A stratégiai nárcizmus csapdája

Debütált az új amerikai külügyi vezetés két legfontosabb partnerénél: a kínaiakkal Alaszkában megrendezett találkozó nyilvános része igencsak paprikásra sikeredett, Európában természetesen nagyobb szívélyességgel fogadták Antony Blinken külügyminisztert. A fontos ügyekben viszont maradtak az ellentétek: az öreg kontinens mintha nem akarna annyira lelkesedni a Kína elleni nyugati fellépésért, mint azt az óceán túloldaláról várnák, mert Európa és Amerika mindig is máshogyan érzékelte a valóságot.

Az amerikai külpolitika és a valóság kapcsolata mindig kényes kérdés volt. George F. Kennan több mint fél évszázaddal ezelőtt írt önéletrajzában (amely kiváló kollégám, Baranyi Tamás fordításában már magyarul is olvasható) keserűen emlékezik vissza moszkvai szolgálati idejére és arra, mennyire másként látta Franklin D. Roosevelt és Washington a szovjeteket, mint a terepen dolgozó, az oroszokkal nap mint nap – persze erősen szűrt körülmények között – találkozó elemzők. Kennan meg is állapította: az USA előszeretettel vetíti ki nézeteit, ideológiáját és előítéleteit a partnereire, utána pedig csodálkozik, amikor azok nem az amerikai logika szerint cselekszenek. Ráadásul amikor a karrierdiplomatáknak végre sikerül valamiről meggyőzniük a kormányt, akkor jön egy izgága szenátor, és néhány szavazatért lerombolja a State Department kitartó munkáját.

Tavaly jelent meg H. R. McMaster altábornagynak, Donald Trump volt nemzetbiztonsági főtanácsadójának a könyve, amelyben a nyugalmazott főtiszt – egyébként Hans Morgenthautól kölcsönözve – részletesen kifejti a stratégiai nárcizmus megjelenését és romboló hatását Amerika külpolitikájában. Az elmélet szerint az, aki a stratégiai nárcizmus csapdájába kerül, a világ történéseit csak az USA szemüvegén keresztül látja, egyben feltételezi, hogy bármi, ami a világban történik, az kizárólag Amerika miatt történik. Ezért Washington hajlamos túlbecsülni saját jelentőségét, és tökéletesen figyelmen kívül hagyja a többi szereplő érdekeit és lépéseit.