Könyveket soha ne tiltsunk, hanem mindig cáfoljunk! – Békés Márton a Mandinernek

2021. április 23. 19:00
Egyre több klasszikust sújt a cancel culture, azaz az eltörlés kultúrája. Vajon hamarosan minket is elér majd ez a kultúraellenes tendencia? Hogyan tudunk védekezni ellene? Az M5-ön futó Kommentár Klub legújabb adásának főbb témáiról Békés Mártont, a Kommentár folyóirat főszerkesztőjét, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatóját kérdeztük.

Meghökkentő belegondolni, hogy a „cancel culture” megjelenésével – még ha a „mozgalom” törekvéseinek java nem is válik valóra – gyakorlatilag gombnyomásnyi távolságba kerültünk a kultúra radikális megváltoztatásától, részleges eltüntetésétől. Felbukkanhat ez a tendencia Magyarországon is?

Igény lenne rá, legalábbis a (szerencsére) most még csak elszórtan érzékelhető jelek szerint. Mint amilyen például a szivárványos BLM-installáció felállítása vagy Tóth Krisztina költőnő Jókai-eltörlő kijelentése is volt. Úgy látom, hogy Magyarország a globális kultúrharc s ennek részei – például a gender-ideológia terjesztése, az LMBTQ-lobbi nyomulása, a Black Lives Matter-mozgalom rasszista praktikái és az „eltörlés kultúrájának” (valójában a kultúra eltörlésének) gyakorlata – kapcsán egyelőre tesztterületnek számít.

Magyarország azonban nem zsákmányolt ki gyarmatokat évszázadokon át, nem szállt meg más országokat, nem tartott rabszolgákat,

nem hozott törvényeket a homoszexuálisok ellen és nem írta ki a buszokra, hogy „felszállás csak fehérek számára”. Nálunk tehát a kérdésben említett törekvés importtermék – kétszeresen is el kell utasítanunk. Nem csupán furcsa, hanem politikai szempontból fenyegető jelenség, hogy hozzánk is be akarják hurcolni az ehhez kapcsolódó – jogos vagy éppen eltérített, kiárusított, felhasznált – küzdelmeket.
 
Hogyan lehet egy ilyen folyamat ellen védekezni?

Az egyszerű kritika felmutatása mellett rendre el kell mondanunk, hogy ezek a jelenségek politikai és gazdasági célokat szolgálnak, ugyanis hatalmi okokból akarják aláásni a társadalmi kohéziót, atomizálni a szociális közösséget, ellehetetleníteni a politikai bizalom kialakulását. Ez a globális puha puccs következő horizontja: belső konfliktusokat gerjeszteni, meghasítani a társadalmakat, politikailag destabilizálni, majd demokratikusan ellenőrizhetetlen nemzetközi szervezetek (NGO-k, multinacionális vállalatok, techcégek, globális testületek) javára delegálni a hatalmat.

A jelenlegi hazai jobboldalnak milyen módon és mélységben kell szembehelyezkednie a „cancel culture” törekvéseivel? Létezhet olyan könyv vagy bármilyen műalkotás, amit feltétlenül be kell tiltani, mintegy muszáj „elrejteni” a befogadók elől?

A szólásszabadság barátja vagyok, azokat a jelenségeket azonban, amelyek súlyos traumát okozhatnak, mint például a nemzeti és a nemzetközi szocializmus bűneinek tagadása, korlátozni szükséges, még ha ezek inkább a patológia és nem a politikai véleménynyilvánítás körébe is tartoznak.

Könyveket azonban soha ne tiltsunk, hanem mindig cáfoljunk! 

Van itt viszont egy másik probléma. Minden attól függ ugyanis, hogy a társadalom etikai-morális immunrendszere mennyire erős: ki lehet-e tenni egy-egy baktériumnak, gyengített vírusnak, vagy az első szél elviszi és egy kisebb nátha is ledönti a lábáról. A Nyugat kevert társadalmaival, bizalmi válságával, morális engedékenységével az utóbbi állapotban van.

Mifelénk a kommunizmus évtizedei súlyos strukturális rombolásokat vittek végbe a polgári társadalom önszerveződése, a közösségi összetartozás, a nemzettudat és a vallásos elköteleződés szempontjából, ugyanakkor Közép- és Kelet-Európában ellenanyag is felhalmozódott, amely miatt az itteni társadalmak a nyugatiakhoz képest konzervatívabbak. Az elmúlt harminc évben az derült ki, hogy míg minket a kommunizmus 40-45 évre hibernált, addig a Nyugat megváltozott. Ezzel kapcsolatban írta a bolgár liberális Ivan Krastev, hogy „a hidegháború alatt a konzervatív szemléletű lengyelek számára a nyugati társadalom számított normálisnak, mivel, szemben a kommunizmussal, hagyományos volt. Ma azonban a lengyelek felfedezték, hogy a Nyugat »normalitása« szekularizációt, multikulturalizmust és melegházasságot jelent.” Így vagyunk ezzel mi is. 

A törlésnek olykor mintha fontos kiegészítőivé válnának az átírás(ok)ra tett különféle kísérletek. Sőt, néha az a benyomásunk lehet, hogy a(z el)törlés igénye valójában azt a célt szolgálja, hogy az ideológiailag végletesen telített átírások, finom(abb) módosítások elfogadhatóbbnak tűnjenek, könnyebben átmenjenek az egyes emberek szűrőjén. Létezik efféle – akár a „túlzás trükkjé"-nek is nevezhető – jelenség?

Kettős mozgás érvényesül: létezik egyrészről az át- és felülírás gyakorlata, a ki- és eltörlés technikája, amely a múlt megváltoztatását célozza, nem csupán hamis emlékek létrehozásával, hanem új emlékezet-komplexum kialakításával. Ez a gyakorlat persze réges-régi, a totalitárius diktatúrák bevett gyakorlata volt, gondoljunk csak a Sztálin mellől rendre kitörölt fénykép-alakokra, de ilyen volt az is, amikor a Rajk-per után a kommunista diktatúra létrehozásában elévülhetetlen érdemeket szerző egykori illegális kommunista, majd bolsevik belügyminiszter szerepét-személyét egyszerűen elfelejtették a hazai kommunista üdvtörténetből.

Másfelől itt van nekünk a normalizálás, sőt normává avatás gyakorlata, amely a korábban nem vagy csak kevéssé elfogadott jelenségek mainstreammé tételét, a marginális esetek fősodorba emelését, a speciális kivételek főszabállyá minősítését jelenti. Ezzel a cél a társadalmi normarendszer megzavarása, új értékrend felállítása, legyen az akár bármilyen értékrend teljes hiánya. Az újdonságot az jelenti, hogy ezeket már nem avittas politbürók és „szótárbizottságok” csinálják, mint Orwell 1984 című disztópiájában, hanem aktivisták, NGO-k, föderális bíróságok és nemzetközi nagyvállalatok.
 
Ugyanakkor többször utalt már rá, hogy lassan szükség lenne olyan történelmi (mozi)filmekre is Magyarországon, amelyekben a „lelkesítő elem” kiemelt szerephez jut. Adott esetben akár a történelmi hitelesség rovására is?

A film önmagában mitikus műfaj, mert a kép mozgását vegyíti az idő és a tér szabad váltakozásával. Amikor moziban ülünk, valójában nem a moziban vagyunk, hanem a filmben. A szépség, a tökéletesség és a hiánytalan illeszkedés kifejezésére lassan száz éve azt mondjuk: filmszerű, néha egyenesen úgy érezzük magunkat, „mintha egy filmben lennénk” vagy az életünk „olyan, mint a filmeken”. Az olasz rendezőzseni, Pier Paolo Pasolini egyszer úgy vallott hivatásáról, hogy a filmet kifejezőeszköznek tekinti, mégpedig olyannak, amelyben „a valóságot a valóságon keresztül ábrázolja”.

A film azóta a valóságnál is valóságosabb lett, sőt: valóságteremtő.

Átléptünk tehát a metafizika, sőt valamiféle posztfizika tartományába. A történelem kollektív emlékezet, amelynél nagyobb identitásképző erő nincsen. Kézenfekvő eszköz vele kapcsolatban a film, amely ilyenformán nem más, mint mozgó múzeum, beszélő tárlat. A jó történelmi film persze nem statikus, hanem drámai, erőt adó, identitásképző és lelkesítő. De mindvégig annak jegyében kell állnia, amit Ernst Jünger mondott: „A mítosz időtlen valóság.” A történelmi film akkor „talál be”, ha a látvány mellett kollektív erőfeszítést mutat be, amelyre büszkék lehetünk.

Fotó: Földházi Árpád

Összesen 101 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Kommunistákat nem lehet visszatartani kedvenc sportjuktól, a cenzúrától. Kérdezd meg Lendvai Ildikó népbutítót!

„maga Losonczy Géza fogalmazta meg önmagáról, amikor az 1956 októberét megelőző lázas napokban megkövette a magyar társadalmat korábbi, vaskos tévedései miatt. Hogy aláírásával hagyta jóvá azt a könyvégetési akciót, amelynek Balzac művei is áldozatává váltak, hogy kitartóan harcolt Bartók Béla műveinek operaházi bemutatói ellen.”
(Lőcsi Gabriella, Magyar Nemzet Tv és Rádió Melléklete, 2007. május 14-20.)

Még Nagy Imre elvtárs is nagy könyvégető volt minden kommunisták nagyobb dicsőségére:

Nagy Imre a moszkvai elvárásokon jócskán túlmenve, a minisztertanács 1945. február 19-i ülésén, mint földművelésügyi miniszter vetette fel, hogy a tiltott könyvek beszolgáltatását a közkönyvtárakon túl a magánszemélyekre is terjesszék ki. Ha pedig magánszemélyeknél tiltott könyveket találtak, akkor népbíróság elé kerülhettek. Több ezer szerző és cím került indexre, tonnaszám zúzták be a könyveket és sajtótermékeket, hogy a múltat végképp eltöröljék.
(Szentmihályi Szabó Péter, Magyar Hírlap, 2011. október 11.)

Kína legszebb épülete. Az a ritka eset, amikor a gyarmat hasznot húz a gyarmatosítótól.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés