Megerősödni az emberi összetartozásban
A gyerekkori szentestékhez a kis, másfél méteres, színes égőkkel, apró műanyag játékokkal és angyalhajjal gazdagon díszített mesekarácsonyfa mellett elválaszthatatlanul hozzátartozott a nagycsaládi együttlét. Vándorlós szentestéink voltak. A kiterjedt család egymástól távol élő részeinél ki-ki felállította a saját fáját, apai nagyszüleim erdei fenyőt valódi gyertyákkal, nagynénémék plafonig érőt csillagszórókkal, anyai nagymamámék a szobai örökzöldre aggattak néhány díszt, nálunk pedig ott állt a mesefa. Kora délután mindannyian összejöttünk, és egyik otthonból vándoroltunk a másikba, szépen egymás után.
Mindenhol hasonló forgatókönyv szerint zajlott az ünneplés, az egyik szobában énekeltünk, aztán csengetés, és mi, gyerekek szaladtunk, téptük fel a csukott ajtót, amely mögött rácsodálkozhattunk a feldíszített fára. Körbe álltunk, éneklés közben mi már az ajándékokat lestük, próbáltuk kitalálni, mit rejtenek a dobozok, majd a házigazda megajándékozott minden vendéget. Aztán felkerekedtünk, és mentünk a következő helyszínre. Mindenütt volt, aki ajándékot adott és aki ajándékot kapott, s mindenütt megvoltak a jól ismert és szeretett sütemények. A szenteste koreográfiája évről évre pontosan ugyanolyan rendet követett, csak minden esztendőben tapasztaltabbak lettünk.
