválság óta nem látott valutakrízis tört ránk. A kimutatások szerint a devizahitelesek több mint tíz százaléka egyébként sem tudott már fizetni – az erről szóló statisztika még kétszáz forintos frank alatt készült!(...)
Mi abban vagyunk érdekeltek, hogy stratégiai szövetségeseink »ügyei« mielőbb úgy oldódjanak meg, hogy a piacok is megnyugodjanak. Akárhogyan is alakul, a valutakrízis miatt a magyar gazdaság félszázalékos visszaesése kódolható. Tehát robogásra, pörgésre nem nagyon kell berendezkedni. Számoljunk azzal is, hogy az »alsó hangos«, háromszázalékos hazai gazdasági növekedést is a külkereskedelemnek, pontosabban a multiknak köszönhetjük, miután a belső gazdaság szereplői még nem tértek magukhoz. Bízhatunk persze a »keleti szélben« és a közép-európai gazdasági kapcsolatok megerősödésében, ám új struktúrák csak nyugodt légkörben jöhetnek létre: nincsenek csodák, hosszú időbe telik a felzárkózás.
Egyébként pedig kár ebben a helyzetben bárkire és bármire is újjal mutogatni, vagy éppen temetni az Egyesült Államokat, siratni az eurózónát. Magunkat kellene.”