A képlet: LMBTQ-üldöző, bevándorlásellenes kormánymédia versus független sajtó

2021. december 8. 15:00
Szilvay Gergely és Veczán Zoltán
Összeurópai (német irányítású) hírügynökség uniós pénzből az MTI kihagyásával, közös médiaszabályozási javaslat Vera Jourová bizottsági alelnöktől, meg persze a jogállamisági jelentés – bizony forr a leves az uniós médiafazékban, és úgy tűnik, a magyar kormányt is megpróbálják leszűrni a habjával együtt. Méghozzá egy elvileg objektívnek mondott, úgynevezett országjelentésre alapozva. Utánajártunk, mennyire tekinthető valóban függetlennek és megalapozottnak a dokumentum.

2021 nyarán különféle jelentések, elemzések szövegét nyomtatták-fűzték-kötötték nagy erőkkel az Európai Egyetemi Intézet Robert Schuman Központjának firenzei épületében, valószínűleg az alagsorban. A jelentések címei első ránézésre elég  semmitmondóak. Például: a médiapluralizmus – vagyis a média sokszínűségének – monitorozása a digitális érában (Monitoring Media Pluralism in the Digital Era). A fejlécen a hangzatos nevű Médiapluralizmusért és Médiaszabadságért Központ tűnik fel, s persze a társfinanszírozó, az Európai Tanács már ismerősebb neve. Meg a még inkább ismerős kékzászlócska-embléma, tizenkét kör alakba rendezett csillaggal.

De miért fontosabb ez az iratcsomag, mint általában az uniós jelentésgyárak papírhalmai?

A 2020-as évre vonatkozó anyag egy komolyabb összegző dokumentumból és számos vékonyabb országjelentésből tevődik össze. Utóbbiak között szerepel egy Magyarországról szóló is. A mindenestül 29 oldalas országjelentés jelentősége azonban jócskán túlmutat önmagán, meg a firenzei alagsoron:

hivatkozási alapként szolgált az Európai Bizottság szintén júliusban közzétett jogállamisági jelentésében,

méghozzá ezekkel a megállapításokkal:

  • a média sokszínűsége veszélyben van,
  • a Médiatanács függetlensége kérdéses a Klubrádióval szemben hozott döntése miatt,
  • nem indított a magyar kormány médiatámogatási programot a járvány alatt, továbbá
  • „a független médiaorgánumok továbbra is akadályoztatással és megfélemlítéssel szembesülnek”.

A jogállamisági jelentéssel kapcsolatos diplomáciai csatározások mindennapjaink részei ma is, éppen az Európai Bizottság ülteti a kihallgatószékbe a kormányt; a tét többek között az országnak szerződés szerint járó uniós pénzek, forint-ezermilliárdok, lakosonként százezrek visszatartása vagy kifizetése. A politikai jellegű felhasználás is fontos szempont: Vera Jourová, az Európai Bizottság alelnöke az Európai Hírmédia Fórumon már közös uniós szabályozást emlegetett, majd bejelentették, az álhírek visszaszorítására 1,8 millió euróval támogatnak majd egy olyan összeurópai hírügynökséget, amit a német DPA irányít majd, az MTI-t viszont kihagyják belőle. A jelszó a demokrácia, hitelesség, és így tovább.

Ez nem egyszerűen vagdalkozás

A kritikus hangvételű Médiapluralizmus Monitor-féle jelentés tehát az ilyen „vádiratok” fontos része. Ám ha az ember belelapoz, már felületes szemlélődés után is sok furcsaságra derülhet fény – és nem feltétlenül Magyarország médiapiaca, hanem éppenséggel a jelentés elkészítése kapcsán.

Cikksorozatunkban igyekszünk utánajárni annak, hogy

a megfellebbezhetetlen tényekként és objektív igazságként prezentált jelentés
  • milyen fundamentumokra alapozva
  • milyen módszerekkel
  • milyen feltételezhető személyes véleményeket bevonva, motivációkat elhallgatva
  • milyen politikai-pénzügyi-normatív hatással
  • milyen forrásokból

készült. A szakma szabályai szerint – és (spoilerveszély:) a jelentés gyakorlatától eltérő módon – igyekszünk majd a lehető legtöbb oldalról érintetteket megszólaltatni, számokkal, adatokkal feltárni a valóságot.

De legelsőként lássuk magát a jelentést!

A Magyarországról szóló 29 oldal – eltérően több érintett állam országjelentésétől – az érintettek anyanyelvén nem, csak angol nyelven érhető el, így igyekszünk összefoglalni néhány sorban a dokumentum főbb megállapításait.

A jelentés négy fő területre fókuszál, ami a számokat illeti: mennyire érvényesül az alapvető jogok védelme, mennyire sokszínű a média, mennyire független politikailag, s mennyire mutatja be sokszínűen a társadalmi reprezentációt a sajtó. Ezekben a mérőszámokban hozta ki hazánkat négyből három esetben az uniós átlag alatt. Végül a riport anekdotikus információkkal megspékelve leírta, miképpen látja a 2020-as magyarországi médiahelyzetet.

A jelentést átolvasva az az első szembeötlő probléma, hogy

a szerzőknek az állítások jó részét nem sikerült alátámasztani, a hivatkozott források pedig tendenciózusan egy irányba mutatnak.

Lássuk az állításokat!

A jelentés valamiért hétszer említi tényként az Index „kormánypárti átvételét”, már-már sulykolás-jelleggel, különösebb részletezés nélkül (illetve kihagyva az indokok közül az akkori Index elavult felépítésével kapcsolatosakat: nehézkes struktúra, csökkenő profit, túlméretezett állomány, sűrű főszerkesztőváltás; nem beszélve arról a sajátos újságírói hozzáállásról, amely a szerkesztőségi hierarchia létét, vagy a tulajdonosi döntéseket is az újságírói autonómia megsértéseként érzékeli). Az Index-történet egyik fordulópontjaként Vaszily Miklós fellépését jelölik meg, jóllehet, a vállalkozónak már tíz évvel korábban is bőven volt köze az Indexhez. A Klubrádió ügye is hét említést kap, azonban az kimarad a szövegből, hogy a médium több ponton nem teljesítette a frekvenciapályázat feltételeit, és ha valami aggályos lehetne egy médiajelentés szempontjából is, az éppen az lenne, ha ennek ellenére nyerette volna meg vele a pályázatot a Médiatanács.

A dokumentum kitér az újságírók kiemelt, törvényileg különálló munkaügyi védelmének hiányára – hogy ez probléma-e, az önmagában kérdéses, ha más törvények kellőképp szabályozzák a területet, de a jelentés készítői ezzel kapcsolatban már nem bocsátkoznak részletekbe. Ami a jogi helyzetet illeti, ugyanakkor a névtelen források újságírói eltitkolásának büntethetőségén például éppen a 2011-es médiatörvény enyhített, indokolt esetben lehetővé téve a médiamunkásoknak a források eltitkolását. Számok és érdemi alátámasztás nélkül marad az az állítás is, hogy a kormányzati sajtótájékoztatókon csak alkalmanként kérdezhetnek ellenzékiek.

A dokumentum ugyancsak tényként kezeli az újságírói szakma alacsony megbecsültségét, hogy a fiatalok inkább a PR iránt érdeklődnek, s hogy kezdő újságíróként pedig nagyon alacsony fizetés várja az embert, ami részben valószínűleg igaz, de még itt is hiányoznak az adatok és a számok.

A többi újságírói érdekvédelmi szervezet (MAKÚSZ, MÚK, stb.) felsorolását mellőzve kizárólag a MÚOSZ-t említi, s megemlíti az ideológiai, sőt pártszerű megosztottságot is, ám ezt sem támasztja alá.

Kritizálja, ugyancsak alátámasztás nélkül, közhelyszinten a közmédia egyoldalúságát, központosítottságát,

és ugyanezt alkalmazza a KESMA médiumaira is, e kettőt jelölve meg a legtöbb kormánypárti orgánum központosító szervezetének, megfeledkezve az ezen kívül eső jobboldali orgánumokról (Demokrata, Pesti Srácok, Pesti TV, Magyar Hírlap, TV2, stb.)

Fölény, előny – kié?

A jelentés ugyancsak kifogásolja, hogy a Médiatanácsban kétharmados többségükkel a kormánypártok nevezik ki a tagokat, automatikusnak véve elfogultságukat, miközben

arra nem tér ki, hogy a Médiatanács által megbírságolt vagy helyreigazításra kötelezett médiumok kétharmada jobboldali.

Fogalmi kérdések is felmerülnek, elsősorban a jelentésben is függetlennek nevezett médiumok kapcsán, amelyek között a magát nyíltan ellenzékinek valló Népszava is megfér, csakúgy, mint számos, önbevallása szerint független, de erőteljesen baloldali-liberális, ellenzéki elkötelezettségű orgánum (Telex, 24.hu, HVG, Mérce), amelyek a jelentés szerint „nyilvánvalóan kerülik a politikai pártok befolyását”, és „kritikusak minden irányba” – szintén alátámasztás nélkül maradt állítás, ráadásul kikezdhető, gondoljunk csak a Telex Korányi Dáviddal készített „interjújára”, amiben kérdezői részről éppenséggel nem tűnik fel kritika (ugyanilyen természetűek a baloldali média Karácsony Gergellyel és Márki-Zay Péterrel készített interjúi is).

A jelentés szövege nem határozza meg egyértelműen, mit tekint a függetlenség definíciójának (a szerzők például leírják, hogy a piaci nyomás olykor erősebb a politikai pártokénál is – márpedig egy komolyabb orgánum vagy párttámogatásból működik, vagy a piacról; a szerkesztői vagy vezetői utasítás – azaz egy szerkesztőség normál ügymenete – nyomásgyakorlásként való felfogása is sajátos). A tartalmi kérdéseket már nem veszi ide, megáll a vélelmezett motivációk szintjén.

Ugyancsak kijelentik a szerzők, hogy kormányzati dominancia érvényesül a média alpiacainál, a napilapoknál, regionális lapoknál, a rádiós és televíziós piacokon, és csak az online platformok terén biztosított a hely a függetleneknek – itt érdemes megjegyezni, hogy

egy másik jelentés meg egészen mást mutat: a médiumok darabszámában masszív kormánykritikus fölényt, elérésben egált hozott ki

(eltekintve az ideológiai besorolás időnként önkényes voltától, hiszen sem a kuruc.info, sem a valaszonline.hu nem balliberális, viszont kormánykritikus). Tényként szerepel, alátámasztás nélkül, hogy a jobboldali lapok „egységesen és nyíltan csatlakoznak erőikkel a kormánypárt politikai kampányához”. Mindeközben nem pártlapnak, hanem professzionális lapnak nevezik az Ungár Péter LMP-s politikus, milliárdos által üzemeltetett Azonnali.hu-t, fel nem oldva az ellentétet, hogy ez esetben miért tekintenek el el a tulajdonosi struktúrától.

Pénz, paripa fegyver – honnan, kinek?

Szó esik a hirdetési piacról is, ahol az állami pénzek zöme a kormánypárti médiumokhoz kerül, ám ami szintén vizsgálatra érdemes lenne, hogy milyen összecsengés van a multinacionális vállalatok által képviselt és vallott nyugati mainstream ideológiák, illetve a hirdetéseikkel támogatott médiumok ideológiája között, nem piaci, hanem tisztán politikai alapon támogatva ezeket. Hozzáfűzhető kritikai kérdés: lehetnek-e az állami-kormányzati hirdetések politikamentesek;

a hirdetések keretezése ugyancsak az ellenzéki narratívát erősíti a jelenésben:

politikai hirdetéseknek nevezik azokat, amelyek „bevándorlásellenesek”, „civiltársadalom-ellenesek”, vagy ilyennek számít a „Brüsszel-ellenes” népszavazás is. A kérdés adott: nem lenne-e mindez szerintük „társadalmi hirdetés”, ha bevándorláspárti, NGO-párti, vagy Európa-párti lenne. Mindemellett a dokumentum a végén megjegyzi, hogy az EB és az EU nyomozhatna a KESMA ügyében és az állami hirdetések kérdésében – noha egyébként Vera Jourová biztosasszony maga mondta, hogy a KESMA túl kicsi ahhoz, hogy az európai versenyjogi szabályok értelmében vizsgálatot indítsanak miatta.

Az egyes kisebbségi vagy nemdomináns csoportok megjelenítését is kritizálja a médiában a jelentés, eszerint a romák alig, s csak sztereotipikusan jelennek meg (hivatkozás nélkül), ahogy a nők is, akik a jelentésírók szerint csak „könnyed” témák kapcsán jelennek meg a magyar médiában, mint „a gasztronómia, életsílus, anyaság, ezotéria és pszichológia” – hogy az anyaság vagy a pszichológia mitől nevezhető könnyednek, rejtély marad. S hát a női politikusoknak köszönhetően, legyenek baloldali országgyűlési képviselők, vagy kormánypárti miniszterek, mint Novák Katalin és Varga Judit, a politika terén is erős a női jelenlét. (Mi azért találtunk a nők és férfiak médiareprezentációjáról szóló, genderbalos jelentést, igaz, 2014-ből.)

Ugyancsak hivatkozás, alátámasztás nélkül marad az az állítás, miszerint „ijesztő méreteket ölt” az LMBTQ-emberek, liberálisok, zsidók, bevándorlók és romák elleni gyűlöletbeszéd.

A szöveg a konzervatív orgánumok és vélemények letiltását, visszafogását a közösségi médiából csak mint a kormánytagok vádaskodásait jeleníti meg, eseteket nem taglal, utána nem jár a kérdéses folyamatnak (holott az erre utaló jeleket nehéz lenne jelentéktelennek minősíteni), közben a Facebook változó – politikai orgánumokat hátra soroló – algoritmusát általánosságban véve kárhoztatja.

