Terroristák vagy balekok? – így szervezkedett száz éve a baloldali emigráció

2021. október 11. 18:00
Hogyan tervezett visszatérni a hatalomba Károlyi Mihály és Jászi Oszkár? Miért tervezte Kun Béla összetörni a Szent Koronát? Mit gondoltak az emigránsok Trianonról? Ilyen volt a magyar baloldali és kommunista emigránsok belső világa!

Ugyan Horthy Miklós kormányzó 1921-ben egy amerikai látogatóját a lehetséges kommunista puccs veszélyével és elhárított robbantásos merényletek regéivel fogadta, a katonai elhárítás által rendszeresen összeállított „vörösvédelmi jelentések” már 1921-ben is kínjukban az észt és litván kommunisták tevékenységeiről számoltak be sajtóforrások alapján.  

Egy 1922-es, az emigrációról szóló titkosrendőrségi jelentés belátta, hogy a hírhedt emigráció tulajdonképpen szétszórt,

kevés eredményt elérő, tapasztalatlan szervezkedők és szegény munkások belső vitaterepe.

Horthy külföldi partnereit – például a briteket – nem is kellett győzködni arról, hogy kevésre tartsák a baloldali emigrációt. A brit külügy nem értette, miért kommunikálja feléjük állandóan a magyar kormány a kommunista veszélyt, s voltaképpen brit külügyi iratok sem írták le szebben a támogatásért folyamodó emigráns politikusokat: „Ezek az emberek [a bécsi emigráció – V. L. B.] nem demokraták: mikor liberalizmusról és demokráciáról beszélnek, valójában a szocializmusra gondolnak”.

Károlyi Mihály „magyarellenes, és inkább bolsevik [mint liberális]” – így a brit politikai hírszerzés, mely „terroristák” jelenlétét is feltételezte a volt miniszterelnök köreiben. Az emigráns baloldali Bécsi Magyar Újság „notórius kommunista lap” – ezt már a budapesti brit követ vélte így. Utóbbi Károlyira úgy utalt, mint „a gyenge akarat, az ambíció, a hiúság, a túláradó érzelmesség és az ideges modernség különös keverékére”,  a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban aktív emigránsokra pedig „alulfejlett kreténekként, ha nem éppen kifejlett bűnözőkként. Nem meglepő, hogy Jugoszlávia sem akarja megtartani ezeket az »értelmiségieket«, hiába van híján értelmiségieknek az ország”.

S bár a hivatalos magyar propagandában folyamatosan megjelentek a külföldről Magyarország ellen törő baloldali emigráció sötét figurái, a fennmaradt primer források

inkább egymással marakodó, eredménytelen vesztesek képét mutatják.

A nyugatra emigrált politikusokat egyfajta külföldi, bármikor hazatérni készülő főellenséggé tette meg az ellenforradalmi rendszer. Ilyen személy valóban létezett: IV. Károlynak hívták. Róla azonban nem illett beszélni, hiszen ez az 1921 őszéig uralkodó konszenzust bontotta volna meg.

Hozzá képest az emigráns Károlyi és Jászi Oszkár kényelmes, ám méltatlan ellenfelek voltak, és a legkevésbé sem a kormánypropagandában megjelenő, Magyarországra halálos veszélyt jelentő alakok. Először is: a külső – és kissé paranoid – jobboldali szemlélők nem értették meg a dogmatikus progresszív gondolkodás kizárólagosságra való törekvésének súlyát, amit az ekkor emigráns népbiztos Rákosi Mátyás egyszer „baloldali szektabetegségnek” nevezett. Míg a magyar jobboldalon sokan és sokáig elegánsan átléptek olyasfajta kérdéseken, mint legitimizmus vagy antiszemitizmus, addig a baloldali emigráció szektás lelkülettel vitatkozott a saját szempontjaikból marginális kérdéseken, tapodtat sem engedve és tapodtat sem haladva. 1920 januárjában például azért hiúsult meg egy a fehérterrort elítélő közös nyilatkozatuk, mert Hock János nem akarta megnehezíteni ezzel Magyarország küzdelmét a trianoni békeszerződéssel szemben, a magyarországi szociáldemokraták eleve elutasítottak mindenfajta együttműködést, és Kun Béla sem akart kapcsolatokat tartani Károlyival.   

Eközben – mint azt Károlyi egy támogatója felemlegette 1921 novemberében – a volt miniszterelnököt egykori hívei „gyalázzák”, és azt terjesztik róla, hogy „szándékosan adta át [Kun Bélának] az uralmat”.

Károlyi ugyan fokozatosan balra tolódott az emigrációban,

ám ekkor még Jászi óvta a kommunizmustól: csak a nyugaton lehet szervezkedni, vélte Jászi, mert Keleten már van valaki, „s annak] koncertjében mi részt nem vehetünk”. Ő az új Kossuth, az új Rákóczi – ne tékozolja el! – így a figyelmeztetés.  A kommunista Gábor Andor azonban már Jászi bécsi lapját kritizálta, mert az nem volt hajlandó mellszélességgel kiállni az antidemokratikus és totalitárius bolsevizmus mellett: „Nem azért jött a laphoz, hogy a kommunisták ellen, hanem hogy Horthyék ellen harcoljon”. Az Amerikában került magyar kommunistáknak semmi nem volt elég: az Egyesült Államokba látogató Hock Jánost azzal támadták, hogy „fehérterrorista”. 

Maga Károlyi is meg volt róla győződve, hogy „nem szabad bízni az emigráns magyarokban”, mert erkölcstelenek, és csak a pénz érdekli őket.  Egy szociáldemokrata író egyszerűen „balekokként” utalt Jásziékra, és ebben Jászi sem kételkedett:

a nyugatra támaszkodtak, de semmilyen érdeklődést nem tapasztalt a nyugat részéről ügyük irányába

– kesergett lapjában. Helyzetüket úgy írta le, mintha egy „kínai fal” választotta volna el őket a „demokratikus nyugattól”. 

Jászi reális helyzetelemzést adott „kínai falas” megjegyzésével, s bár ügyüknek kilátástalansága sokszor okozott nála depressziót, még ő is túl reményteljes volt néhány tekintetben. Saját állapotát gyakorta írta le „hisztérikusként” és „kétségbeesettként”. Hipochondriájával maga is tisztában volt, rémülten vette észre, hogy fiaiban „minden akadály vagy nehézség melankolikus rohamot vált ki”. Ebben a Károlyi-házaspár is egyetértett vele: „Szegény Jászi igazán rossz bőrben van. Nagy fokú neurastheniában [ideggyengeségben] szenved. Annyira ideges, hogy szinte kínos ránézni” – írta nejének Károlyi. Felesége hasonlóan feljegyezte emlékiratában, hogy ha Jászinak valami megborította eltervelt napirendjét, akkor depressziós rohamot kapott. Egy ilyen esetet követően órákon át bolyongott a horvát tengerparton.  

Jászi emigrációjában hatalmas jelentőségüket tulajdonított egy-egy Horthyt támadó vagy személye mellett kiálló cikknek, egymást követik a sorozatos, alaptalan remények: Horthy már 1920 decemberében vagy néhány hónappal később meg fog bukni. Majd 1921 októberében írt így a Bécsi Magyar Újság: ha a Horthy-rendszer 1933-ig is eltart, az azt bizonyítaná, hogy „nincs isten”.

Emigrációjának kétéves évfordulóján tette fel először a kérdést: „Istenem, vajon meddig tart még?”  

Károlyi kezdetben hasonlóan naiv volt: emigrációba vonulásakor úgy vélte, hogy egy éven belül hazatérhet, felesége azonban még ennél is optimistább volt: három hónap múlva újra Budapesten tervezett lenni.  Akárcsak Jászi, ő is kétségbeesett, amikor már két éve volt emigrációban, és ő is arról fantáziált, hogy újságcikkekkel megbuktathatja az ellenforradalmi rendszert. Úri reflexeit nem levetve arról fantáziált, hogy „ha visszajönnék”, ellenfeleit deresre húzatná, elsősorban a kisgazda Nagyatádi Szabó Istvánt. Kevés ironikusabb megjegyzés található Károlyi emigráns levelezésében, mint a parasztokat deresre húzni kívánó progresszív grófé. 

A kommün 1919-ben. Fotó: Fortepan, 75863

Károlyi Mihály az emigrációban egyre inkább balra sodródott. Utazó könyvtárát elsősorban Marx, Kautsky és Lenin művei tették ki, és már egy 1920-as levelében is azt magyarázta nejének, hogy Einstein számításaival matematikailag is megdőlt a kapitalizmus.

Ennek tükrében ellentmondásos, hogy ő és más emigránsok levelezésében is megjelentek a megszokott kényelem – és esetenként luxus – iránti komikus nosztalgiázások,

a lecsúszott arisztokrata vagy épp nagypolgár kesergései.

A korábban dúsgazdag Károlyi maga sosem tudott bánni a pénzzel, ám ez láthatóan elsősorban feleségét zavarta. Az emigrációban szegényes életet éltek, ennek ellenére Károlyi elsősorban sakkozással és kávézással múltatta az időt, és a szép ruhákra is adott. Azonban cipőfűzőjét néha elfelejtette megkötni, és ezért titkárjának kellett utána szaladni, hogy bekösse neki. Mindez nem volt véletlen: Károlyit gyermekkora óta inasai öltöztették. Emlékiratában maga ismerte be: „Oly sokáig kívül éltem az élet realitásain!" 

Bédy-Schwimmer Rózával, az őszirózsás kormány volt svájci követével kiterjedt levelezést vezetett. Az emigráns feminista politikusnő számos angol újsághoz próbálta beprotezsálni Károlyi cikkeit, ám ezeket Károlyi nagyrészt lusta volt megírni. Bédy-Schwimmer mai szemmel komikus reményeket támasztott az „amerikai zsidó szabadkőművesség” irányába: meg volt róla győződve, hogy titokban ők pénzelik a Horthy-rendszert, és hogy rajtuk keresztül kell felvenni a harcot Tormay Cécile-lel. Mikor egy chicagói rabbi fia cikket írt Károlyi mellett, nagyon örült –

valószínűleg úgy érezte, hogy a misztikus „zsidó világhatalom” végre az ő oldalukra állt.

S bár Bédy-Schwimmer jóindulatúan viseltetett Károlyi iránt, még az ő kapcsolatukat is terhelte néhány intrika, példának okáért egy, a Tisza-perben elhangzott állítás. „Igaz-e, amit Fényes László a Tisza-pörben tett . . . vallomásában én rám vonatkozóan mondott: szerinte Gróf úr azt mondta neki, vagy a Nemzeti Tanácsnak, az én kinevezésemmel kapcsolatosan: »Ezt a nőt valahogy el kell helyeznünk, különben sose lesz nyugtunk tőle.« Mondta ezt Gróf úr? S ha nem mondta, ez volt-e a motívuma? Ez pszichológiai szempontból nagyon érdekel” – kérte számon sértődötten a sajtóhírt Károlyin. 

Eközben csak nem állt pénz a házhoz. Sem Károlyi, sem felesége nem akart dolgozni, és neje nem is tagadta, hogy „semmi kedve” nem volt hozzá. Panzióból panzióba, rosszból még rosszabba vándoroltak. Károlyiné ezt úgy írta le, hogy „úgy éltünk, mint a nomádok”. Utóbbi megállapítás persze nézőpont kérdése volt. Splitben Károlyiné kitűnő khaki szövetet talált: 120 dinár méterenként, írta férjének, ezért Károlyi ne vegyen Belgrádban, mert itt olcsóbb. Viszont hozzon sötétbarna púdert, mert Károlyiné nagyon leégett, és ehhez nem megy a világos púder. Olyan fekete lett, hogy „alig fogsz megismerni” – ígérte felesége. A korabeli árak tükrében, ha csak egy méter „kitűnő khaki szövetet” vett a lebarnult Károlyiné, annak árából egy jó étvágyú magyar ember ötvenszer megebédelt volna. „Könnyű azoknak, írta, akiknek a Kaffee is Doppelkaffee” – jegyezte meg keserűen feleségének írt levelében 1921 októberében Ágoston Péter,  a népbiztosok perében halálra ítélt jogászprofesszor, akit végül sosem végeztek ki, hanem kicseréltek szovjetunióbeli magyar hadifoglyokra.

Mégis mindennél többet mondott el, ahogyan az egyszerű emberekkel bántak.

Károlyiné megsértődött, amikor egy munkás leúrnőzte őt,  pedig férje maga ismerte be, hogy „arisztokrata neveltetésem miatt, sajnos, soha nem tudtam saját nyelvükön beszélni munkásokkal vagy parasztokkal, és így mindig távol maradtam attól a közösségtől, amelyhez tartozni szerettem volna”.

Emlékirata szerint Mexikóban úgy szórakoztatta magát, hogy pincéreket riogatott azzal, hány embert öltek meg a forradalom alatt, felesége pedig azt idézte fel, hogy együtt nevették ki Nagyatádit, mert parasztruhában járt.  S bár Jászi a legkevésbé sem volt kommunista, az ő emigrációjának forrásaiban is ellentmondásos marad az életszínvonal, melyet egy átlagos magyar munkás álmaiban sem engedhetett volna meg magának. Idejét nagyrészt fejfájásának és fogfájásának kezeltetésével, török kávé vadászásával, bécsi vásárlásokkal, szanatóriumok és gőzfürdők látogatásával töltötte. Esténként Marxot, Shakespeare-t és Bibliát olvasott. Egy alkalommal külföldi lapokat keresett meg azzal, hogy cikkeket írna nekik, ám több ezer dolláros honoráriumigényét kinevették. Mint naplójából kiderül, fehérneműjének rendezését képtelen volt egymaga elintézni, ezt a feladatot feleségére bízta, de takarítónőt is tartott. Ritkán volt olyan őszinte magával, hogy belássa: „haszontalan”, „vegetatív” tevékenységet végez.  A munkától való viszolygás azonban nem csak az emigráció vezetőire volt jellemző. Amikor Révész Mihály emigráns szociáldemokrata újságírónak Peidl Gyula kétkezi állást próbált szerezni Budapesten, a válasz az volt, hogy „utcaseprőnek nem megyek el”. 

Károlyi az emigrációban éjszakába nyúlóan dolgozott ügyvédjével, Nagy Györggyel hazaárulási perében való védekezésén. Nagy, a szászsebesi származású író és politikus – korábban a Székely Újság főmunkatársa –

arra törekedett, hogy nem forradalmár, hanem nagyon is soviniszta, magyar nemzeti érdekért küzdő politikusnak állítsa be Károlyit.

Nagy biztos volt benne, hogy így nyerhetnek, ám éppen maga Károlyi nem értett egyet ezzel az olvasattal: „Csak kénytelen-kelletlen mentem mindenbe bele . . . épp az ellenkezője annak a védelemnek, amit magamnak szántam”.  A két álláspont összeegyeztetéséből azonban csak egy langyos, pironkodó magyarázat született: „Vagy hazaáruló voltam a szónak emberi és jogi értelmében, és akkor segítettem az ellenséget és rontottam saját hazámat, vagy pedig lelkiismeretes hazafi voltam, aki országom érdekében cselekedtem”. 

A lehetőség, miszerint a két kategória mellett van még egy harmadik – a jó szándékú balféké, aki kritikus helyzetekben még több kárt is okozhat, mint a rosszindulatú ember – láthatóan nem merült fel Károlyiban. Azonban az ellene hozott 1921-es ítéletben igenis előkerült, ráadásul még csak nem is kellett az ellenfeleitől idéznie a bíróságnak, hiszen éppen elég egykori károlyista közszereplő és politikus vallott ilyen értelemben. Ágoston Péter szerint Károlyi „folyton félt, remegett”, Bokányi Dezső szerint csak névleg volt helyén, Haubrich József szerint pedig dadogó, lelkileg sivár, „szeretetlen” természet volt – röviden, alkalmatlan politikus. Ilyen értelemben nem sok különbség volt egykori kollégáinak emberismerete és a Szózat fajvédő lap vádjai között, mely Károlyit tehetségtelennek, felelőtlennek és tudatlannak nevezte. 

A leginkább igaztalan vád a progresszív emigrációval szemben a hazafiatlanság vádja volt. A külföldre kényszerült baloldaliaknak kétségkívül internacionalista és haladó víziójuk volt Magyarországára számára, de Magyarország, és nem más országok számára volt víziójuk.

A baloldali emigrációt minden jobboldali vád ellenére igenis kínozta a honvágy.

Hock János a Bécsi Magyar Újságban már 1922 elején „bolygó zsidónak”, „fészkéből kivert madárnak” nevezte magát. Mint írta, Rákóczi-leveleket, kuruc nótákat olvas, és nem tud rádöbbenni, „mi az a titkos erő, amely odaköt bennünket a röghöz, ahol egykor születtünk”. Maga Károlyi arról írt emlékiratában, hogy „gyakran álmodtam a régen látott tájakról, helyekről és emberekről . . . és néha hirtelen elevenen érezni kezdtem a régi fák és akácok illatát, amely egykor belengte a száraz nyári éjszakákat, hallani véltem a békák egyhangú kuruttyolását, a falusi kutyák mélabús ugatását, számban éreztem a magyar sárgabarack levének édes ízét, és mindez nosztalgiával töltött el".  

A kommün plakátjai 1919-ben. Fotó: Fortepan, 75866

Károlyi magára is „bolygó zsidóként” utalt, s bár sem Hock, sem Károlyi nem voltak zsidók, a valóban zsidó kommunista Balázs Béla lamentált elűzetésén a leghosszabban naplójában. Mint írta, noha egész életében „a honvágy után vágyódtam”,

mégsem volt boldog az emigrációban.

Az érzés megdöbbentette és felkavarta: „Mégis, mi fáj? Miért érzem száműzöttnek magamat? . . . Talán – nyúljunk mélyebbre – szerencsétlen és most végképp meghiúsult szerelmem fáj-e? Ifjúságom nagy akaratának, rajongásának letörése? Nem fúrtam-e magam mind a tíz körömmel [a] magyarságba[?] . . . Szerencsétlen szerelem volt, lehet, és tévedés is talán? Az fáj-e most, hogy ez végképp kihullott a szememből?”

Töprengését úgy folytatja, hogy bár „biológiai származásom szerint zsidó vagyok”, de „a magyarsághoz szegődtem a lélekvándorlás útjain, nyelvüket, ruhájukat, ügyüket vállaltam, és nagyon szerettem . . . a magyar hangszer, a magyar paletta a szívemhez nőtt, és idekint érzem, egyre drágább lesz nekem. Az a földíz a torkomban van, és a Tisza a szívem közepén folyik keresztül . . . Hogy fájt, amikor a pozsonyi kikötő felett ezt olvastam, hogy ’Bratislava,’ és hogy örültem, mikor a bécsi újság írta, hogy ez még nem biztos! Nem kívánkozom közéjük, vándor vagyok és nemzettelen, de a szívem lírájára magyar húrok vannak fesztíve, és magyar énekkel mondom el, ami fáj. Ha a magyar földet kiveszik a lábam alól, a magyar nyelvnek és magyar muzsikának felhőjén szállok meg. Talajjá fognak sűrűsödni alattam a szavak: az lesz az én hazám”.

A magyarság iránt érzett szerelmét „egy aljas bestiához” hasonlította, amitől nem tud elszakadni az ember. Érzelmei ellentmondásosak és vívódók voltak, alkalmanként erőszakosak is: miután Bécsen úri magyar lányokkal táncolt, arra jutott, hogy neki, „kommunistának” „bizonyára nem szabad ilyen társaságban mulatni”,

mert ezek azok az emberek, akik „levegőbe röpítendők”. 

A mindig jól informált, Horthyhoz hű katonatiszt Kozma Miklós egyszer találkozott Dezső Alajos emigrációban élő baloldali zsidó grafikussal: „Gyötrődő, kínlódó, Magyarországot végeredményben szerető radikális baloldali ember, igen intelligens, sokat látott . . . Megmagyaráztam neki, hogy mi a magyar népet nemcsak theoretice szeretjük, mint ők, akik azzal akarják boldogítani, hogy hasonlítson az amerikaihoz, franciához meg angolhoz, hanem sokkal mélyebben és ösztönösebben”.

Ugyan nem valószínű, hogy Kozma megérttette Dezsővel az ellenforradalmi rendszer „mély szeretetét” a magyar nép iránt, ám az sem valószínű, hogy az emigráns baloldali értelmiségi megértette, hogy a magyar nép tényleg nem olyan, mint amilyennek ő szerette volna látni – egy nyugatos, liberális mintára gyúrható masszának. Mint ahogy Károlyi megállapította, miután az emigrációban beszélt egykori pártjának vidéki református baloldali politikusával, Juhász Nagy Sándorral: „kisül, hogy a forradalmárnak hitt párt a legkonzervatívabb reakciós elemekből áll. Ezeknek az embereknek – mernék fogadni – szívük mélyén tetszik a Horthy-politika”.  S bár Kun Béla igazán híján volt bármi fajta patriotizmusnak,

felesége a szürke, szegény, kommunista Moszkvában Magyarország után vágyódott.

„Nem így képzeltem el a forradalom fővárosát” – sóhajtozott egykori hazája után Gál Irén. 

Károlyi valóban próbált kapcsolatokat találni Leninhez – és egy alkalommal azt is elvállalta, hogy megpróbálja kieszközölni a szovjet diktátornál, hogy Kárpátalja mindenképpen Csehszlovákia része maradjon –, Jászi pedig elfogadta a jugoszláv kormány pénzügyi támogatását emigráns sajtójának kiadásához. Hozzá hasonlóan például Buchinger Manó is kapott ajánlatot, hogy Újvidéken csináljon jugoszláv-barát szociáldemokrata lapot.  Azonban tényleges „eredményt” egyikük sem tudott elérni, és kérdéses, hogy az őket saját nemzeti érdekükből támogató csehszlovákok és jugoszlávok akartak-e bármi egyéb eredményt, mint az egységes magyar nemzeti fellépés megtörését a nemzetközi téren.

S bár az ellenforradalmi rendszerre a legnagyobb veszélyt IV. Károly jelentette, valóban készülődött még egy politikus az emigráció homályában, aki szívesen átvette volna a hatalmat Magyarországon. Kun Béla emigráns cikkeiben kevés kétséget hagyott afelől, hogy miképp is képzeli el Magyarország jövőjét. A demokráciát és a magántulajdont fő ellenségként nevezte meg, ám a nemzeti és vallási kötődéseket hasonlóan kiirtandónak látta:

mint Kun írta, munkásöklök fogják egyszer még szétzúzni Szent István „tökfedőjét”.  

Amennyiben a kommunizmus egyes polgári szimpatizánsai Horthyt vádolták volna a demokrácia felszámolásával, nekik is volt válasza: Horthy nem a demokrácia felszámolása, hanem „az igazi demokrácia”, ugyanis a demokrácia eleve hazug és csalárd. Kun szerint az egyetlen megoldást a proletárdiktatúra visszavezetése jelentette volna.  A fehérterror nem zavarta különösebben: „sajnálkozni a szenvedő munkásosztályon – a nyárspolgár, a filantróp dolga. A forradalomár az új társadalom vajúdásának sikolyait hallva is a forradalom szívhangjait füleli”. A volt híveivel szembeni erőszakos fellépést „hasznosnak” nevezte, hiszen a munkások helyzetének romlása csakis a kommunista forradalom elérkeztének felgyorsítását jelenthette. „Minél rosszabb, annál jobb”. 

Tekintve, hogy a korszak Magyarországán a Trianon miatt érzett gyász még a szociáldemokráciát és a munkásosztályt is áthatotta, Kun következő sorai különösen provokatívak: a területveszteségek „minket a legkevésbé sem érdekelnek”,

Kun szerint„egyenesen és nyíltan állást kell foglalni” minden revíziós törekvés ellen.

A háború utáni új határok elfogadása véleménye szerint „a kommunisták nemzetiségi politikájának alapja Közép-Európában”. Kun Béla még a magyar kulturális autonómia lehetőségét is elutasította, mondván, „ha az elnyomókból elnyomottak lettek az utódállamokban, ez ma százezredrendű kérdés, melyet szempillarezdülés nélkül meg fog oldani a szociális forradalom”. 

Összevetve a marakodó, kesergő és elsősorban egyéni és magánéleti problémáikkal foglalkozó októbrista és szociáldemokrata emigránsok forrásaival, Kun soraiból kiviláglik az egykori diktátor céltudatossága (vagy a Kunra annyira jellemző blöffölő hőzöngés): „Mi készen állunk, és várunk. Kétséges, hogy mennyi időn belül, de a világimperializmus, és vele a magyarországi fehér imperializmus is bukni fog. És akkor a magyarországi proletariátus tárt karokkal fogja fogadni a kommunista proletárdiktatúrát” – írta 1921 tavaszán.

Ugyan őrá nem a magyarországi proletariátus tárt karjai, hanem a sztálini hóhérok vártak,

az általa félbehagyott rendszer valamivel kevesebb mint negyedszázad múlva valóban diadalmaskodott. Azonban ellentmondásos módon nézetei a demokráciáról, a politikai erőszakról és a kapitalizmusról közelebb álltak egyes ébredőkhöz, mint a szociáldemokratákhoz vagy a polgári radikálisokhoz. Talán nem lehet önazonossági problémával vádolni azt a fehérterroristát, aki egy 1919-es pogrom során közölte áldozataival: „Ő a Héjjas-különítmény Szamuelyje, akinek egy zsidó elföldelése ennyi” – majd rúgott egyet a levegőbe. A tanácsköztársaság fő vívmányait – az eltérő hangok elfojtását, a politikai terrort és a magántulajdon intézményének teljes felszámolását – ugyanis a fehérterror bámulatus pontossággal kopírozta – ez viszont már egy más cikkre tartozik.

*

Válogatott irodalom:

Borsányi György: Kun Béla. Politikai életrajz. Budapest, Kossuth, 1979.

Jászi Oszkár naplója 1919–1923. Szerk. Litván György. Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 2001.

Litván György: Irányzatok és viták a bécsi magyar emigrációban. In: A két világháború közötti Magyarországról. Szerk. Lackó Miklós. Budapest, Kossuth, 1984. 

Borítókép: Károlyi Mihály 1912-ben. Fortepan, 32059. sz. kép.

Összesen 23 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Veszprémynek ez az összefoglalója komoly kutatás eredményeként olvasható, köszönet érte.
Nem sokat lehetett tudni a mezei újságolvasónak az emigrációról és őszintén szólva ettől sokkal okosabbaknak, profibb politikusoknak gondoltam őket, meglepett primitív aljasságuk, bolond naivitásuk.
"a gyenge akarat, az ambíció, a hiúság, a túláradó érzelmesség és az ideges modernség különös keveréke”,
„alulfejlett kretének, ha nem éppen kifejlett bűnözők" -
a lehangolóan szürke, ám határtalan egóval sújtott szerencsétlen nyomorultak.
Hihetetlen, hogy a normális életre, emberekre mekkora bajt képesek hozni, ma is.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés