Nevelés

Minden politikai kurzus első kötelessége, hogy nevelési-oktatási elveket és politikát hirdessen meg, amely kifejezi egy politikai irányzat lényegét. Ráadásul ez a legfilozofikusabb része a kormányzásnak. Színt kell vallani, ki mit gondol az emberről és lehetőségeiről. Vagyis a kulcskérdés a nevelés, noha az oktatás technicizált szempontjait szokták inkább előtérbe tolni.

Az elmúlt több mint harminc évben bármikor lehetett volna tüntetést, lázadást, sztrájkot szervezni az oktatás dolgában. Mindig is alacsony volt a pedagógusok jövedelme, volt hercehurca a tantervek és a diákok terhelése miatt; a tankönyvhasználati „szabadság” vagy irányított tananyag és más kérdések kormányokon átívelő, adott pillanatban fontos, de egyben politikai tartalmat leplező úgynevezett szakpolitikai fügefalevelek voltak. Ám minden oktatási kérdést megelőz a nevelés kérdése: milyen embert és milyen életmódot követő embert tekintünk nevelésünk céljának? A ma is értelmezhető liberalizált posztkommunista felfogás emberképe az autonóm, azaz minden tekintélytől mentes nevelésen alapszik. Célja egy olyan individuum kiformálása, aki magát tekinti minden döntése és tette kiindulópontjának. Ennek az individuumnak jogai vannak, és nem ismer el semmilyen tekintélyt. Jelszava: „Fiam, te vagy a világ közepe!” Ma ezt nevezik a liberális nevelés céljának. Már régen nem a klasszikus liberális elv dolgozik itt, amely az egyén védelmét és szabadságát szolgálja a nagyobb hatalmakkal szemben, hanem az individuum egyre nagyobbá növelése zajlik, aminek a vége a narcisztikus személyiség. Nincs egyetlen szabály, törvény vagy norma, amit ne lehetne megkérdőjelezni az egyén ítélőszéke előtt. Hogy ez milyen színvonalon történik meg, azt mindenki megítélheti saját mindennapi tapasztalatai alapján.