Így vizsgáztatják sajtószabadságból Magyarországot

2021. december 9. 17:26

Szilvay Gergely | Veczán Zoltán
...és akkor a kérdőíves értékelést bedobják egy képletbe, amelyikről senki sem tudja, hogyan működik, és ez alapján kijönnek a pontok az egyes országokra. Médiapluralizmus-jelentés, módszertani lólábak.

Cikksorozatunk témája a jogállamisági jelentés egyik fundamentumát képező médiapluralizmus-jelentés, amely megállapította, hogy Magyarországon számos ponton és módon sérült a média függetlenségének, sokszínűségének elve, s mindezért egyértelműen a kormányt teszi felelőssé.

Előző cikkünkben alaposan átrágtuk a jelentés szövegét, megállapítottuk, hogy számos állítás – vagy inkább a jelentés készítőinek, az átlátszós Bátorfy Attilának és Szabó Krisztiánnak a véleménye – tényként, hivatkozási alap nélkül került bele a dokumentumba, s hogy szinte kizárólag kormánykritikus forrásokra láthatunk hivatkozást, ami önmagában felveti a kérdést, hogy a jelentés mennyire állja ki bármiféle objektivitás próbáját.

Most tovább megyünk, és megnézzük, hogyan is keletkezett ez a jelentés: milyen módszereket használtak a készítők, mennyire volt mindez átlátható, és mennyire lehet érvényes ugyanaz a módszertan Svájcra, mint Albániára?

Az uniformizálás problémája

Lássuk először, hogy maga az elképzelés, miszerint egységes módszertant lehet alkalmazni teljesen eltérő kultúrával rendelkező országok esetében, mennyire adhat egzakt eredményeket.

Ennek kapcsán nemrég Demeter Márton, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense adott interjút lapunknak, rávilágítva, hogy a többek között a magyar sajtót méricskélő különböző nyugati pontozóközpontok gyakorlata általában miért problémás. Ezek ugyanis

kritikátlanul ráerőltetik a nyugati sajtónormákat minden, attól eltérő kultúrára, tekintet nélkül a helyi viszonyokra,

eleve abból kiindulva, hogy ami nem felel meg a nyugati normáknak, az „nem egy önálló valami, hanem a nyugatinak a korrupt, eltérített, romlott formája”. A kelet-európaiaknak pedig „utol kellene érniük a nyugatot”, közben „ezekben a felmérésekben meg sincsenek kérdezve, akik mondjuk valamilyen módon egyetértenek a jelenlegi itthoni trendekkel”, holott annak is megvan a maga történeti létjogosultsága; teszik ráadásul mindezt úgy, hogy sem a nyugatiak, sem a magyarországi „nyugatosok” nincsenek tisztában azzal, hogy amit ők vallanak, az nem valami globális norma, hanem a nyugati mainstream erőltetése.

Hasonlóképpen vélekedik Transzparens Újságírásért Alapítvány médiapluralizmus-jelentést elemző kutatója. Nagy Károly elmondja: „alapjaiban téves” az a megközelítés, hogy Luxemburgtól Törökországig ennyiféle államot egy adott értékrendszer és normarendszer alapján elkészült kérdőív segítségével meg lehet ítélni. Ugyanis, figyelmeztet, mint az Bátorfy Attila ELTE-n tanító, átlátszós magyar kutatásvezető maga ismeri el,

a Médiapluralizmus Monitort liberális demokráciákra találták ki, s ezért Magyarországot és térségünket nem méri megfelelően.

(Márpedig a demokráciának nem a liberális demokrácia az egyetlen legitim változata.) Egyébként pedig, teszi hozzá Nagy, az a 200 kérdés is, amellyel a jelentés dolgozik, meglehetősen tendenciózusan nyugat-normatív. Mint rámutat, ez a gyakorlat vezet olyan anomáliákhoz, minthogy a média politikai függetlenségét vizsgáló számok alapján hazánk a lista majdnem legvégén, a 26. helyen szerepel, míg Észak-Macedónia a 8. legjobban teljesítő állam, Szlovákia pedig a 9. – egyébként megelőzve Hollandiát, Dániát, Finnországot és Luxemburgot is. „Arról a Szlovákiáról beszélünk, ahol Ján Kuciak oknyomozó újságírót és menyasszonyát feltételezhetően politikai oknyomozó munkájuk miatt gyilkolták meg. Szerintem ezek az eredmények minimum magyarázatot igényelnének” – teszi hozzá a kutató – hiszen a politikai függés kérdése, annak módja összetett, országonként eltérő gyakorlat lehet, ez a lista viszont „minimum szkepticizmusra sarkall”.

Nagy kiemeli az inkluzivitással, s azon belül a nők médiabeli helyzetével foglalkozó részt – itt hazánk magas kockázati besorolást kapott. A felmérésben kérdés volt például, hogy van-e olyan szabályozás, amely biztosítja a nők egyenlőségét, magyarán van-e például női kvóta; de miközben itt egyoldalúan megkapja a rossz pontot Magyarország, mint a kutató rámutat, „senki nem vette a fáradtságot, hogy megnézze, hogy amúgy a magyar médiumok esetében milyenek az arányok”. Hozzáteszi: a Transzparens Újságírásért Alapítvány éppen elvégzett egy ilyen felmérést, ahol a nyilvános adatok alapján kiviláglik például, hogy a progresszívnek gondolt

444, Telex vagy a 24.hu kormánykritikus orgánumok arányaiban kevesebb nőt alkalmaznak, mint az Origo.

Ha pedig inkluzivitás: az elemző kiemeli, ők a nyilvános adatok mellett az egyes szerkesztőségeket is megkeresték, s az ő válaszaikat is beépítik majd az elemzésbe.

Végletes egyszerűsítés

Ugyancsak problémás, hogy a kérdőív meglehetősen összetett kérdéseket egyszerűsít le Nagy szerint: „nincs egyszerű és pláne nincs egyetemes válasz”, világrecept arra, hogyan kellene egy országnak ösztönözni a médiumokat, lehetőségeket biztosítani a tájékozódásra, vagy hogy az állami transzparencia hogyan működik.

Példaként a DK-s vezetésű VII. kerületet hozza, amelyik 10 millió forintos támogatást szavazott meg a „kormánypártisággal nem vádolható Jelen hetilapnak”,

amely lapnak egyébként semmi köze az említett kerülethez, és állítják: itt nem arról van szó, mint az államnál, hogy hirdetéseket helyeznek el a szimpatikus lapban, hanem arról, hogy „támogatják a munkájukat”. Nagy hozzáteszi: a döntésről egyébként semmilyen hivatalos tájékoztatást nem adott az önkormányzat. A kérdés lebeg: vajon csak a kormány esetében lehet szó politikai befolyásolásról?

Módszerek és tanok

A jelentés elkészítése egyébként úgy működik, hogy a magyar kutatócsoport – amelynek két tagja ELTE-s kutatói állása mellett maga is kötődik a nem éppen kormánybarát Átlátszó.hu-hoz – a fent részletezett módon egységesített, 200 kérdésből álló kérdőívet tölt ki. A kitöltést a második fázisban egy szakértő csapat kritizálja, majd ezután fogadja be az EU-s intézet és egy ismeretlen képlet szerint számszerűsíti – ebből jönnek ki azok a bizonyos pontszámok, s ez alapján írják meg az első szakaszban említett kutatók a jelentést – foglalja össze Nagy. (A módszertant eme dokumentum 133. oldalától foglalják össze).

Elvileg tehát több kontrolltényező is lenne, ami elősegíthetné, hogy – ha már az uniformizálást és a nyugati normákat nézve is, de – ne csak a jelentéstevő két újságíró-kutató egyéni véleménye érvényesüljön, ezekkel azonban Nagy szerint ugyancsak vannak problémák.

Például, hogy az említett szakértői csoport működése sem transzparens a jelenlegi mechanizmusban:

nem tudni, mi alapján választották ki őket, nem ismert, milyen kritikákat fogalmaztak meg, és ezek hogyan épültek be a végleges jelentésbe;

s ahogy a jelentéstevő kutató-újságírók kormánykritikussága, egyben baloldali-progresszív ideológiai beállítottsága valószínűsíthető, úgy a magyar szakértők között is van, aki egyértelműen kormánykritikus kijelentést tett.

Nagy rámutat, a válaszokat számszerűsítő képlet is ismeretlen, s ugyancsak nem az átláthatóságot erősíti, hogy a Transzparens Újságírásért Alapítvány hiába fordult múlt héten a kutatást végző EU-s intézethez azzal kapcsolatban, hogy adják ki azt a képletet vagy metódust, ami alapján a magyar kutatócsoport válaszait számszerűsítik, nem kapott választ. (Nekünk röviden válaszoltak, amit alább foglalunk össze.)

Még egy ismeretlen algoritmus

Megkerestük Bátorfy Attilát is, aki egyébként készségesen nyilatkozott; hangsúlyozta, hogy a pontokat nem a kérdőívet kitöltők, hanem a firenzei intézet algoritmusa számolja ki, arra ráhatásuk nincsen, noha a történtek elejétől fogva rendszeresen fogalmazott meg kritikát mind a kérdőív kérdései, mind a végső – olykor irreálisan magas (vagy éppen alacsony) kockázatot megállapító – pontozás tekintetében. Elismerte, valóban segítené az átláthatóságot, ha az algoritmust közzé tennék.

További részletekbe is beavatott: mint elmondta, az például egyes részeknél automatikusan magas kockázatnak számít, ha egy területet, mondjuk a nők reprezentációját a médiában, például régen nem kutattak egy országban. Sok kérdésre (például erre) pedig nincs adatalapú válasz, maradnak az anekdotikus információk, ami értelemszerűen nem a legjobb megoldás, noha törvényszövegeket, tanulmányokat, jelentéseket és cikkeket szoktak forrásként csatolni – árulja el Bátorfy.

Mindenesetre a képlet szerint kijönnek az egyes összpontszámok, a kutatócsoport pedig megírja a jelentést; egyébként, emeli ki Nagy, maga Bátorfy Attila kutató ismerte el Facebook posztjában, hogy „a jelentésből nem derülnek ki a felmerülő dilemmák és a kapcsolódó viták”, azaz

szó sincs semmiféle átfogó képről;

ehhez „a legnagyobb alaposságra, a vitás kérdések körüljárására, az oldalak álláspontjának megvizsgálására és megértésére van szükség”.

Vagyis több módszer ötvözésével a kutatók is objektívebb képet alkothatnának, feltéve, ha ez a cél. A kutató példának egy iskola tanárainak összehasonlítását hozza fel és az objektivitásra való törekvést: meg lehet kérdezni a tanár diákjait, akik adnak egy értéket – de ha teljesebb képre törekszünk, megkérdezhetjük a szülőket, a többi tanárt, sőt összeállíthatunk szakértői csoportot olyanokból, akiket nem befolyásolnak az iskolán belüli ismeretségeik; továbbá mindezt érdemes árnyalni a ténnyel, hogy a tanár kémiát vagy testnevelést tanít-e, és így tovább, amíg a módszerek ötvözésével el nem jutunk az önmagukban nem objektív, de összességében alátámasztott képig, egyet biztosan nem tehetünk: nem támaszkodhatunk csak az egyikre a sokból – illusztrálja Nagy.

A Centre for Media Pluralism and Media Freedom (CMPF) nekünk küldött válaszában hangsúlyozta: számos intézkedést tettek, hogy elkerüljék az elfogultságot. Az országjelentések „több hónapnyi adatgyűjtésre alapozódnak, melynek része a kiterjedt kutatás, a szakértőkkel készített interjúk és eme erőfeszítések szigorú dokumentálása. Minden lépést és a folyamatot felügyelik a CMPF kutatói. Emellett pár kérdést átnéz egy független Szakértői Csoport. Továbbá a jelentést magát a CMPF-csapat szerkeszti, és neves országszakértő lektorálja.” Hozzáteszik: szakértőik magasan jegyzet akadémikusok és kutatók, módszertanuk pedig szerintük átlátható.

Kiemelt kép: Pixabay

Összesen 64 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Még mindig jobban járnak ha, miután magukra vonták a szolgálatok figyelmét, lehallgatják, mintha lelőnék őket. Mint Szlovákiában, vagy Máltán.

A lehallgatást ki kell érdemelni, ahhoz, hogy valakit lehallgassanak, valami olyant kell tenni, amire a szolgáltatók felfigyelnek. Azt tagadni, hogy ilyen személyek nincsenek, nyilván hülyeség. És az sem lehetetlen, sőt, biztos, hogy a nyugat imádó személyek között nem csak imádók, hanem nyugatra bekötöttek, beszervezettek is vannak. Hiszen még a szövetséges Merkelt is lehallgatták Obamáék, amikor még a multikulturalizmus csődjéről, vagy a Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő kereskedelmi övezetről beszélt.

Nálunk most kitört a pánik, hogy vajon, melyikükről mit tudnak, de ezt nyilván nem kötik az orrukra.

Volt idő, amikor a médiahatóság a legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz nélkül működött, aztán nyugaton senkit sem zavart. Még Medgyessy cinizmusával együtt sem, amikor azt mondta, vegyenek maguknak médiát.

Most fordult a kocka, és remélem, sokáig így is marad.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés