A 444 szerepe történelmi szükségszerűség okán az, mint egy Starbucksé egy elmaradott, mucsai mezővárosban: ők a kultúra hordozói, utolsó kis Mécs láng a nagy sötétségben. Most is ők adtak először hírt egy bensőséges riportban arról, hogy végre itt az első LMBTQ magyar néptáncfoglalkozás!
S végre az érdeklődők sem ám ilyen elavult rémisztő képződmények, mint a heteroszexuális fehér magyar többség! Nem táncházban tanulják a lépéseket, hanem, mint írják, workshopon, Stockholmból és Salzburgból hozták az alaptudást, nem ám holmi fasizálódott erdélyi falvakból.
Leszámoltak azzal a helyzettel, hogy, mint mondják, a „magyar néptáncot heteronormatív struktúrák jellemzik”,
náluk nincsenek csúnya szexista csujjogatások, helyette queer (eredeti, ódivatú jelentése szerint: buzi) csujjogatások vannak, nincs többé férfi és női szerep, hanem „vezető” és „vezetett” van, és arra is figyelemmel vannak, aki nem akarja, hogy hozzáérjenek.
Szép, szép, de nem állhatunk meg itt. Mi lesz azokkal, akik azt sem akarják, hogy rájuk nézzenek vagy rájuk gondoljanak? Esetleg hogyan néptáncoljanak azok, akik nem akarnak néptáncolni? Érezzük, hogy eléggé nehézkesen megy még ez a progresszió, még olyan is akad, aki prüszköl ellene, de talán megállítani már nem tudják.