Így őrlődtek a hazai németek Hitler és a magyarság között

2021. október 13. 18:01
Volt idő, amikor magyarországi önkéntes SS-es segített deportálni saját hazafias, magyar érzelmű honfitársait: a Hitler-párti visszanémetesedés és a magyarság között őrlődő magyarországi németség tragédiájáról vitáztak a Rubicon Intézet szervezésében a budapesti Scrutonban.

Nagyot nézhettek az elvtársak a Központi Bizottságnál, amikor kézhez kapták Wild Frigyes levelét. A Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének főtitkára Vókány falu egykori jegyzőjének a nyugdíja ügyében fordult egyenesen a párt legfelső szervéhez, amit ilyen ügyekben ritkán volt szokás.

Leitner úr ugyanis nem kapott nyugdíjat, de nem azért, mert éppenséggel sok honfitársához hasonlóan belépett volna a náci Volksbundba, ne adj’ Isten az SS-be, ahogyan arra a Harmadik Birodalom kapacitálta a hazánkban élő németeket, hanem áttételesen éppen azért, mert nem tette. Sőt,

Leitner úr magyar hazafiként fellépett a náci népi mozgalom ellen,

amit a magyar állam tolerált, sőt fű alatt támogatott is, azonban a hamarosan bekövetkező német megszállás után rövidesen Mauthausenben találta magát.

Innen testileg-lelkileg megtörve vergődött haza, helytállásáért pedig tizenöt hold földet kapott a tiszavirágéletű demokráciában – emiatt aztán 1949-ben kuláklistára került, s nem csak a kapott földjét vitték, de a házát is, így a faluszéli pincesoron húzta meg magát. Ennek ellenére be akarták „pofozni” a TSZ-be, s

azt mondták a falu egykor második emberének, hogy nem gond, hogy nincs semmije, jó lesz libapásztornak.

Erre viszont már nem volt hajlandó – így munkaviszony híján nyugdíjra sem lett jogosult.

A fenti történet jól illusztrálja a magyarországi, hazánkhoz lojális németség sorsát, s egyébként Tóth Ágnes, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (ELKH) Kisebbségkutató Intézetének kutatóprofesszora mesélte el a Rubicon keddi vitaestjén a budapesti Scruton közösségi térben. Leitner úr története körülbelül ott kezdődik, ahol a nem kevésbé izgalmas vitaesté véget ért, kezdjük mi is az elején!

A „Németek Magyarországon: A politikai mobilizáció időszaka (1920-1944)” című vitaestet Tóth Ágnes vezette, rajta kívül részt vett még rajta közvetlen kollégája, Marchut Réka, mellett Grósz András, történész, a KKM Szerződéstárának levéltárosa és Somlai Péter, a fővárosi Madách Gimnázium tanára.

Tóth Ágnes és Somlai Péter (fotó: Mátrai Dávid/Mandiner)

Az elején kezdték: miért adták fel az etnikai határok elvét a nagyhatalmak az első világháború végén? Marchut Réka szerint bár mi így látjuk, hogy nem érvényesültek a wilsoni önrendelkezési elvek, ezzel szemben a győztesek úgy érzik, nagyon is erről van szó, nem véletlenül állítottak fel Wilsonnak szobrot Kolozsvárott; de a lényeg, hogy

az etnikai helyett a gazdasági és infrastrukturális szempontok voltak fontosabbak,

illetve a Monarchia, mint számukra kellemetlen közép-európai hatalom szétbomlasztása.

Tóth Ágnes hozzátette: az orosz forradalom megfékezése közepes ütközőállamokkal ugyancsak nagyhatalmi cél lett a világháború végére; ennek eredményeképpen újra kevert lakosságú államok jöttek létre, Európában pedig kisebbségi sorba került nyolcmillió német, több millió ukrán és hárommillió magyar. A nagyhatalmak úgy próbálták kezelni a problémát – tette hozzá kérdésre Somlai Péter – hogy kisebbségvédelmi garanciákat írattak alá nem csak a vesztesekkel, de a győztesekkel is, s ott volt a Népszövetség, amelynek efölött őrködni lett volna tisztje…

Nemzetiségem, nemzetiséged, nemzetiségünk

…a szerződéseket a győztes kisantant államok aláírták, de folyton a kiskapukat keresték, a Népszövetség pedig nem volt képes betartatni azokat – tette hozzá Tóth Ágnes. Eközben hazánk korábbi ötvenegynéhány helyett immár 90 százalékban magyarlakta országgá vált, a maradék nemzetiségek legnagyobb tömbjét pedig a félmilliós németség adta, amely – mint Somlai hozzáfűzte – korábban nem, most azonban modern nemzeti mozgalmakat indított, éppen akkor, amikor a magyarságot Trianon traumatizálta, s erre jött rá a kormányzat megengedő politikája,

amellyel demonstrálni próbálták a külföld felé, hogy milyen méltányos a magyar gyakorlat.

Eközben a monarchiabeli nemzetkoncepció is átalakult, a magyarok mint politikai nemzet (nemzetiségre való tekintet nélkül, állampolgárság alapján) nem működhetett hárommillió elszakított magyarral, így befelé a francia modell valósult meg, kifelé, a határon túlra szakadt közösségek érdekében való fellépésnél viszont a német kultúrnemzet-modellt próbálták érvényesíteni.

Marchut Réka és Grósz András (fotó: Mátrai Dávid/Mandiner)

 

Időközben, az 1923-as kisebbségi oktatási rendelettel háromféle iskolatípust szabályoztak – hogy melyiket szerették volna helyben, azt a szülői értekezleten maguk dönthették el –: ahol a magyart idegen nyelvként, ahol keverten s végül ahol a németet tanították idegen nyelvként.

Az elvet azonban nem követte mindig a gyakorlat,

mert sokszor éppen azok kerültek tisztviselői székekbe, ahol erről megyei szinten döntés született, akik nemrégiben menekültek elszakított területekről, és erős revansvágy fűtötte őket. Vagy, ahogy Somlai mondta, amíg a felemelkedő náci Németország nem tiltakozott, igyekeztek a C irányába eltolni az iskolákat.

Maga a törvény azonban, mint Tóth Ágnes mondta, megengedő volt és figyelembe vette, hol mennyire ragaszkodik identitásához az adott nemzetiség.

Aztán jött a Harmadik Birodalom...

Szó esett Bleyer Jakab szerepéről – a rövid ideig nemzeti kisebbségek tárca nélküli minisztere sokat tett azért, hogy a hazai németséget a magyar állam iránti lojalitásra buzdítsa; ugyanakkor a németség identitásának megőrzését is szorgalmazta, ami már kevésbé tetszett a kormánynak, ezért lépten-nyomon marginalizálták szervezetét, az „Ungarländischer Deutscher Volksbildungsverein”-t. Grósz hozzáfűzte: a csúcson 25-30 ezer fős tagságot számlált a szervezet, noha sok helyen igyekeztek korlátozni annak működését.

Aztán jött a Harmadik Birodalom felemelkedése, és teljesen új helyzetet teremtett.

Ahogy Tóth fogalmazott, a magyarországi németség is része lett a német-magyar államközi kapcsolatoknak, noha Németország igyekezett Lengyelország és Csehszlovákia kivételével nem terhelni ezzel a témával ezeket, viszont 1935-ben új iskolarendelet született, amely megszüntette az A és C kategóriás iskolákat, az általános a vegyes tannyelvű lesz.

S eljött a revízió ideje is, az első bécsi döntés, amikor a Felvidék magyarlakta sávja visszakerült hazánkhoz – azonban a Hitler által benyújtott számlán ott éktelenkedik a Volksbund létrehozása is, majd az Észak-Erdélyt visszajuttató második bécsi döntés után a második tétel: a bécsi népcsoportegyezmény, amely az összes többi szervezetet betiltotta. A háború alatt pedig a Volksbund a német nácizmus hirdetőoszlopává vált, kőkemény propagandát folytatva a németség körében. Ekkor döbbent rá Budapest, hogy korábban kellett volna támogatni a mérsékelt mozgalmakat. ekkorra a Volksbund 300 ezer tagot számlált, ebből azonban, hívta fel rá a figyelmet Marchut Réka, felerészben a visszacsatolt területek németjei voltak benne, s az SS-be is hasonló aránnyal jelentkeztek – mindenesetre Berlin örökké elégedetlen volt a számokkal.

Közben illegalitásban – de a magyar állam támogatásával – alakult meg a bonyhádi központú Hűség mozgalom 1942-ben,

amelynek jelszava „hűséggel Istenhez, a hazához és a magyar néphez” volt,

ez azonban főleg szigetszerűen jelent meg sok helyen.

(fotó: Mátrai Dávid/Mandiner)

Ami a németség asszimilációját illeti, Teleki Pál miniszterelnök földrajztudósként úgy rendelkezett, hogy az 1941-es népszámlálásban a korábbi gyakorlattól eltérően ne csak az anyanyelvre, hanem a nemzetiségre is kérdezzenek rá – így lett, hogy a 477 ezer német ajkúból csak 303 ezer vallotta magát német nemzetiségűnek.

A németek a Volksbund sajtójának nyílt propagandája és a magyar állam hallgatólagos elvárása között őrlődtek,

miközben helyi szinten is sok konfliktus akadt.

Ahogy Tóth Ágnes mesélte, volt, ahol éppen a német nemzetiségű közigazgatási alkalmazottak álltak ellen a náci nyomulásnak, családok mentek tönkre abban, hogy az egyik testvér belépett, a másik nem. Aki nem lépett be, annak festékkel bélyegezték meg a házát, és a verekedések is mindennaposak voltak (ahogy a verések is, fűzte hozzá Somlai).

Ekkor hozta fel a cikk elején említett Leitner Jakab példáját Tóth Ágnes, s ekkor került szóba, hogy éppen elég gyakori volt, hogy magyarországi önkéntes (vagy később besorozott)

SS-es segített deportálni saját, hazafias, magyar érzelmű honfitársait.

Somlai hozzáfűzte: volt némi ravasz számítás is abban, hogy hazánk – persze a kényszer mellett – nem csak engedélyezte, de támogatta is a legradikálisabb német szerveződéseket. Berögződés volt ugyanis, hogy Hitler a magyarországi németeket a birodalom területére akarja vinni, „kimenteni a német vért”, így Budapest a legradikálisabb németek eltávolítására bazírozott ezzel a lépéssel, mondván, a lojálisabbja pedig marad és beolvad – nyilván Berlinnek ez kevésbé felelt volna meg.

A hivatalos német külpolitikával a magyarok persze nem szálltak szembe, de igyekeztek szabotálni a törekvéseiket, ahol csak lehetett – fogalmazott Marchut Réka.

(címlapfotó: Mátrai Dávid/Mandiner)

Összesen 33 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés