A magyar orvosnő, akit Afrikába vezetett a hite

2023. január 22. 16:29
A Jóisten nem adja a missziós orvoslást csak úgy, felkészít rá – vallja Fodor Réka orvos, „Afréka”, aki a fekete kontinens országait járva gyógyít. Interjú.

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban

 

Fodor Réka Budapesten született 1971-ben. A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán végzett. 2005-től háziorvosi praxist vezet. 2015-ben járt először Afrikában egy ugandai orvosi misszió tagjaként. Férjével közösen hozták létre az Afréka Nemzetközi Humanitárius Alapítványt, melynek szervezésében eddig kilenc orvosi misszión vett részt. 2016-tól a Semmelweis Egyetem Családorvosi Tanszékének oktatója. Munkásságának elismeréseként a Keresztény Kulturális Akadémia 2020-ban Cornelius-díjban részesítette. Az 52. Nemzetközi eucharisztikus kongresszus egyik hírnöke volt.

***

„Kint arról beszéltem, hogy én ide csak pénzt, tudást és tapasztalatot hoztam, de hitet, hálát és szeretetet viszek a népemnek cserébe” – mondta egyszer. Hogyan lesz valakiből missziós orvos?

Tizenkét évesen a kezembe akadt egy Albert Schweitzer­-könyv. Nem tudom, hogyan keveredett hozzám, de azt olvasgattam. Onnantól fogva biztos voltam benne, hogy missziós orvos leszek. Persze akkor még fogalmam sem volt róla, valójában mit is jelent ez, csupán annyit fogtam fel belőle, hogy van egy nagy fehér óriás, sok kicsi fekete gyerek, szavanna, zsiráf, elefánt. Mindent láttam a lelki szemeim előtt, ami nem a misszió. Az orvosira is amiatt jelentkeztem, mert úgy voltam vele, milyen missziós orvos az, aki nem orvos. (Nevet) Persze ez az egész egyáltalán nem ment azonnal és egyszerűen. Hatalmas kanyarokat vett az életem. Olyan nagyokat, hogy most, ötvenegy évesen próbálom összerakni a mozaikokat. Az életem bizonyos helyzetei, amelyeket eddig beilleszthetetlennek tartottam az utamba, most nyernek értelmet. Egy biztos: ha negyvenéves koromban azt mondta volna nekem valaki, mit szólok, hogy végül mégis afrikai missziókon veszek majd részt, saját alapítvánnyal, amelyekről könyvek is születnek, kinevettem volna, mert

volt idő, amikor feladtam ezt a gyerekkori álmot. De mindez még jóval a megtérésem előtt volt.

Mielőtt rátérnénk erre a mozzanatra, ugorjunk vissza a múltba. Éppen a rendszerváltás környékén lett nagykorú. Mit jelentett a hirtelen jött szabadság?

Pontosan a tizennyolcadik születésnapomon volt Nagy Imre újratemetése. Hatalmas tömeg volt az utcákon, ráadásul akkor éppen a Népköztársaság útján, a mai Andrássy úton laktunk. Ez örök szimbólum maradt nekem, mert azt jelentette, hogy én egy rendszerváltás kori fiatal felnőtt vagyok. Emlékszem, kimentünk pezsgőzni, kicsit olyan volt, mintha az a több százezer ember engem is ünnepelt volna. (Nevet) De a viccet félretéve, tényleg ikonikus időszak volt. Lett útlevelünk, s ugyan nem lett pénzünk, lett szabadságunk. Ezután elkezdtek besűrűsödni a dolgok. A születésnapom után nem sokkal kiderült, hogy felvettek az orvosira, majd épp hogy elkezdtem, három hónapra rá – december elején – volt egy autóbalesetem. Frontális ütközés egy teherautóval, nyolccentis koponyaalapi törés. Mint később kiderült, mindez a szeplőtelen fogantatás ünnepére esett, de ez akkor még nem volt fontos nekem. Mindenesetre hatalmas csoda volt, hogy nem kellett halasztanom az egyetemen, s noha nem lettem ötös, minden vizsgámat le tudtam tenni. Ekkor már éreztem, hogy tömény időszakon vagyok túl, az egész olyan volt, mint egy versenyfutás.

Először a Fazekas-gimnázium, majd az orvosi egyetem, aztán a baleset utáni lábadozás

– csupa stressz voltam, mérhetetlenül elfáradtam. Úgyhogy feladtam az egészet, otthagytam az egyetemet egy évre, kiálltam az Osztapenkóhoz, és kistoppoltam Párizsba utcazenélni.

