Magyar Péter az az ember, aki hatalmasat akart fingani, de a végén csak beszart

Lehet a tegnap történteken ironizálni, de valójában véresen komoly dologról van szó.

Egy ünnepelt író születésnapjára.
Nádas Péter író a napokban volt nyolcvanéves. Tudható róla – többször leírta és elmondta –, hogy semmiféle jelentőséget nem tulajdonít a születésnapjának. Sőt, ennél jóval messzebbre megy. Azt mondja, hogy a születését értelmetlennek találja, hogy inkább meg sem kellett volna születnie. Ha az édesanyja „elcsinálja”, az lett volna talán a legjobb. Ő fogalmaz így.
Súlyos, szinte letaglózó kijelentések, az ember először tényleg nem tudja, hol találjon fogást rajtuk. Mit lehet kezdeni az ilyen mondatokkal? Nádas születésének napján, 1942. október 14-én a német Einsatzgruppék tömeggyilkosságokat hajtottak végre Lengyelországban. Zsidók ezreit, nőket és gyerekeket végeztek ki városok és falvak közelében, erdőszéleken. Akkoriban az ilyesmi nem számított kivételes eseménynek, a Harmadik Birodalom hódító stratégiájának szerves részét képezte.
Nádas édesapja zsidó származásúként munkaszolgálaton volt, Szentkirályszabadján építette a katonai repülőteret, fiát csak hónapokkal a születése után láthatta először. Évekkel később öngyilkos lett. Először a gyerekeit – Nádas Pétert és öccsét, Pált – is magával akarta vinni a halálba, de aztán csak magával végzett, mert a gyerekei szépségének láttán képtelen volt megtenni azt, amit eltervezett. Nádas első emléke egy légitámadás: a becsapódó bomba anyjával együtt csapja a falhoz.
Szinte elképzelhetetlenül súlyosan traumatizált. Nem csoda, hogy Nádas később sokszor kijelentette, hogy „mindannyian háborús sérültek vagyunk”. Nem csak a közvetlenül érintettek, hanem a leszármazottaik is. Mert az is sérült, aki nem tud róla, aki csak a traumák árnyékában, a traumák elhallgatásának súlyos csöndjében nőtt fel.
Nádas felnőtt életének egy része is az öngyilkossággal való küzdelem jegyében telt el. Megölje magát vagy se? Ha igen, hogyan? Ezek a kérdések álltak a fiatal férfi életének centrumában. Öngyilkossági késztetéseit aztán az író Mészöly Miklós felesége, Polcz Alaine pszichológus mérsékelte, illetve a saját magán elvégzett pszichoanalízisek.
Regényeit, az Emlékiratok könyvét és a Párhuzamos történeteket a huszadik század kollektív traumái járják át, a szereplők a század fizikai, lelki és szellemi romjai között botorkálnak, már nem is megváltást keresnek, inkább csak megpróbálnak életben maradni, ahogy lehet. Megint csak saját maga mondja, hogy munkájának nem igazán látja értelmét, egyfajta autisztikus folyamatként értékeli, az őrület egy speciális nemeként.
Évtizedeken át írta regényeit, kitartó, napi munkával, és ennek a munkának kívülről nézve tényleg van valami őrületes jellege. A hetvenes években, amikor Kisorosziban élt, szállásadó háziasszonya titokban az ismerőseinek mutogatta Nádast, akik belestek az ablakon, hogy lássák, mit csinál egy író. Elnéző mosollyal figyelték, ahogy a bolondokat szokás. Regényeiben és esszéiben olyan kérdéseket boncol, amelyekre szemmel láthatóan nem talál válaszokat.
mert szerinte a történeteknek nincs kezdetük, ahogy nincs végük sem. Ebben igaza van.
Ahogy abban is igaza van – és ez a Párhuzamos történetek másik nagy témája –, hogy az emberek milyen kitörölhetetlen nyomokat hagynak a másikban, még akkor is, ha nem ismerik egymást.
Nádas Péter az utóbbi évtizedekben egy zalai aprófaluban, Gombosszegen él. Egyszer egy teljes éven át minden áldott nap lefotózta a kertjében álló idős vadkörtefát. Szívinfarktusa során percekre a klinikai halál állapotába került. Ezt az élményét Saját halál című írásában örökítette meg. Istent ott sem találta, csak saját – általa értelmetlennek gondolt – születését élte át újra. Úgy hírlik, az idős vadkörtefa haldoklik. Hiába minden, évről évre egyre több ága szárad el.
Nyitókép: MTI/Kollányi Péter