Újabb fejlemény? A BBC politikai elemzője rémisztő információkat osztott meg a magdeburgi terroristáról
Súlyos bűncselekmények kerültek szóba – a szűkszavúan nyilatkozó rendőrség egyelőre nem erősítette meg az értesüléseket.
Győztek az atomenergia-párti álláspontok, s végül a német kormány is hagyja működni az ország utolsó nukleáris erőműveit. De számíthatunk-e az atomenergia-ipar gyors felfutására?
Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban.
Robert Habeck, Németország szuperjófej és szuperdoktriner, zöldpárti gazdasági minisztere visszavonulót fújt. A kialakult helyzetben nem is nagyon tehetett volna mást, nagy nehezen rábólintott arra, hogy az ország még működő atomerőművei 2023-ban is tovább üzemeljenek. Érthető és indokolt döntés – egyben látványos fordulat egy olyan kérdésben, amelyben a Zöldek eddig még a szokásosnál is doktrinerebbnek mutatkozott.
Németországban hivatalosan tavaly decemberben léptek koalícióra a szociáldemokraták, a zöldek és a szabad demokraták –mintha egy álom vált volna valóra a német kultúr- és lifestyle-baloldal, a jómódú nyugatnémet városi értelmiség és dúsgazdag vállalkozói réteg prominensei számára. Elűzték a „konzervatív fekélyt”, a Merkel-féle semmittevést, s most már jöhetnek végre „A Változások”.
És akkor Annalena Baerbock, akinek választást kellett volna nyernie a Zöldekkel, de végül be kellett érnie a külügyminiszteri pozícióval (hívószó: értékalapú külpolitika), elindult a párizsi Quai d’Orsay-re, és a francia külügyben tett bemutatkozó látogatása során kijelentette, hogy „Németország ellenezni fogja Franciaország erőfeszítéseit” az atomenergia zöldenergiává nyilvánítása kapcsán. (És egyébként azt is, hogy „nincs olyan válság, ami nagyobb fenyegetést jelent az emberiségre, mint a klímaválság”, ami már-már megkapó aggodalmaskodásnak hat a később kitörő ukrajnai háború akut és kézzelfogható veszélyének tükrében.)
Ezzel meg is érkeztünk az összeurópai taxonómiai vitához. Először félő volt, hogy az atompárti országok – mint Franciaország és hazánk – számára elszomorító végeredmény születik majd. Az európai államok ekkoriban arról vitatkoztak, hogy melyek azok az energiaforrások, amelyekbe pénzt invesztálni az uniós forrásokból is támogatható, zöldbefektetésnek számít – máskülönben elképesztő, hogy alig egy évvel ezelőtt ilyen témák tartották lázban az Európai Uniót.
Németország – ahol a kormány a 2010-es évek elején a fukusimai atomkatasztrófa kapcsán újra erőre kapó atomenergia-ellenes érzelmekre reagálva kissé csőlátású módon a nukleáris erőművek leállításáról és a megújuló energiaforrások elsődleges használatára való átállásról döntött – számottevő lobbitevékenységet végzett azért, hogy a taxonómiai vita végén az Európai Unió ne ismerje el zöldbefektetésnek azt, ha valaki atomerőmű-építésbe kezd. De Berlin ebben a vitában alulmaradt – a taxonómia Franciaország és Magyarország számára kedvezően alakult.
Még egy év sem telt el azóta, és a német Zöldeknek nagyobb szüksége lett az atomerőművekre, mint eddig bármikor. És még lehet is, mert a kontinens energiaellátásában a jövő évben sem várható számottevő javulás – talán majd 2024-ben. Néhány német kormánytag már most azt pedzegeti, hogy az ottani reaktorok üzemidejét legalább addig kellene meghosszabbítani. Ironikus fordulat.
Aki a brüsszeli döntés után afféle atombúmot – természetesen a szó ártalmatlan értelmében – várt Európában, annak csalódnia kellett: az Európai Unió tagállamai nem jelentették be sorra, hogy a vita lezárulta után szaporítani szeretnék a reaktorok számát.
Egyedül az elég korszerűtlen energetikai szektorral „megáldott” Lengyelország kormánya jelezte, hogy komolyan fontolgatja atomerőmű létesítését. A Lengyelországban megtermelt árammennyiség közel négyötöde ugyanis még most is feketeszénből származik, ami rendkívül magas aránynak számít Európában. Ez nemcsak azért jelent problémát, mert nagy környezeti terheléssel jár mind a szén, mind az áram előteremtése, hanem azért is, mert egyszer a lengyel szénbányák is kimerülnek majd. Ez energiapolitikai és társadalompolitikai kihívás egyben, hiszen előbb vagy utóbb Lengyelországban is fel kell számolni a szénbányászatot – ez jelenleg is zajló folyamat –, viszont a munka nélkül maradó szénbányászok társadalmi csoportjával is kezdeni kell valamit. A kormány ezért két atomerőmű építését is tervezi.
Az egyik, kisebb létesítményt a történelemből elhíresült Oświęcim – az egykori Auschwitz – környékén tervezik felépíteni. Ez egy úgynevezett moduláris kisreaktor (small modular reactor – smr) lenne, és – legalábbis az ilyesmivel foglalkozó vállalatok szerint – kisebb és olcsóbb, mint egy hagyományos atomerőmű. Az egyetlen, nemigen elhanyagolható probléma az, hogy a világon jelenleg csak két smr működik, méghozzá Oroszországban és Kínában, utóbbi csak részlegesen – ráadásul mindkettő más elven, mint a Lengyelországba tervezett darab, így a velük szerzett tapasztalatokkal a lengyelek nem sokat tudnak kezdeni. Erre még visszatérünk. A másik, lényegesen nagyobb teljesítményű atomerőművet a befektető vállalat a pomerániai Choczewo környékére képzelte el. A hat reaktort egyenként 1500 megawatt névleges teljesítményűre tervezik – ez egyébként magasabb érték, mint a Paks II.-beruházás során létesítendő új reaktoroké. Más kérdés, hogy a magyar atomerőművel kapcsolatban legalább vannak konkrétumok, a Pomerániában létesítendő egységről viszont azon kívül még nem sokat tudni, hogy a beruházók szándékai szerint nagy és erős lesz – illetve, hogy a következő tizenöt évben még aligha fog áramot termelni.
Ezzel el is érkeztünk az atomerőmű-építéssel kapcsolatos legnagyobb kihíváshoz. Ez nem más, mint a folyamat elképesztő összetettsége. A nukleáris erőművek működési elvükre való tekintet nélkül az emberiség által valaha megalkotott legbonyolultabb szerkezetek közé tartoznak. Függetlenül attól, mit gondolunk róluk, el kell ismernünk, hogy az atomerőművek afféle civilizációs csúcsteljesítménynek számítanak. Ennek megfelelően a létesítésük rendkívül bonyolult folyamat attól a vitától kezdve, hogy hol kell felépíteni a reaktorokat, egészen addig, hogy a már működő erőműben milyen gyakran kell takarítani a vécéket. És mivel bonyolult folyamat, természetszerűleg hosszú időt vesz igénybe – politikai szempontból ezért igazán senkinek nem is éri meg atomerőmű-építésbe kezdeni, hiszen abból jó eséllyel valaki teljesen más fog profitálni tizenöt évvel később, amikor végre szalagot lehet vágni a létesítmény előtt.
Magyarország e tekintetben akár még szerencsésnek is nevezhetné magát, hiszen a paksi atomerőmű akkor épült, amikor hazánkban nem volt demokratikus nyilvánosság, így szabad vita sem alakulhatott ki, aminek következtében viszonylag gyorsan el is készülhetett az erőmű. Más kérdés, hogy mivel valódi vita akkoriban nem folyhatott az erőműről, a projektnek lett egy sor olyan fogyatékossága, amelyet akár ki is lehetett volna küszöbölni, ha nem abszolutista jelleggel felülről irányítják az egészet. Ugyanebből kifolyólag fontos és helyes – szinte – minden vita, amit az atomerőmű-építésekről és más nagy beruházásokról folytatnak az európai demokratikus nyilvánosságokban.
És ezzel vissza is érkeztünk a kisreaktorok kérdéséhez. Ez a technológia ugyanis azzal is kecsegtet, hogy az atomerőmű-építést aránylag rövid távú projektté rövidíti le, és – ahogy korábban már szó volt róla – elvileg olcsóbb is. Mármint egy idő után: smr-fejlesztéssel ma többnyire olyan nagy vállalatok foglalkoznak, mint a General Electric, amelyek abban reménykednek, hogy ha sikerül több országba is eladni a moduláris koncepció szerint kidolgozott reaktorokat, akkor méretgazdaságossági okokból előbb vagy utóbb tényleg sokkal olcsóbbak lesznek, mint a hagyományos atomerőművek.
A lengyeleken kívül a leghatározottabban a hagyományosan atompárti országok európai doyenje, Franciaország jelezte érdeklődését a moduláris kisreaktorok iránt. Az olvasó emlékezhet arra, hogy az akkor még az újraválasztási kampányra készülő Emmanuel Macron elnök a múlt év vége felé már bejelentett egy új atomerőmű-építési hullámot a grandiózus France 2030 programban. A konkretizált tervek egy egymilliárd euró összértékű befektetéscsomagról és legalább hat reaktor építéséről szólnak. Tekintve, hogy a legfiatalabb francia atomerőmű is idén ünnepelte működése huszadik évfordulóját – jelentős részük pedig már a negyvenediken is túl van –, ez abszolút időszerű döntés volt, mert így biztosítható marad Franciaország áramellátása.
A projekt körül azóta nagynak tűnik a csend, de a mély most is fecseg. A hamarosan ismét teljesen állami tulajdonba kerülő Électricité de France (EDF) februárban megegyezett a General Electric nukleárisenergia-termeléssel is foglalkozó üzletága egy részének megvásárlásáról. A GE a Hitachival közösen fejleszt egy smr-platformot, amely egyelőre csak az engedélyeztetési fázisig jutott el az Egyesült Államokban, ami hosszú ideig is eltarthat. Mivel egyelőre nincs engedélyezett, működő smr-technológia a nyugati piacon, ez a befektetés nem is tűnik olyan rossznak.
A kérdés csak az, hogy ha a közeljövőben – atomerőműves mércével ez tizenöt-húsz évet is jelenthet – csakugyan ellepik az öreg kontinenst a moduláris kisreaktorok, akkor jó lóra tettek-e azok az országok, amelyek az „új kor” hajnalán a hagyományos atomerőmű építése mellett tették le a garast. Nem csak hazánkról van szó: a mohi atomerőmű bővítésének kérdése régóta az asztalon van Szlovákiában, mint ahogy a Dukovany közelében található létesítményé is a cseheknél. Elképzelhető, hogy ezek az országok a hagyományos technika melletti döntésükkel végső soron kidobtak az ablakon egy csomó pénzt? Ezt a kérdést megnyugtatóan csak akkor lehet majd megválaszolni, amikor már elegendő európai moduláris kisreaktor működik megbízhatóan ahhoz, hogy összehasonlíthassuk őket a régimódi erőművekkel. Viszont az is igaz: nem biztos, hogy bölcsen cselekszik az, aki ilyen tudás- és költségintenzív befektetéseknél jobban súlyoz egyéni szempontokat, mint a közgazdaságiakat vagy a tudományosakat.
Ez volt a taxonómiavita
Sokáig vitáztak az uniós tagállamok, hogy – különös tekintettel az EU 2050-es klímasemlegességi céljaira – a nukleáris és földgázenergiát a megújuló forrásokkal vegye-e egy besorolás alá az Európai Bizottság. A többek között Franciaország és Magyarország által fémjelzett csoport emellett szállt síkra, az atomellenesek táborát Németország vezette. Az Európai Bizottság végül februárban az előbbiek mellé állt, így Brüsszel a jövőben finanszírozást nyújthat atom- és földgázenergia-beruházásokhoz is.
Nyitóképen: Vetítéssel tiltakozott a Greenpeace a német Isar 2. atomerőmű ellen szeptember 12-én. Fotó: AFP / Armin Weigel / dpa Picture-Alliance