Ne utáljátok a szolfézst!

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata a Mandiner hetilapban

Told félre ezt a cikket. Körülöttünk összeomlik a világ, fűtetlen szobákban inflálják a forintot, gyertyafénynél keresik a kőolajat, atomokra hullunk az atom gondolatától is. Én pedig azzal fogok jönni, hogy

Mert nem puszta „nem szeretem” érzés bujkál itt, többről van szó: valaminek az elutasításáról, ami épp olyan alap, mint nyelvben a nyelvtan, matekban az egyszeregy.

De hogy mégse legyen nulla olvasóm, adjunk a problémának univerzumnyi távlatot! Létezik az ember nevű teremtett sejtburjánzás, és valami különös módon úgy konstruálták, hogy bizonyos felhangok mentén érzékel a füle. És az úgynevezett hármashangzatok egyik fajtáját szomorúnak (moll), a másik típusát vidámnak (dúr), egy harmadikat sűrűnek (szűk), a negyediket meg csúnyának (bő) asszociálja. Mindenki mindenhol. (E helyütt nem mennék bele egzotikus negyedhangok vagy a farkaskvint és a szintonikus komma nevű nyalánkságok taglalásába, tényleg az alapoknál maradunk.)

Zenét mindenki hallgat. Mindenki fütyül, dúdol, dalol és szüttyög. Kedvenc száma mindenkinek van, az aztán nem hallás kérdése. Akkor viszont miért kell folyton szembesülni azzal, hogy még a készségtantárgyakhoz (rajz, torna, kézművesség, barkácsolás stb.) képest is önálló, megköpködött rezervátumba taszítják a zene nyelvének alaprendszerét tanító tárgyat, a szolfézst?

hogy egyáltalán az első igazi leckének értelme legyen? Melyik nyelven tanulsz meg úgy, hogy soha senki semmit meg nem mutatott neked, hogy minimális bebiflázandó textus, ragozás vagy fogalomhalmaz ne lett volna feladat? A szolfézsnak neki se állni lett a kunszt!

Rossz híre van, pedig az ember, az isteni emberség egyik csodájára nyitja a fület. Sosem volt és nem is lesz senki, aki a művek – Bach vagy Beatles, egyre megy – végén a domináns vagy szubdomináns akkordot érezné lezárásnak, csakis a mindent bevégző tonikai funkciót. De a hangok világa különös módon épp lecsendesedést, legalább rövid időre, de fülhegyezős odafigyelést kíván, s ez nem a fékevesztett ipari csörtetésben adatik meg. Hát, nem a 21. század trendje vagyunk, az biztos!

fel se emlegessük, miközben csálé agyagos porfogók éveket túlélnek holmi párkányokon. A hamiskásan énekelt skálák, a mellétrafált távhangközök sose kerülnek az ablakba. Miért? „A szolfézs vette el a kedvem a zenétől!” „A hülye kottaolvasás miatt hagytam abba a zongorát!” „A szolmizálással üldöztek ki a világból!” Ezek az épületes szamárságok bődülnek mindig. Mintha azt kiáltanánk: „a sorkizártra tördelt szószedet miatt nem beszélek nyelvet”, „a vacak ékezetek miatt ejtettem a franciát”, „tanulja meg a cirill betűket, akinek két anyja van”. A szolfézst – és vele a zenét, halló! – nem tudni és nem érteni lett sikk. (Most én kiáltok: Anyám!)

Eközben a zene: nyelv. Hallása és lejegyzése pedig az emberiség igazi eszperantója. Érzelmeket közvetít, kommunikál, felvillanyoz és megbékít, háborús feleket képes összesimítani, lásd palesztin–zsidó zenekar. Az pedig az igazi zeneeszperantó beszélt és írott alakja, ha halljuk és papírra is vetjük a muzsikát, a nyelvtanár pedig a szolfézs maga.

Nem minden szolfézstanár zseni: lehet ellenszenves, fáradt, kiégett köztük – mostohán tartott tárgyuk miatt joggal cipelnek komplexust is. Viszont bárhol akad ilyen pedagógus kolléga, sőt a járóbeteg-szakrendelésen és a közjegyzők között is. De nem lehet olyan destruktív egy tanerő, hogy Te (a gyereked vagy Te magad) Dosztojevszkij regényét, Shakespeare szonettjét, Goldoni komédiáját, Ady líráját ne találd szépnek, értéknek.

Ma szolfézst és szolfézstanárt is éneklek – tudom, nagyon nem trendi. És nemcsak azért teszem, hogy nevelhessenek muzsikusokat. Leginkább azért, hogy nevelhessenek közönséget, aki használja majd a teremtett fülét, s hogy ne érezhesse senki magát kiműveltnek anélkül, hogy az emberiség közös közvetítőnyelvét, a zenét legalább gügyögné. 

Nyitókép: Shutterstock