Ez volt az első nagy kanyar?

Igen, ám mostanra ez a kanyar is értelmet nyert az életemben. Rájöttem, hogy az az időszak is a későbbi missziós tevékenységemet volt hivatva szolgálni. Amikor kimentem Párizsba, mondták, hogy az utcazenéléshez ki kell rakni a kalapot. Dehogy rakom ki – gondoltam –, csak nem vagyok koldus, mégiscsak orvostanhallgató vagyok. Kinevettek. Azt mondták, akkor éhen fogok halni. Aztán szép lassan magam is rájöttem, tényleg muszáj kiraknom, különben nem gyűlik a pénz, hisz az emberek nem tudják, hová dobják. Végül kitettem, de baromi égőnek éreztem, aztán egyszer csak elkezdett dőlni a pénz. Akkor viszont a rendőrök elzavartak, mondván, nincs munkavállalási papírom. A többiek azt tanácsolták, tegyem zsebre a pénzt, mert ha az emberek látják, hogy többet keresek, mint egy mérnök, nem fognak adni. Lépésről lépésre kellett kiismernem a helyzetet.

Meg kellett tanulnom koldulni. És milyen jól jön ez a tudás,

hiszen most is ezt teszem egy-egy misszió előtt.

Fotó: Mandiner-archív

 

Ha ilyen jól ment, hogyhogy nem ragadt kint?

Szerettem ebben a „szabadság szele” hangulatban lenni, úgy éreztem, soha nem akarok hazajönni. De egy év után a Jóisten kupán vághatott, mert egyszer csak elkezdtem megutálni, amit csinálok.

Kezdett frusztrálni, hogy abban az életformában nincs jövő, csak jelen.

Láttam a többi utcazenészen, hogy alkoholisták, csak a mának élnek, nincs céljuk. Szóval amint letelt az az egy év, amit a halasztásra kijelöltem, visszajöttem, és szó nélkül befejeztem az egyetemet.

A megtérésére emlékszik?

Igen, emlékszem. A balesetemkor volt egy testen kívüli élményem, de mivel nem rendelkeztem ilyen jellegű tudással, s nem is kaptam efféle nevelést, sokáig fogalmam sem volt róla, hogy ez egy valós élmény. Tisztán emlékszem rá, hogy kívül vagyok a testemen, láttam, ahogy vizsgálgatnak. Emiatt aztán elkezdtem érdeklődni a misztika iránt. Annak, hogy miért nem egyből a kereszténység felé fordultam, sok oka volt, a legfőbb talán az, hogy a rendszerváltás után minden kinyílt, mindent elöntött az információ – a jó és a rossz egyaránt. Édesvíz Kiadó, new age – ezek harsányak voltak, így elsőként ragadták meg a figyelmemet. Miután megismertem a férjemet, a házassági felkészítést is csak azért kezdtük el, mert öt év együttélés után úgy gondoltam, milyen jó lenne egy szép fehér ruhás esküvő. De még ennek sem volt részemről semmi köze Jézushoz.

Az volt a tervünk, hogy a Sziklatemplomban esküszünk meg, mert az milyen szép. Aztán a szerzetesek közölték, hogy szépen menjünk haza a saját plébániánkra. Akkor Békás­megyeren laktunk, így bementünk a Boldog Özsébbe, amit most már nagyon szeretünk, de akkor csak egy csúnya, modern templomnak láttuk, egy idős pap bácsival. Az atya ránk nézett, és megkérdezte, hány éve vagyunk együtt. Mondtuk, hogy öt. Erre közölte: egy év lesz a felkészítő. Az volt az első gondolatom, hogy engem többet az életben nem lát. Két hét múlva jött a következő beszélgetés, amire már csak Sanyi ment el egyedül. Ő befogadóbb és elfogadóbb volt, és sokkal kevésbé egóvezérelt, mint én. Körülbelül fél évig járt egymaga, néha én is beestem. És egyszer csak elérkeztünk odáig, hogy eucharisztia. Akkor esett le,

hogy ez a legnagyobb misztérium, hiszen ott van Jézus.

Ezt a misztikát kerestem már öt éve. Ekkor felbuzdultam, persze ennyi év távlatából az akkori hitem inkább egy oviséhoz hasonlítható – mindenre rácsodálkoztam. Azóta rengeteget fejlődött a hitem, s persze az akkori atyával, Erdővégi Andrással is igazán jóban lettünk, hiszen ő volt az, aki elvezetett minket az alapokhoz. Isten nyugosztalja! Az első svung tehát a házassági felkészítésen ért, de a hitem később, Afrikában mélyült el.

Fotó: Mandiner-archív

 

Milyen volt az első missziója?

Már megvoltak a gyermekeim, így azt gondoltam, kétgyerekes anyaként elment ez a vonat. Negyvennégy éves voltam, egyetemi oktató, szakorvos, s mivel reményem nem volt, nem is tettem érte semmit. Ekkor jött szembe a Facebookon egy felhívás, hogy Ugandába missziós orvosokat keresnek, én pedig gondolkodás nélkül, az esélytelenek nyugalmával megnyomtam a jelentkezés gombot. Amikor elmeséltem a férjemnek, hogy jelentkeztem, ő azt mondta: téged tuti beválasztanak, hisz ez a gyerek­kori álmod. Így is történt. Azonnal intézkedni kezdtem, még szinte meg sem száradt a pecsét az oltási könyvemben, már ott voltam a kenyai határtól hetven kilométerre. Ekkor született az Afréka név is, amit egy barátnőm talált ki. Az első utamat inkább expedíciónak nevezném, mint missziónak. Negyven napig voltam kint.

Ott jöttem rá, hogy az egész addigi életem olyan volt, mint a misszióra való készülés.

Ezzel nem azt mondom, hogy harminc évig nem éltem, de ez után kerültem igazán a helyemre. A Jóisten nem adja a missziós orvoslást csak úgy. Felkészít rá. Az egyetemen nem kapsz róla pecsétet, missziós orvossá válni kell. Rengeteg nehezítő körülmény van: az egó, a folyamatos kudarcok és csalódások.

Ha már Isten és megtérés, miből érezte, hogy az afrikai missziózás már nem csupán gyerekkori álom, hanem elhívás?

A misszió latinul elhívást, küldetést jelent. Nem tudom, miből éreztem, talán abból, hogy rengetegszer megfogadtam, nem megyek vissza, végül mindig azon kaptam magam, hogy minden nehézség ellenére amikor jövök haza, már azt keresem, mikor tudnék visszamenni, hogyan tudok majd vízumot igényelni, miként tudom összerakni a következő út adományait.

Amikor először megérkezett, mit fogadta?

Furcsán fog hangzani,

de olyan volt, mintha hazaértem volna.

Missziós orvosként ha látsz egy maláriás embert, az az érzésed, hogy „otthon” vagy. Az első utamnál még nem szerveztem semmit, hisz nem létezett még az Afréka alapítvány. Tanulságos volt, mert láttam, milyen nehéz összehozni egy ilyen kiküldetést. Elképesztő háttérmunkálatok folynak: húsz-harminc ember dolgozik rajta, őket nem látjuk a médiában, nem tapsol nekik senki. Viszont ha ők nincsenek, akkor engem az első sarkon elrabolnak, összetörik a kocsit. Mindig kell egy meghívó, aki felelősséget vállal. Nekem ilyen Okeke érsek a nigériai Onitshából. Ma már a testvéremnek tartom. Elképesztő súly van a vállán, hiszen egy olyan országról beszélünk, ahol naponta van emberrablás, s neki sem jó reklám, ha a „fehér csajt” elrabolják. Kell intézni kocsit, ha lehet, terepjárót, hogy bírja az utakat, és fontos, hogy gyorsabb legyen, mint a rablóké. Kellenek emberek, akik naponta főznek az orvosi személyzetre, mert az étel megromlik, hisz ha nincs áram, a hűtők sem üzemelnek. Kell angolvécé, átforralt víz, hogy az európai gyomor is bírja, s kell valaki, aki vasalja a ruhákat, ami nyilván a jó megjelenésen túl a baktériumok ellen is hatásos.

Emberrablók? Ennyire durva a helyzet?

Persze. Egyszer az egyik atyát a szemem láttára húzták ki az autóból. Amikor a reptérre érkezem, sosem tudom előre, melyik kocsival megyek, és azt sem, hogy ki vár majd. Helyben kapom az értesítést. Oda kell figyelnem, melyik telefont vihetem magammal, és arra is, hogy sose valós időben posztoljak a közösségimédia-felületekre.

Azt tudni kell, ha valaki misszióra adja a fejét, nem turistaparadicsomba érkezik.

Vakmerő?

Igen. És ez néha rossz. A családom és az ottani papok is eléggé féltenek. Rám szokták zárni a gyerekzárat a kocsiban. Egyszer annyira rossz volt az út, hogy éreztem, hánynom kell. Reflexszerűen nyitottam volna ki az ajtót, de zárva volt, s mivel az ablakot sem tudtam lehúzni, minden a ruhámon landolt. Nagyon égő volt. De ők csak annyit mondtak: hugi, inkább legyél lehányva, mint elrabolva.

Fotó: Mandiner / Ficsor Márton

 

Ha látta, mennyire bonyolult a logisztika, miért hozta létre az Afréka alapítványt, hogy mindezt magára vállalja?

Amikor hazajöttem Ugandából, felmerült egy könyv ötlete, amit aztán a férjem írt meg, hiszen ő író, én pedig a mesélő vagyok. Az Afréka könyv célja az volt, hogy visszamehessek. Tíz dollárra áraztuk be a kötetet: azt gondoltuk, egy könyv, egy élet, ezer könyv, ezer élet. Aztán kiszámoltuk, hogy ezzel az eladási ütemmel nagyjából nyolcvanhét év múlva fogok tudni visszamenni, így hát létrehoztuk az alapítványt, hogy egy kicsit felgyorsítsuk a folyamatot. (Nevet) A másik ok, hogy sok segélyszervezet van, ami – hogy finoman fogalmazzak – nem a legerkölcsösebben működik. Szóval mindenképp szerettem volna saját szervezetet, a gond csak az volt, hogy senki nem tudta, hogy létrejött, így senki nem támogatta. Százezer forint alaptőkénk volt, amiből a fent említett logisztikai bravúrt nem tudtuk volna finanszírozni. Ekkor jött a képbe Csókay András, akiről kiderült, hogy már negyedszerre megy ki Nigériába. Ő mesélt nekem Okeke érsekről is. Végül rajta keresztül kerültem Nigériába, noha eleinte Ugandába akartam visszamenni. Egy előadása után felvetettem neki, nem kérdezné-e meg kint, hogy van-e szükség belgyógyászra.

Mosolyogva tért haza, azt mondta, alig várják az atyák, hogy menjek.

Milyen érzés hazatérni egy-egy kiküldetés után?

Mindig feltűnik, hogy itthon mennyire nyomottak vagyunk. Lehajtott fejjel járkálunk, mindenki panaszkodik, hogy hitele van, vagy nem jött be egy meló, kint pedig előfordul, hogy valaki nem kap malária elleni gyógyszert, mert nincs rá pénze, s belehal egy egyszerű betegségbe. Emlékszem, amikor először hazatértem, egy újságíró megkérdezte, ért-e kultúrsokk, amikor kiértem Ugandába. Azt válaszoltam, hogy nem, épp most ér itthon. 

Az elképesztő problémáik ellenére odakint mindenhol csak mosolyt és nevetést láttam.

A gyerekek eljátszottak egy papuccsal, és rongyokból lehetett focilabdát készíteni nekik. Pedig először nem is keresztény környezetbe mentem. A kontraszt még erősebbé vált később Nigériában – tizenegy afrikai utamból kilenc oda vezetett. Ott már katolikus környezetbe mentem, ahol mindenki karizmatikus. Imádkoznak, énekelnek, táncolnak, három és fél órás egy mise. Valóban dicsőítik az Istent, pedig elképesztő nyomor van. Az a baj, hogy itthon nem tanultunk meg örülni. És nem tudunk hálát adni sem. Az első gondolatom az volt Afrikában, hogy ez egy örömföldrész.

Ha jól tudom, súlyos betegségeket szedett össze kint: maláriát, tífuszt. Nem merült fel önben, hogy abba kéne hagyni?

Sosem jutott eszembe, legalábbis emiatt nem. Itthon rettegünk ezektől a trópusi betegségektől, nyilván okkal, mert ha felnéz az ember az internetre, tényleg elég rémes, amiket olvashat róluk. Ha valaki csak nyaralni utazik ki, akkor ott a prevenció, s le van tudva. De én három hónapot töltök kint, a prevenciót pedig maximum hat hétig szedhetném. A hetedik héten ugyanúgy elkaphatom a maláriát, és még tönkre is teszem a májamat. Felesleges. Ha valaki gyakran megy misszióba, fel van készülve rá, hogy maláriás lesz néha. A tífusz már kicsit meredekebb. Ugyan megkaptam ellene az oltást Uganda előtt, csak öt évig érvényes a hatása, s nem vettem észre, hogy lejárt, mire Nigériába mentem. Bevallom, halálfélelmem akkor sem volt.

Az a gondolat nyugtatott, hogy tizenhatezer beteget gyógyítottam meg eddig tífuszból,

tudtam, hogy a tizenhatezer-egyediket is sikerül meggyógyítanom. Abban viszont megerősített, mennyire szükséges, hogy menjek. Nekem ugyanis volt pénzem gyógyszerre, és amikor nagyon rosszul voltam, tudtam, nemsokára jól leszek, mert hatni fog. De mi van azokkal, akiknek nincs tíz dollárjuk? Azok abban a borzalomban vannak végig: negyvenfokos láz negyven fokban, nincs víz, vagy csak kolerás víz van. Az tényleg nehéz helyzet.

Vannak, akiket elveszítenek?

Majdnem mindennap van halál.

Az, hogy naponta találkozik vele, mennyiben változtatta meg a halálhoz való viszonyát?

Nyilván senki, az orvos sem tudja soha megszokni a halált, de az afrikai keresztények és én is annyira hiszünk a mennyországban, hogy talán nem látjuk olyan vészesnek. Nyilván attól is függ, mennyire áll közel az elhunyt személy az emberhez. Ha mint anya elveszíteném a gyerekemet, az teljesen más lenne, még akkor is, ha tudom, hogy a mennyben van, belehalnék a fájdalomba. Ha nem ismerem a beteget, akkor az a hatalmas szerető fájdalom talán nincs.

Magyarországon a halál és a holttest látványa tabutéma, de Afrikában más a halálhoz való hozzá­állás.

Egyszer elvesztettünk egy agyhártyagyulladásos kisfiút, másnap a reggeli misén ott volt az édesanyja. Nem azt mondom, hogy táncolt, de tudta dicsőíteni az Urat. Gondoljon bele, mekkora hite van!

Ha már gyerekek, a családja hogyan viseli a hosszú távolléteket?

Ha röviden akarok válaszolni: sose volt gond. Ha hosszan: azért voltak rosszabb időszakok. 2020-ban, a covidjárvány alatt hat hónapig nem tudtam hazajönni a lezárások miatt. Na, az mindenkit megviselt, nem terveztük előre. Másfelől nézve viszont az az időszak is tartogatott áldást, hiszen hatalmasat nőtt az Afréka alapítvány. Amikor látták az emberek, hogy éhezés van, bezárták a piacokat, nincsenek tartalékok, sokkal több felajánlás érkezett.

Milyen körülmények között kell gyógyítania kint?

Nem tudok erre objektíven válaszolni. Megmondom őszintén, amikor legutóbb „megcsináltuk” a napi kétszáz beteget egyhuzamban, Csókay azt mondta, szerinte New Yorkban is tanulhatnák ezt a logisztikát. Vannak ottani segítőim, már egészen összecsiszolódtunk, tanítgatom őket, látszik rajtuk, hogy akarnak fejlődni. Az érsek atyának van tizenkét kórháza, nyilván nem olyanok, mint itthon, de van bennük pár műszer, vérnyomásmérő, plusz én is vettem mikroszkópokat. Általában sátrakkal települünk ki terepre: egyikben a labor, másikban a generátor, hogy legyen áram. A húszfős személyzetből például van négy laboros – valaki vércukrot, valaki vérnyomást mér, van, aki tífuszt szűr, és van, aki maláriát.

Kint nincs tb-rendszer, aki szegény és nincs pénze orvosra, meghal.

A hite megerősödésén kívül mit adott önnek Afrika?

A nevetést és a boldogságot. Azt, hogy ha észre­veszem magamon, hogy elkezdek panaszkodni vagy sopánkodni, egy idő után abbahagyom. De a kinti viselkedésem is megváltozott. Korábban mindig unszoltam az ottaniakat, hogy osszák már meg a problémájukat velem vagy a közösséggel, hiszen az a bizalom jele. Aztán rájöttem, ők nem tudnak panaszkodni.

Ha meghallja azt a szót, hogy Afrika, mit jelent önnek?

A második otthonomat.

 

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton

Összesen 33 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A fonal ott van. Csak el kell kapni.

Isten áldja meg az áldozatos szolgálatát!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés