A bátorságnak nincsen neme

III. évfolyam 42. szám | Meta - Feminens
2021. október 21.
1956 több annál a néhány napnál, amelyet az utcai harcok töltöttek ki, ezt tanúsítja Brusznyai Árpádné Honti Ilona naplója is. Az asszony évtizedekig ápolta 1958-ban kivégzett férje emlékét.

Gacsályi Sára írása a Mandiner hetilapban. 

1956-ban férfiak és nők vállt vállnak vetve küzdöttek azért, hogy az ország felszabaduljon. Noha jóval több férfi sorakozott fel a tankokkal szemben, számtalan lány és asszony is kivette a részét a forradalomból például ápoló­ként, hadtáposként. A nekik osztott lapok a kor nőképét tükrözik, s ezért hiba volna a mából csupán a harcot vívókra emlékezni. A bátorságnak nincs neme, de másképpen tanúsíthatja azt férfi és nő, hogy van benne kurázsi. Még inkább így volt ez hatvanöt évvel ezelőtt. 1956-hoz hozzátartoznak az özvegyek, a férjük emlékét évtizedeken át ápoló asszonyok is. Sok forradalmárfeleségnek köszönettel tartozik a ma embere, köztük Brusznyai Árpádné Honti Ilonának is.

Brusznyai Árpád ízig-vérig értelmiségi volt, görög–magyar történelem szakos tanár. Az ELTE görög filológia tanszékének tanára volt egy éven át, 1950-ig, amikor csendőr édesapja és katolikus pap bátyja miatt elbocsátották állásából. Később vidékre került, 1956 őszén Veszprémben dolgozott tanárként, a helyi forradalom vezéralakja lett. Diákjait forradalmi csoportba szervezte, de harcolni nem engedte őket. Megakadályozta a helyi pártember meglincselését. Mindvégig a béke fenntartására és a törvény érvényesítésére törekedett. A megtorlás során mégis perbe fogták, először börtönbüntetésre, majd a Veszprém megyei MSZMP-titkár, Pap János kérvénye nyomán halálra ítélték. A magyar értelmiség közbenjárásának dacára 1958 januárjában kivégezték. Felesége, Honti Ilona 1930-ban született, vegyészlaboráns végzettséggel rendelkezett, 1953-as házasságkötésük után a veszprémi Nehézvegyipari Kutatóintézetben dolgozott. Amikor 1957 húsvétján férjét bebörtönözték, huszonhét évesen egyedül maradt hároméves Margit lányukkal. Ebben az időszakban naplót vezetett: megindító bejegyzései különleges, fontos források az utókornak. Naplójában a történelem más perspektívából tárul elénk, megmutatva, mennyivel több 1956 annál a néhány napnál, amelyet az utcai harcok töltöttek ki. Ami még fontosabb: jegyzeteiből kiviláglik 1956 lelke is, a szabadságvágy, a minden félelem dacára megélt remény. „Talán egy világnak kell összedőlnie, hogy újból úgy találkozzunk, hogy soha többé ne kelljen elválni! Minden közös, szép, nagy ünnepünk: a Mar­gitka születés- és névnapja, a te születésnapod, a há­zasságunk negyedik évfordulója úgy telt el, hogy nem voltál közöttünk. Sírva néztem, hogyan köszönti fel Margitka édesapja fényképét” – írta 1957-ben. 1958. január 2-án, néhány nappal férje kivégzése előtt jegyezte utolsó mondatait a naplóba. Remélte, „úgy is fogunk beszélgetni, hogy a rács nem lesz köztünk”.

Nyitókép: Mandiner-archív

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés