Mali egy újabb lecke

Mélyrepülést vettek Mali és Franciaország kapcsolatai az utóbbi hetekben. A problémák hónapok óta érlelődtek, részben azért, mert Bamako a nyugati katonai segítség mellett az orosz zsoldosokból álló, Kreml-közeli Vagner Csoport segítségét is igénybe akarja venni a dzsihadisták elleni harcban, részben pedig azért, mert a junta megszegte ígéretét, és a februárra tervezett parlamenti választást legalább 2026-ig el akarja tolni.

A világ tíz legszegényebb országának egyikeként Mali bruttó hazai össztermékének harmada-fele nemzetközi segélyekből tevődik össze. Ebből az EU, a nagy európai donorok és az Egyesült Államok jelentős részt vállal, így véleményük és a folyamatokba való beleszólásuk jelentős hatással bír. A demokratikus átmenet elmaradása és az, hogy Bamako teret enged az orosz érdekeknek, olyan fejlemény, amit nem kíván támogatni a Nyugat.

A geopolitikai befolyásszerzésen túl elég abba belegondolnunk, hogy az ENSZ, az EU vagy a francia vezetésű Takuba misszió jelenléte nem kerül semmibe Malinak, sőt jelentős gazdaságélénkítő hatása van a majd húszezer külföldi katona logisztikai ellátásának. A Vagner Csoport mintegy ezer zsoldosát viszont Bamako a saját büdzséjéből fizeti, amit áttételesen a külső segélyek tesznek lehetővé.

Az elmúlt hónapokban úgy tűnt, lesz középút, az EU „készültségbe helyezte” szankcióit, de nem élesítette őket az oroszok decemberi megjelenése után. Ezt a nyugalmi állapotot robbantotta Bamako január végén, amikor először kiutasította a beérkező dán kontingens katonáit, majd a francia nagykövetet is. Norvégia lemondta a részvételt, a Takuba művelet két tucat tagországa pedig két hetet adott magának, hogy eldöntse a misszió jövőjét.

Mit jelent ez Magyarország számára? A kormány tavaly döntött a Takuba misszióhoz való csatlakozásról, ezután kezdődött meg a részvétel gyakorlati előkészítése az első csoport kiutazásával. A magyar közvélemény általában értetlenül fogadja ezeket a missziókat: mit keresünk a világ távoli pontjain azon túl, hogy a katonák jó fizetést kapnak a kintlétük alatt? A Magyar Honvédség balkáni szerepvállalásán kívül minden missziót ilyen hozzáállás fogad, legyen szó Afganisztánról, Irakról vagy most Maliról. Azt sem véletlen, hogy az utóbbi húsz évben amikor magyar katonák haltak meg ilyen missziókban, a társadalmi támogatás hiánya miatt a politikusok első reakciója a hazahívás (Irak, 2004) vagy a „felülvizsgálat” (Afganisztán, 2011) volt, amelynek eredményéről már nem értesült a nagyközönség.