Arra intem az európai népeket, hogy legyenek résen

Sándor Lénárd interjúja a Mandiner hetilapban.

A koronavírus okozta járvány közegészségügyi és gazdasági csapás, világszerte próbára teszi a kormányok válságkezelési képességét. Az Egyesült Államokat pedig azzal a régi-új közjogi dilemmával is szembesíti: vajon a kormányzóknak vagy az elnöknek van jogköre korlátozó intézkedések elrendelésére? Hogyan vélekedik erről?
A világjárvány felszínre hozta a szövetség és a tagállamok közötti hatalommegosztás (federalism) elvi és gyakorlati kérdéseit. A tagállamok kormányzói és törvényhozó testületei egymástól eltérő döntéseket hoztak a gyárak, az üzletek és a templomok bezárásáról, az otthon tartózkodás elrendeléséről, a gyűlések korlátozásáról, az egészségügyi maszkok és egyéb védőfelszerelések viselésének kötelezettségéről, és határidőket szabtak az egyes intézkedésekkel kapcsolatban. Mindeközben a szövetségi kormányzat csekély szerepet játszott a döntések meghozatalában. Ez azonban nem valamifajta alkotmányos válság jele, inkább gyakorlati megfontolások húzódnak mögötte. Egyfelől Amerikában nem nagyon alakult ki efféle helyzet korábban, az utolsó ehhez fogható járványvész a spanyolnátha volt még 1918-ban. Másfelől a jelenlegi járvány súlyossága nagyban függ a népsűrűségtől, az Egyesült Államokat pedig a változatos földrajz és éghajlat mellett régiónként nagyon eltérő népsűrűség jellemzi. Bizonyos tagállamokban rendkívül nagy városok vannak, másokban pedig egyáltalán nincsenek. És végül mivel nem tudható, mi a legjobb védekezési stratégia az új vírussal szemben, az egyes államok a maguk szakállára „kísérleteztek”.

Az Egyesült Államokra az utóbbi évszázadban a tagállami hatáskörök elvonása volt jellemző. Ennek tükrében hogyan értékelhetők a járvánnyal szembeni intézkedések?
Nem gondolom, hogy a mostani védekezés során megmutatkozó különbségek a szélesebb tagállami autonómia irányába való változás jelei lennének. A szövetség és a tagállamok közötti hatalommegosztás elvét már jóval az 1930-as évekbeli New Deal előtt elkezdték aláásni. Az 1861–1865-ös polgár­háború során, majd pedig azt követően a szövetségi kormányzat új jogköröket szerzett.

Az „Egyesült Államok” ebben az időben vált többes számból egyes számúvá, ami jelképes változás volt. Az ipar és a piacok, valamint velük egyetemben a kormányzati szabályozás is nemzetivé, szövetségivé bővült. Ebben a fejlődési folyamatban döntő jelentőségű változást az 1913-ban elfogadott 16. alkotmánykiegészítés hozott.

Ez a kiegészítés biztosította a kongresszusnak a jogot ahhoz, hogy jövedelemalapú adót vessen ki közvetlenül a polgárok körében, ami kulcsfontosságú változás volt.

Ugyanakkor a bíróság is kivette a részét a központosításból az alapvető jogok „uniformizáló” értelmezésével és a szövetségi alkotmány részét képező jognyilatkozat (Bill of Rights) tagállamokra kényszerítésével. Hogyan értékeli a jelenséget?
A szövetségi jognyilatkozat tagállamokkal szembeni alkalmazására először a déli tagállamokban a feketékkel szembeni bánásmód adott okot. Az 1930-as években az északi elit körökben azt az aggályt fogalmazták meg, hogy a déli feketékkel szemben, különösen büntetőügyekben, tisztességtelenül járnak el. A jognyilatkozat számos rendelkezése éppen büntetőügyekben biztosít garanciákat. Az 1970-es évektől kezdődően pedig már egészen más jellegű aggály fogalmazódott meg. A bírók olyan értelmet kezdtek tulajdonítani a jognyilatkozatnak, amely magában foglalja a szexuális és reproduktív jogokat, tiltja a vallási és egyházügyi kérdésekben való kormányzati állásfoglalást, vagy éppen jogot ad trágár és pornográf tartalmak közléséhez. Ilyesfajta jogokat azonban az amerikai alkotmány nem tartalmaz. Az ezeket felkaroló bírósági döntések rendkívül erősen individualista világképből indulnak ki. Úgy vélem, az amerikai elit gyengülő vallásossága ágyazott meg e döntéseknek. A bibliai igazságba vetett hit megkopása vált jellemzővé az elit köreiben, és ez a lakosságra is átterjedt. Ez azonban nem jellemző az ország egészére, tagállamról tagállamra változik.