Hátrahagyni valamit világunk jobbik részéből

Október 23-a az egyik legtisztább, legegyértelműbb nemzeti ünnepünk. Történelmi tudatunkkal még épp bevilágíthatjuk, nagy­szüleink személyes élményeivel még épp belakhatjuk. Az 1956-os eseménysor nem rejtélyes útvesztő: egészen világosan kirajzolja a jó és a rossz archetípusát, egyértelmű erkölcsi tájékozódási pontokat mutat. Meghatározza a világhoz való viszonyunkat.

Tudjuk, kik álltak a barikád egyik és másik oldalán. Tudjuk, hogy kik fordultak meg a sorsdöntő napokban a damaszkuszi úton, kiket emelt fel és süllyesztett mélybe a szabadság­harc gyönyörű reménytelensége. Tudjuk, a novemberi véres napok kit hová sodortak, ki váltott köpenyt, és ki vállalta önmagát a bitó árnyékában is.

Ez a tudás nem csupán a rendszerváltás előtt óvatosan, később nagy elánnal, a túlélők bevonásával, levéltárak titkainak feltárásával meginduló történészi munka révén jött létre. Ezt a tudást hagyományozódás útján, szájról szájra, nemzedékről nemzedékre mesélték a szabadságharc alakítói, szemtanúi, menekültjei. Szülőről fiúra suttogta magát tovább az igazság – már ahol egyáltalán a családi emlékezetben őrizni merték a puskaporos ősz valós történetét. Ahol a hivatalos történelemhamisítás ellenére a négy fal szabadságában beszélni merészeltek ötvenhatról.