Térkép e város

Nizalowski Attila írása a Mandiner hetilapban.

Az iskolában majd mindenki szerette a földrajzi-történelmi atlaszokat. Vizslatni az élet különféle színtereit, képzeletben le- és felutazni, időben meg előre és hátra. Sorkatonaként a térképészet könyvkötészetén dolgoztam. Láttam titkosat és titoktalant, sőt ongrofolból én is készítettem dombortérképeket egy vasalós-porszívós géppel. Magyarországról, Budapestről színeset, az aluljárókról fehéret a vakoknak. Gyakori feladat volt felmászni a falat borító négyméteres állványra, és lehozni egy-egy szelvényt, amely hihetetlen részletesen ábrázolta Magyarország valamely dűlőjét, darabját. A Hadtörténeti Múzeumban láttam összeragasztva őket. Akkora volt, mint a fél kosárlabdapálya. De nem a méret adta a mágikus erejét. Ha kilőnek egy lövedéket, mire célba érne, a Föld elfordul, és nem talál. Ezek hibátlan, nem direkt rontott térképek voltak, melyekkel a lövész pontosan számolhat.

Aztán a meteorológiához kerültem élénk emberek közé, szellemi pezsgésbe. Egyszer bevállaltam, hogy megrajzolom Commodore-ral Európát és az országot. Akkor jött divatba a Rotring. Heteken át húzgáltam a vonalakat a szinoptikus térképen, és olvastam le a tengerek, hegyek, folyók, városok koordinátáit. A cucc maga lett a csoda, bár csak 16 szín volt és 640×200-as képfelbontás. Viszont fél órát rajzolta a gép. Hogy használható legyen, kimentettem a képernyőmemóriát a 170 KiB-os (1,7×10–4 GB) flopira. Innen már csak húsz másodperc volt betölteni, s nézni a varázslatosan pislogó pixeleket. Nagyjából így működött harmincöt éve egy digitális térkép.

A múlt egészen sajátosan jelenik meg a Hungaricana Térképek adatbázisában. Budapest korábban falvakból, mezőkből állt, Pest és Buda pedig aprócska, messzi pont volt tőlük. A 18–19. századi, kézzel rajzolt térképeknek ezért különös a hangulatuk még digitalizálva is. A megsárgult papirost, a vízfoltokat és a kifakult tintavonalakat nézve könnyen magunk elé képzelhetjük a mezei utakat, a munkába ballagó legényeket és lányokat, a borocskát szállító szekeret és a legelésző nyájat.

De van még meseszerű. A vízmosások, ösvények és telekhatárok gyakran ott futnak, ahol a mai utcák. A vonalakat nézve hirtelen filmszerűen meglátni, ahogy a parcellákra itt-ott épületet húznak, majd kialakul az utcakép házak sorával, aztán kinőnek a földből a bérházak, és kígyóként mindenfelé köves utak siklanak, melyeken végül bubifrizurás dámák automobiloznak, nézve a kirakatokban gyönyörködő városiakat. Az első katonai felmérés (1763–1787) című térkép például átlátszó rétegként együtt nézhető a mai utcaképpel. Látható a régi városfal, valóban a Kiskörútnál futott. A mai Rákóczi út, József, Ferenc és Hungária körút, a Blaha Lujza tér és a Kerepesi út elődjei is megvoltak a mai nyomvonalnál, már a városon túl, név nélkül és porból. A Veres Pálné utca viszont olyannyira egyezik az akkorival, hogy az utcanév a régi térképen pont illeszkedik a házsorok közé.