A világ sportéletét mi mentettük meg – Szabó Tünde a Mandinernek

Csisztu Zsuzsa interjúja a Mandiner hetilapban.

Lapunk megjelenésének napján választják meg a Nemzeti Színházban 2021 legjobb sportolóit és edzőit a Magyar Sportújságírók Szövetsége hagyományos M4 Sport – Az Év Sportolója-gálán. Egy ilyen esztendő után ön kikre szavazott volna? 
Szerencsére nem nekem kell választani, mert aligha tudnék, olyan fantasztikus sportteljesítmények születtek, és a maga nemében mindegyik különleges volt. A bajnokok mind nagy egyéniségek, akik egy ilyen kiélezett helyzetben képesek voltak emberfeletti teljesítményt kipréselni magukból úgy, hogy mozgó célpont, vagyis egy elhalasztott olimpia megnyújtott felkészülése várt rájuk, tele bizonytalansággal. Ha mégis ki kell emelnem valakit, nyilván Szilágyi Áront mondanám, aki három egymást követő olimpián aratott győzelmet – ez sportolói szemmel is felülmúlhatatlannak látszik. Áron valóban ikonikus alakja a világ sportjának, nyilván nem véletlenül végzett a hetedik helyen a világ legjobb férfi sportolói között a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség szavazásán.

Ha a kiemelkedő egyéniségekről beszélünk, nem mehetünk el Hosszú Katinka személye és szereplése mellett sem. Önnek csalódást okozott Katinka szereplése Tokióban?
Katinkát kisgyerek kora óta ismerem, és nála keményebben dolgozó sportolót aligha láttam. A számára kidolgozott és működő rendszer, amely szerint szinte versenyezve edzett, őrült csapást szenvedett el a pandémiás leálláskor. Az ötödik olimpiájára készült, amihez elképesztő energiákat kellett mozgósítania, és sajnálatosan volt olyan sportolónk, például a háromszoros olimpiai bajnok kajakos Szabó Gabriella, aki épp a halasztás miatt döntött a visszavonulás mellett. Katinka folytatta a felkészülést, de nyilvánvaló volt, hogy nem a nulláról, hanem mínuszból kell visszakapaszkodnia. Én pontosan tudom, hogy egy sportoló elvárásai saját magával szemben mindig nagyobbak, mint a külvilág elvárásai, ez Katinkával is így van: ha kell, belehal a versenybe a sikerért.

De odaveszett az Iron Lady-imázs egy darabja is azzal, hogy Katinka érem nélkül tért haza?
Semmiképp, a három olimpiai arany- és egy ezüstérmet, a több tucat világ- és Európa-bajnoki medált már nem lehet elvenni tőle. Ha ezúttal nem sikerült is az éremszerzés, szerencsére Tokióban taroltak a mieink. A húsz magyar érem felülmúlta a legoptimistább prognózisunkat is, de talán még többet elmond, hogy a 156 olimpiai pont megszerzéséből ezúttal olyan sportágak is kivették a részüket, mint a taekwondo, a hegyikerékpár, a vitorlázás vagy a karate. Bővül tehát azon sportágak sora a hagyományos sikersportjaink mellett, amelyek képesek a világ élvonalába emelkedő sportolókat nevelni.

Amikor az új sportágak színre lépését említi, akkor ki kell térnünk olyan hagyományos sikersportágainkra, amelyek viszont jelentős pénzből gazdálkodnak, de igencsak rosszul teljesítettek, mint például a torna vagy az atlétika. 
Valóban vannak olyan sportágaink, amelyek a korábbi időszakokhoz képest várakozáson alul teljesítettek. Nem titok, jelentős átvilágítás zajlik a szövetségek munkájáról, hiszen az olimpiával véget ért egy tízéves sportágfejlesztési program. Egy munkacsoport most megvizsgálja, hogy a tervekből mi valósult meg, és mennyire jó az irány, amit a szakma írt elő saját magának.

Lesz számonkérés?
Februárra össze kell álljon a teljes kép, és fehéren-feketén látnunk kell, hogy mi valósult meg a tervekből, hiszen az eredmények és az eredménytelenség is önmagáért beszél. A sport a magyar kormány számára valóban stratégiai ágazat, ezért fontos látni, hogy a szereplői átérzik-e, milyen lehetőségek nyíltak meg eddig előttük. Én is keresem az indokokat, hogy például a torna­sporton belül mi az oka az elmaradó olimpiai sikereknek, egy korszakváltás zajlik-e éppen – ahogy például az atlétikában –, vagy pedig szakmai hiányosságok vannak.

Számíthatunk tőlük kellő önkritikára?
A számok rámutatnak majd jó néhány dologra, az utánpótlás arányára, a sportszakemberek számára vagy éppen arra, hogy van-e még olyan infrastrukturális hiányosság, ami esetleg visszafogja a fejlődést. A transzparens gazdálkodásra is nagy figyelmet fordítunk, és a szövetségektől is elvárjuk ezt, nincs elfogultság vagy részrehajlás egyetlen szervezet felé sem. Csak olyan sportágak számíthatnak az indokolt forrásokra, amelyek megfelelnek e kritériumoknak.

Ha visszatekintünk a múlt évre, a statisztikák alapján roppant sikeres esztendő képe rajzolódhat ki előttünk, pedig óriási küzdelem zajlott még az év elején a járványhelyzet okozta bizonytalanság miatt. 
Egy éve ilyenkor már tisztában voltunk a pandémia valós jelentésével, így egy újratervezésekkel teli időszakra kellett berendezkednünk. Emlékszem, folyamatosan értekeztünk a külvilággal, ebben a Külgazdasági és Külügyminisztérium nagy segítségünkre volt, illetve a nemzetközi sportági szakszövetségek, amelyektől állandóan frissített híreket kértünk, hogy végül mely nemzetközi eseményeket tartják meg és melyeket törlik. Pár hónap alatt világos lett, hogy ez hosszabb távon tarthatatlanná válik, és így jöttek a buborékok. Az elsők voltunk, akik jelentkeztünk, hogy szeretnénk Magyarországra tervezett sporteseményeket ilyen feltételek és előkészítés mellett, biztonságos módon megrendezni.

Tudható volt ekkor, hogy ez siker lesz, és nem lesznek a buborék ellenére covidos sportolók, akik épp nálunk kapják el a vírust? 
Nem, semmit nem lehetett előre tudni, de az előkészítő munkába az operatív törzset, valamint egészségügyi és járványügyi szakemberek egész sorát vontuk be, és természetesen rizikót kellett vállalnunk addig a mértékig, amíg ki nem derült, hogy buborékban igenis lehet biztonságosan versenyt rendezni. Merkely Béla professzor hatalmas támogatást adott, és mivel soha senki nem volt még korábban ilyen helyzetben, kellett a bátorság, hogy az országba belépők és majd később kilépők útját hogyan szervezzük meg vírusmentes módon, miközben a buborékon kívül tombolt a globális járvány. Ki merem jelenteni, hogy a világ sportéletét bizonyos fokig mi mentettük meg ezekkel a lépéseinkkel, és ez adta a bátorságot később, hogy akár a tokiói olimpia is megrendezhetővé vált a buborékrendszerben.

Ez azért elég merész kijelentés…
Amikor a lezárások voltak, mi voltunk az utolsók, akik bezárták a sportlétesítményeiket, és mi nyitottuk meg először, vagyis volt némi helyzeti előnyünk, és hamarabb gyűltek az új helyzetről a tapasztalataink, mint másoknak. A sportnagyhatalmak is árgus szemmel figyelték a lépéseinket, és nagyjából két-három héttel később náluk is megjelentek azok a rendeletek, amelyek nálunk beválni látszottak. Valójában jó néhányan utánoztak bennünket számos lépésben.

Mely nemzetek például?
A franciák, az osztrákok vagy az oroszok, de még a japán olimpiai bizottság és a szervezőbizottság tagjai is hozzánk jöttek, hogy tanulmányozzák az egészségügyi és járvány­ügyi megoldásainkat. Kimondhatom, hogy etalonnak tekintették a magyar szervezést. Egyértelművé vált, hogy a gazdasági élet oly jelentős területét érinti a sport, és akkora hiátus keletkezett a leállásokkal, hogy legalább a versenyrendszer megtartása és a televíziós közvetítések újraindítása miatt lépni kell. Ezzel került némi vér a nemzetközi sportélet zsibbadt tagjaiba, és remény nyílt arra, hogy sportolóink még kvalifikálhatnak Tokióra. A külföldi sportolók közül is sokan figyelték a közösségi médiában a magyarok posztjait, s amint látták, hogy ők zavartalanul edzenek, sokan idekéredzkedtek edző­táborozni a mieinkhez. Eközben Magyarország számos nemzetközi verseny mellett sikeres buborékos úszó-Eb-t és dzsúdó-vb-t rendezett nem sokkal az olimpia előtt.

A nemzetközi sportvilág gazdasági talpon maradása volt tehát a tét Tokióban? 
Nem titok, hogy a sportvilág belső gazdasági érdekei még azt is képesek befolyásolni, hogy például az úszóversenyek döntőit reggelre tegyék, délutánra vagy estére pedig a selejtezőket, csak hogy igazodjanak az amerikai televíziós főműsoridőhöz. Ennyire fontos ugyanis az ottani tévés reklámokból származó bevétel. Ha ez az olimpia elmarad, az súlyosan megrendíthette volna a nemzetközi sport­gazdaságot. Az a tendencia is erősen látszik, hogy az utóbbi évtizedben az egyetemeken gomba módra szaporodnak a sporttal kapcsolatos specifikus választható szakirányok. Egyre többen tudják magukat elképzelni sportszakemberként. A szórakoztatóiparban ez hatványozottan igaz, a tematikus sportcsatornák és online felületek növekedése szinte robbanásszerű, ezek működésében nyilván a sport­események jelentik a tüzelőanyagot, nélkülük nem indul be a körforgás. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság pedig patthelyzetbe kerülhetett volna, ha végül nem folyik be a játékok közvetítési jogainak értékesítéséből származó legfőbb bevétele, amit azután visszaoszt az egyes nemzeti olimpiai bizottságoknak és sportági szövetségeknek.

Ha már nemzeti olimpiai bizottság, egy ilyen sikeres nyári olimpia sem volt képes megmenteni a MOB elnökét, Kulcsár Krisztiánt, aki bizalmi szavazást kért a megfogyatkozott tagságú közgyűléstől, és bevallottan elbukott a szavazáson. Vajon miért?
Ez egy szakmai véleménynyilvánítás volt, és a Magyar Olimpiai Bizottság közgyűlése hozott egy sportszakmai döntést: a tagok visszahívták az elnököt, mert nem tartották helyesnek azt az irányt, amelyet a MOB célba vett. A sportban is érvényesült a demokrácia, és egy demokratikusan megválasztott testület – még ha létszámában a kritizált alapszabály miatt megfogyatkozott is a tagság – úgy döntött, nem elégedett az elnök munkájával, és nincs bizalma iránta a továbbiakban. Az elnök feladata, hogy kiszolgálja az őt megválasztó tagságot, illetve azon sportszervezeteket, amelyeket a tagok képviselnek, úgy tűnik, itt egyre távolabb kerültek az álláspontok.

Államtitkári munkája során már a harmadik MOB-vezetőt keresi a testület, ki jöhet szóba?
Mindenképpen egy, a sportvilágban elfogadott, megfelelő vezetői tapasztalatokkal és kompetenciákkal bíró sportszakember kell a MOB élére, nekünk a sportállamtitkárságon pedig az a feladatunk, hogy minél hamarabb segítsünk megteremteni a demokratikus jelölés és választás feltételeit, hogy a február elején kezdődő téli olimpiára nyugvópontra jusson a MOB ügye. A kiutazó csapatnak is az az érdeke, hogy egy demokratikusan megválasztott és a tagság bizalmát élvező vezető képviselje a magyar olimpiai családot Pekingben.

Neves olimpikonjaink, mint Cseh László vagy Szilágyi Liliána az egészségtelen szülő-edző-tanítvány viszonyról szóló sokkoló történetei sem tesznek jót a magyar olimpiai mozgalomnak, hogy finoman fogalmazzunk. Miért most kerülnek elő ezek a sérelmek? 
A miért mostra nem könnyű válaszolni, de már az is örvendetes, hogy felszínre jönnek, és segítenek a tisztulási folyamatokban. A Turi-ügy kapcsán fontos, hogy elkészült a független vizsgálóbizottság jelentése, az is legalább ennyire lényeges, hogy a feltárt és beismert sérelmek kapcsán Turi György maga is és a Magyar Úszó Szövetség is bocsánatot kért az érintettektől. A múlttal való szembenézés nélkül nehéz lenne a továbbhaladás egy tisztább jövő felé.

Szilágyi Liliána ügyében megszólalt az édesapa, Szilágyi Zoltán is, aki tagadja a fizikai, lelki és szexuális zaklatással kapcsolatos vádakat. A közvélemény döbbenetén túl számos jogi következménye lehet a szövevényes ügynek. Érdekel, hogy jogászként és szülőként miképp látja, hogyan vezethetnek manapság a dolgok idáig.
Amikor hallgattam a Szilágyi Liliánával készült interjút, meg kellett szakítsam közben, annyira felzaklatott, amit ez a fiatal hölgy mesélt. Viszont mint jogász és felelős sportvezető tudom, hogy ezek milyen súlyos szavak és tettek, ilyenkor mindig teljes körű kivizsgálást kell elrendelni, amit a Magyar Úszó Szövetség nagyon helyesen el is indított. A történtek rávilágítanak arra is, hogy mekkora a felelőssége egy sportvezetőnek, egy edzőnek, a környezetnek, hogy észrevegye, ha valami nem stimmel egy gyerekkel vagy egy fiatal lélekkel. A sporttörvényt oly módon alakítottuk a 2017-es módosításakor, hogy ma már a szövetségeknek kifejezetten meg kell alkotniuk azon belső magatartási szabályaikat, amelyek megakadályozzák, hogy hasonló esetek a sportvilágon belül előforduljanak. A családon belüli erőszak persze nem a sporttörvény hatásköre, de azért hozott létre a kormány  áldozatsegítő központokat, hogy hangsúlyozottan az áldozatok mellé álljon, és segítse a helyzetük megnyugtató rendezését. Épp a napokban nyitottuk meg Nyíregyházán a tizedik ilyen központot.

Mégis mire számítsunk, vajon hány csontváz fog még kiesni a szekrényből?
A Turi-ügy hosszú évekre visszanyúló történeteket tárt fel, ma egyszerűen nem maradhatnak titokban az ilyen esetek, minden szövetségben léteznie kell anonim módon, éjjel­- nappal hívható telefonszámnak, amolyan forródrótnak, ahol bárki, aki érintett, vagy tud valamilyen visszaélésről, megengedhetetlen testi vagy lelki terrorról, jelenthesse. Ilyen egyszerűen nem fordulhat elő manapság, arról nem is beszélve, hogy az internet világában, a közösségi média felerősödésével mindenkinek megjelenhet a saját hangja, és valóban semmi nem maradhat titokban.

Egyes belső hangok egészen a Széchy Tamás-féle korszakig vezetik vissza ezt a fajta „rendszerszintű agressziót” az úszósportban – erről mit gondol?
Ez tévút, egyrészt sajnos ilyen jelenségek nem csak az úszósporthoz köthetők, és kifejezetten nem magyar sajátosságok, globálisan is zajlanak edzők és tanítványok közötti abuzáló kapcsolatokat feltáró perek más sportágakban is. Ami a Széchy-korszakot illeti, én is annak az időszaknak az úszója voltam, elfogadhatatlan, ha valaki erre hivatkozva keres „felmentést” egyes agresszív cselekményekre. Azok a módszerek nem öröklődnek, mert ott van a szabad akarat, és én döntöm el, hogy milyen módszerek szerint nevelem a gyerekeimet vagy képezem a tanítványaimat. Három gyerekem van, mindegyikőjük sportol, soha semmilyen formában nem volt jelen az erőszak a családi életünkben sem, az teljes egészében elfogadhatatlan.

Milyen változtatások szükségesek az esetek feltárásán túl?
Nagyon fontos lehet, hogy a pedagógusképzés, a testnevelő tanári és edzőképzés során az eddigieknél is nagyobb figyelmet kapjon a szakemberek ilyen irányú pszichológiai felkészítése, ha kell, az oktatásuk során súlyozottan kell kezelni ezeket a területeket. A szülők tájékoztatása legalább ekkora felelősségünk, és igenis fel kell világosítani őket, hogy egy adott sportágban nagyjából milyen jelenségekre kell különösen odafigyelni. Összességében a nulla, azaz nulla tolerancia a vezérelv az erőszak bármelyik formájával szemben a sport területén. Kijelenthetem, hogy sem a jelenben, sem a jövőben nincs maradása annak a szakembernek sem a sportvilágban, sem a pedagógusi pályán, aki az erőszak bármilyen formáját eszközként használja.

 Nyitókép: Ficsor Márton