Ősi rejtélyek, mai kihívások Maliban

Marsai Viktor írása a Mandiner hetilapban.

Mindig van egy kis izgalom, amikor először érkezem meg egy afrikai országba – különösen, ha a viszonyai nem ismeretlenek számomra. Maliról 2013 óta írok kisebb-nagyobb rendszerességgel, és követem a fejlődését, így kíváncsi vagyok, milyen lesz az első benyomás, és hogy mi lesz a kapcsolat a mentális térképemen létező és a valós helyzet között.

Ahogy a repülő lassan ereszkedik a bamakói délutánban, nézem az alattam elszaladó lakóházakat, a Niger szaggatott kanyarulatait, a faligeteket és a jellegzetes afrikai vörös földes utcákat, amelyek zömét nem fedi burkolat. Másfél hónappal vagyunk az esős évszak után, de a táj még üde, nem sárgult ki, ráadásul az is látszik, hogy itt jóval több zöld vegetáció van, mint tapasztalataim gyakori forrásai, Nairobi vagy Addisz-Abeba körül.

A reptéren több lépcsőben átesünk a covid­vizsgálaton, amit mosolygós határőrök tesznek elviselhetőbbé. Erre az érzelmi támogatásra szükségem is van, mert másfél órát várok a csomagomra, és a szociális érzékenységemet a hajnali hármas kelés miatt jórészt a vén Európában hagytam. Ráadásul miután egy bizonyos Fatima Tourénak a futószalagon kerengő, az enyémre kísértetiesen hasonlító táskáját ötödjére is bizakodva emelem le mint a sajátomat, eszembe jut, hogy ez talán egy jel, és ezzel kellene kisétálni. Mint utólag kiderül, bölcsen teszem, hogy nem hallgatok holmi kétes sugallatokra, ugyanis a kijáratnál ellenőrzik, hogy valóban a saját csomagommal távozom-e.

A munka még aznap kezdetét veszi az első beszélgetésekkel. Kíváncsi vagyok, hogyan látják a helyiek az ország helyzetét és a külföldi szerepvállalást. A csattanós válasz nem sokat várat magára. „A külföldi katonák, a franciák és az ENSZ döntsék el, mit akarnak. Vagy jöjjenek ki a bázisaikról és harcoljanak, vagy csomagoljanak és menjenek haza” – hangzik a sommás vélemény mali beszélgetőpartneremtől, miközben a The Sleeping Camel nevű műintézményben kortyolgatjuk a dél-afrikai Castle sört. Itt, Bamakóban minden csendes, kivéve, amikor a mellettünk levő kollégiumban teljes hangerővel dübörög a helyi rap bambara nyelven. De a fővárostól 60 kilo­méterre északra fekvő Koulikoro után már nem biztonságosak az utak, rendszeresek a fegyveres csoportok támadásai. A következő napokban a fővárost járva már több helyen is láthatók a háború következményei az északról érkező menekülteket befogadó, gyorsan növekvő informális lakó- (vagy nyomor)negyedek formájában.

A mali polgárháború mára a kontinens egyik legsúlyosabb válságává vált. Pedig az országot sokáig az afrikai mintademokráciák között tartották számon. Aztán jött a 2012-es felkelés, amikor a Muammar al-Kaddáfi líbiai diktátor zsoldjából hazatérő tuaregek – akik nem nézték jó szemmel a fekete népcsoportok dominanciáját Bamakóban – olyan mennyiségű és minőségű fegyvert hoztak magukkal, amivel a mali hadsereg nem vehette fel a versenyt. A helyzetet tetézte, hogy a Száhel-övezetben tevékenykedő különféle szélsőséges dzsihádista csoportok remek lehetőséget láttak arra, hogy a káoszt kihasználva saját agendájukat valósítsák meg: egy iszlamista állam kikiáltását. 2012 végére az iszlamisták kiszorították a szekuláris tuaregeket az északi városokból, és átvették a felkelés irányítását, amely már-már Bamakót fenyegette. Olyannyira, hogy 2013 elején a volt gyarmattartó hatalomnak, Franciaországnak kellett beavatkoznia, hogy megmentse a törékeny kormányt.

Az iszlamizmusnak nem sok eszmei gyökere van az országban. Bár Timbuktu és a dzsennéi nagy mecset az afrikai iszlám legfontosabb szellemi központjai között szerepel, ezek zömében az iszlám misztikus irányzatát, a szúfizmust követő imámok vezetése alatt állnak, akik a fundamentalista szalafiták szemében eretnekek. Ráadásul a francia uralom Maliban is meghonosította a laïcité elvét. Jól látszik ez azon, amikor meglátogatjuk azt a két iskolát, amelyet a budapesti székhelyű Közel Afrikához Alapítvány támogat. Ezekben a többségi muszlim kislányok és kisfiúk mellett – vagyis koedukált oktatás van – együtt tanulnak keresztények is, ráadásul úgy, hogy az egyik iskola fenntartója egy imám, a gyerekek neve alapján pedig világosan látszik, ki muszlim és ki keresztény. A tanteremben azonban ez nem téma. Az is feltűnő, hogy itt más muszlim országokkal ellentétben a szombat és a vasárnap a pihenőnap.

Mivel a vallási szál kevésbé működött mobilizáló erőként, a részben külföldi dzsihádistáknak mással kellett próbálkozniuk, ez pedig az etnikai kártya kijátszása volt. A sérelmi politikára az emberek Maliban is legalább annyira vevők, mint Közép-Európában, és különösen a fuláni, tuareg és arab népcsoportok tudják hosszasan sorolni, miért is nyomja el őket a bamakói bambara elit. Ahonnan már csak egy lépés, hogy ezeknek az embereknek egy részét sikerüljön megnyerni valamelyik fegyveres csoport számára. Ennek következtében az erőszak spirálja olyan szintet ért el Mali északi és középső területein, hogy emberek százezrei hagyták el otthonukat.

Találkozunk egy Bamakóba menekült családdal a Közel Afrikához Alapítvány által támogatott Győztesek Iskolájában is. A fuláni családapa hat gyerekkel jön el egy beszélgetésre, hogy támogatókat szerezzen az öt és kilenc év közti csöppségeknek. A család három éve menekült el otthonából, miután dogon milíciák – bosszúból egy állítólagos fuláni támadá­sért – rajtaütöttek a falujukon. Csak az ő családjukból öten haltak meg a támadásban. Rövid beszélgetés után kiderül, hogy három az ő gyereke, a másik három pedig a testvéréé, aki nem tudott eljönni az iskolába, mert bérpásztorkodással keresi a betevő falatot. A családból senki sem járt eddig iskolába, se a gyerekek, se az apjuk. Óriási dolog, hogy ennek ellenére a férfi felismerte, hogy fiai, sőt lányai számára ez az egyetlen út a felemelkedésre. De ennek ára van: Maliban csak de jure van ingyenes oktatás, a polgárháború, az állandó sztrájkok és az infrastruktúra kiépítetlensége miatt gyerekek százezrei nem jutnak el az iskolapadba.

Az iskola a mali konfliktus tágabb kontextusa miatt is kulcsfontosságú. A fegyveres csoportok sokszor a fiatalok körében toboroznak, megélhetést és karrierlehetőséget kínálva nekik. Sokan nem ideológiai okokból csatlakoznak a szélsőségesekhez, hanem azért, mert megfelelő képzettség – értsd: írni-olvasni tudás – hiányában esélyük sincs nemhogy a kitörésre, de a felemelkedésre, sőt sok esetben a puszta túlélésre sem. A szélsőségesek pedig pénzt, presztízst, sőt feleséget ajánlanak tagjaiknak, ami nagy vonzerőt jelent a perspektíva nélküli fiatalok tömegeinek.

Ezért tartja kiemelt feladatának a Közel Afrikához Alapítvány, hogy támogatókat keressen, akik kifizetik a mali gyerekek tandíját. Itt nem élelmiszersegély vagy ruhaadomány áramlik, hanem tandíj formájában a jövő záloga: a tudás. A modell azért is példaértékű, mert itt a kedvezményezettnek is bele kell adnia magát a történetbe: el kell járnia az iskolába, ami gyakran nagy logisztikai kihívás, és elfogadható eredményeket kell produkálnia a támogatás fenntartásához. Így végeredményben a projekt arra tanítja meg a fiatalokat, hogy igenis van döntésük a saját életük és sorsuk kapcsán, és nem csupán a körülmények szenvedő alanyai. Az alapítvány a gyermektámogatási program mellett a Hungary Helps Ügynökség és magáncégek segítségével az iskolák infrastrukturális fejlesztésében is részt vesz.

Ez mindenképp hosszú távú befektetés. Az országban napi szinten zajlanak fegyveres konfliktusok. És bár a nemzetközi közösség, az ENSZ, az EU, bilaterális alapon a francia hadsereg, újabban pedig egy koalíciós erő, a Takuba alkalmi harci kötelék formájában számos európai haderő – köztük jövő évtől a Magyar Honvédség is – jelen van az országban, kilenc évvel a kirobbanása után sem sikerült pontot tenni a konfliktus végére. Sőt, a helyzet egyre rosszabb, ugyanis a krí­zis – részben az etnikai dimenzió miatt – átterjedt Nigerre és Burkina Fasóra is. Márpedig hiába tűnik nagynak a különféle missziókban szolgáló külföldi katonák mintegy tizenötezres létszáma, sokan – mint az ENSZ kéksisakosai – nincsenek felhatalmazva támadó műveletekre, csak önvédelemre és a lakosság közvetlen megóvására, a többiek pedig, mint a Takuba, tűt keresnek a szénakazalban: csak az iszlamista felkelés epicentrumának, a mali – nigeri – Burkina Fasó-i hármas határon fekvő Liptako Gourma régiónak a kiterjedése mintegy 360 ezer négyzet­kilométer, vagyis négy magyarországnyi terület. Ezért nem az az igazi kérdés, hogy meg tudják-e semmisíteni a terroristákat, hanem hogy megtalálják-e őket. Ráadásul az említett etnikai dimenzió tovább bonyolítja a helyzetet, hiszen csak egyének ellen lehet sikeresen fellépni, közösségek ellen nem. Nem véletlen, hogy az átalakuló nyugati stratégia egyre nagyobb hangsúlyt fektet a helyi klánokkal, törzsekkel való együttműködésre, és háttérbeszélgetéseken mind többször merül fel, hogy meg kell egyezni a dzsihádisták közül azokkal, akikkel erre értelmes keretek között van lehetőség.

Maliban az iszlamisták szerencsére – stílszerűen – több öngólt is lőttek. Például sok helyen betiltották a sportot, mindenekelőtt a futballt. Márpedig az „isteni játékért” él-hal a lakosság. Nem meglepő, hogy a Győztesek Iskolájának meglátogatása során felmerül az igény, hogy a Magyarországról érkezett vendég is acélosítsa a helyi csapatot. Próbálom kifejezni, hogy fociteljesítményemet jobban leírná a leggyengébb láncszem kifejezés, de ez nem tántorítja el vendéglátóinkat, úgyhogy hamarosan a pályán találom magam. A közel 40 fokos hőségben néha azt sem tudom, melyik irányban van az ellenfél kapuja, nemhogy a labda, de azért néhány sikeres passzal és egy jól irányzott, gólveszélyes lövéssel valamennyire sikerül megtartani a becsületem a mali srácok között, akik gyorsak, mint a villám, és már megszokták, hogy olyan egyenletességű pályán játsszanak, mint Verdun környéke a tüzérségi csapások után. Mindenesetre örülök, hogy sikerült helytállnom, és hogy az egyik leguniverzálisabb nyelven tudtunk közelebb kerülni egymáshoz.

Amikor eljön a visszatérés ideje, az ilyenkor szokásosnál nehezebb szívvel hagyom el az országot. Nemcsak azért, mert Budapest helyett majdnem Bukarestbe küldték a csomagomat, hanem mert rengeteg nagyszerű embert ismerhettem meg ez alatt a hét alatt. Egyetemi vezetőket, értelmiségieket, politikusokat, vállalkozókat és kisembereket, akik mind az ország boldogulásán dolgoznak, és akik nem értik, hogyan fajulhatott odáig a dolog, hogy a fegyveres felkelés hazájuk egységét és túlélését fenyegeti. És ahogy a repülőgép lassan felemelkedik Bamako aszfaltjáról, azért fohászkodom, hogy ezek az emberek minél előbb találják meg a megoldást hazájuk gondjaira, hogy a fiatalok útja ne a harctérre, hanem az iskolapadba vezethessen.

A szerző a Migrációkutató Intézet kutatási igazgatója.

Nyitóképen: Dzsenné mecsetje, a világ valószínűleg legnagyobb vályogépülete. Fotó: Shutterstock