Az információforrások egyoldalúsága

Mivel a jelentés fókuszában a jobboldali narratívát közvetítő orgánumok és intézmények állnak, az olvasó részéről elvárás lehet, hogy a szerzők ezek narratíváját is megjelenítsék, a forrásokat pedig hivatkozzák.

A helyzet ezzel szemben az, hogy a nem túl bőséges – 30 dokumentumot, cikket, jelentést felmutató – forrásgyűjtemény a dokumentum végén tartalmaz

  • 1 db „kormánypárti” állami forrást – az NMHH egyébként általánosan médiakritikus jelentését a kisebbségekről,
  • 12 db semleges forrásból származó tartalmat – KSH-jelentéseket a lakosságszámról és összetételről, törvényszövegeket, a Magyar Reklám Szövetség tényközlő reklámtortáját, vagy az IMF GDP-adatait, valamint
  • 17 db olyan tartalmat, amelyek baloldali ideológiai nézőpontja alapos joggal vélelmezhető: például a TASZ, a Mérték Média Monitor jelentései egy CEU által kiadott könyv, az egyedüli magyar médiumként idézett Átlátszó cikkei – vagy éppen a szerzők önidézése több alkalommal.

Külön kérdéseket vet fel, hogy az Index hosszan taglalt sorsának bemutatásához a nyelvi nehézségek áthidalása érdekében idézték a cikkben kizárólag az egyik oldal szereplőit narráló BBC-t, vagy más céljaik voltak ezzel.

Mindez nem csak a politikai adok-kapok logikája – etikája? – mentén problémás, hanem, mint arra a jelentéssel szintén foglalkozó Transzparens Újságírásért Alapítvány is céloz, azért, mert az esetleges létező problémákra való rámutatás is komolytalanná válik, ha

a jelentés tendenciózusan tényként tünteti fel a szerzők gyakran alátámasztatlan véleményét.

Ám itt még nincs vége.

Következő cikkeinkben igyekszünk felfejteni, hogyan, milyen módszerekkel, milyen személyes, vélelmezhető elfogultságok mentén és milyen pénzből készült a jelentés, s hogy ez a sokszorosan is izgalmas dokumentum miért lesz fontos a következő napokban.

Nyitókép: Vera Jourová, az Európai Bizottság alelnöke interjút ad az Európai Bizottság épülete előtt Brüsszelben 2020. április 14-én (MTI/EPA/Olivier Hoslet)

Összesen 79 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Tündérem ! Éppen a 'lakájmédiába' irogatsz!

Melyik média tartja el magát piaci alapon? Mert ráfogni bármelyikre lehet, meggyőzően belelátni már kevésbé.

De valaki költ rájuk, mert működni csak pénzből lehet. És ahonnan ez a pénz jön, onnan jönnek az elvárások is.

Minden sajtó propagandasajtó, ha már így nevezed, hiszen mindegyik valamilyen világlátást, ideológiát, elvet, eszmét, álláspontot, érdek megfogalmazást továbbít. És ezzel propagandát is kifejt.

Propaganda nélkül a politika sem létezhet.

Minden médiára mondható, hogy szélsőséges, kizárólagos és kritikátlan, ez szubjektív, de mindig a másét tartjuk annak. Én például az ellenzéki médiáról mondom ezt, ahol csak a kormánnyal való ellenkezés, a lejáratás, kiforgatás, az ellenzék dicsőítése, külföldi példák, diktátumok majmolása a lényeg.

Azt hiszem, erről felesleges véleményt cserélnünk.

Mivel az ellenzék sok, nehezen összeilleszthető elemből áll, az ellenzéki médiában megjelenik az egységet hiányoló kritika. Más ügyekről most nem beszélek. Ez jelenti egyben azt is, hogy kritikájuk nem kizárólagos a kormánypárttal szemben. A kisebbségekre alapozott identitáspolitikát teljesen átvették nyugatról, mondhatnám, hogy a szélesebb társadalmi felfogással szemben is kötelező ezt gyakorolniuk. Ezért nem is kritizálhatják a kisebbségeket, még akkor sem, ha erre van igény az ő köreikben is.

Az ellenzéki média mennyit cikkezett a kispesti önkormányzati képviselők ügyéről, Gréczy ügyéről, Wittinghof pikáns videójáról? Ha már ez a mértékegység az ügyek megítéléséhez?

"...nincs _egy_ tulajdonos, nincs _egy_ üzenet, nincs _egy_ ügy..."

Csak az összhang, az azonos dallam van, tehát mindegy, hogy ezt szóló hangszeren, vagy zenekarral adják elő.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés