A Jézus-jelenség

2021. április 4. 13:22

Maráczi Tamás
Mandiner
Ha Jézus nem támadt fel, a keresztény hit értelmetlen. Ha feltámadt, a keresztényeknek dönteniük kell: nem tehetik meg, hogy nem veszik komolyan Jézust.

A covid-járvány hirtelen közel hozta a halált, ráadásul egyszerre a Föld majdnem nyolcmilliárd lakójához. Nem túl gyakori az olyan csapás az emberiség történetében, amelynek hatása egy időben ugyanúgy érződik egy amerikai metropoliszban, egy afrikai törzsi faluban vagy egy grönlandi halászhajón. Ez önmagában elgondolkodtató.

Persze, ezen is túl fog majd jutni a világ. Egy tapasztalat azonban velünk marad:

bármikor keletkezhet a semmiből egy irracionális, megmagyarázhatatlan helyzet, amibe könnyebb belehalni, mint ahogy eddig gondoltuk.

Ahogy az elmúlás újra kézzel fogható lett, pőrén mutatkozott meg, mennyire törékeny, kiszolgáltatott lény az ember, mennyire megalázóan alá van vetve az előbb, esetleg utóbb, de mindenképpen elkerülhetetlenül érkező halálnak.

Az élők számára ez a gondolatmenet zavaróan lapos közhely, a haldoklóknak azonban a 2x2 józansága. Az életből távozók bölcsebbek: ahol véget érnek az emberi játszmák, ott nem marad más, mint mi magunk – akkor, ott már nem úgy fogjuk látni a valóságot, mintha egy homályos tükörben néznénk, hanem úgy, ahogy Isten ismer bennünket.

Még a végesben szembesülni a végtelennel, a romlandóban az örökké megmaradóval katartikus élmény lehet (egyszer mindannyian megtudjuk); a távozás annak, aki létezése súlypontját már életében a saját szívébe helyezte, reménységének megvalósulása; annak, aki minden idegszálával e földi léthez kötötte magát, vélhetően fájdalmas és kényszerű befejeződés.

A kereszténység nem vallás, hanem a halálból való megmenekülés útja.

Ha valaki egyszer  rászánja az időt, és szoros olvasatban, a szövegre gondosan figyelve végigbetűzi az Újszövetséget, szembesül ezzel. Jézus nem az, akinek különböző korokban, különböző interpretátorok értelmezték, hanem az, akinek mondta magát: nem vallásalapítóként jött el, hanem Isten fiaként mutatkozott be, és ezzel az Igazság egyedüli letéteményeseként – ez meredek állítás, sőt, a judaizmus rendszerében az első számú istenkáromlás (ember nem mondhatja magát Istennel egylényegűnek), így ez végül Jézus életébe is került: emiatt kérték a zsidó vezetők a helyi római államhatalmat, hogy a vallási törvényeik védelmében hozza működésbe az állami igazságszolgáltatást, és hajtsa végre rajta a halálbüntetést.

Amikor húsvét ünnepén évről évre Jézus haláláról és feltámadásáról úgy emlékezünk meg, hogy ennek történeti és szellemi valóságában keresztényként nem hiszünk, nagy kárt teszünk a lelkünkben.

Aki kereszténynek vallja magát, de nem hisz Jézus feltámadásában (és ezzel a saját üdvösségében), szükségszerűen skizofrén helyzetbe kerül: Ha nem hisz az evangéliumban, miért mondja magát kereszténynek? Ha hisz a feltámadásban, miért nem él Krisztus követéséhez méltó életet?

A formális keresztények húsvéti meghasonlása törvényszerű,

a lelkiismeretük óramű pontossággal jelzi számukra a kibékíthetetlen ellentmondást,

Isten ugyanis az evangélium iránt nem engedi meg a felemás viszonyulást: saját Fia áldozta fel az életét – melyik apa tűrné el, hogy az emberek gúnyt űzzenek a fia halálából? Két becsületes hozzáállás lehetséges tehát: az elutasítás, annak elismerése, hogy az illető a megváltásban nem tud hinni; illetve az elfogadás, a megváltásban való hit. Az elkötelezettség nélküli vallásosság, rosszabb esetben a képmutatás azonban veszélyes tévút – ezt mutatja az egyház kétezer éves hányattatott története, az egyház jelenlegi állapota, illetve hívők tömegeinek sótlan élete.

Amikor keresztények a feltámadás, a reménység fogalmait üres beszédekkel devalválják, amikor húsvét ünnepét krisztianizált népszokások, vallásos rituálék szintjén élik meg,

öntudatlanul is elhomályosítják az emberi történelem legnagyobb csodáját és titkát,

azt a valós eseményt, amelynek így vagy úgy minden ember életére közvetlen hatása van, és amelyről éppen példamutatásukkal, életükkel kellene hitet tenniük: Jézus Krisztust i.sz. 32-ben Jeruzsálemben keresztre feszítették, meghalt, eltemették, majd harmadnapra a sírból eltűnt a holtteste... Erről római források is beszámolnak, magyarázat nélkül. És megörökítik a Szentírásban ránk hagyott szemtanúi beszámolók is, amelyek viszont a jeruzsálemi eseménysorozatnak konkrét, transzcendens értelmezést adnak.

Az értelmezés pedig ez: Jézus tanítványai, akik három évig hallgatták a rabbi tanításait, látták a csodáit, a letartóztatásakor és kivégzésekor szinte kivétel nélkül elhagyták (megtagadták, mint Péter), a Mester messiási mivoltába vetett hitük napok alatt szertefoszlott. Mégis, ugyanezen megfélemledett tanítványok néhány nappal később már a súlyos büntetéssel dacolva is

bátran, nyilvánosan hirdették, hogy személyesen látták a testében feltámadt és nekik megjelent Jézust.

Ez őrült állítás, mégis ezrek, tízezrek, százezrek váltak Jézus követőivé a zsidók közül, aztán a kisázsiaiak, majd az európaiak közül néhány hónap, év leforgása alatt – ahogy az Apostolok Cselekedetei könyvében a kortárs Lukács örökül hagyta számunkra Pál apostol és a többi első keresztény evangélista tevékenységének történetét. Erre az eseménysorra épült fel az egyház, és ennek az egyháznak vagyunk sokan ma tagjai, sőt, az ezen evangéliumból kisarjadt európai keresztény kultúra védelméről zajlik manapság a politikai diskurzus Európa-szerte.

Mégis: furcsa, hogy a keresztények többsége mennyire nem veszi komolyan Jézust.

Pedig a formállogika alapján, Jézus személye, a magáról tett állításai és a vele, illetve a tanítványaival történt dolgok összessége – Pál apostol kifejezésével: a „kereszt botránya” – ismeretében a Jézus-jelenségnek csak kétféle magyarázata lehetséges: az egyik az, hogy a szentírási könyvek valótlanságokat tartalmaznak, az evangélisták pontatlanul, meghamisítottan hagyományozták át a korabeli eseményekről szóló beszámolóikat – ez esetben a kereszténység súlytalan, hiszen – bár morális értékei vannak –

az emberi lét végső kérdéseire nincsenek válaszai: nincs feltámadás, mert ha Jézus nem támadt fel, akkor más sem fog.

Ahogy Pál apostol írja, ez esetben a keresztény hit „hiábavaló”, értelmetlen; ha a Krisztusban való hit csak erre a földi életre korlátozódik (hiszen nincs feltámadás), akkor a keresztények „minden embernél nyomorultabbak”, szánalmasabbak.

A formállogika alapján a másik lehetőség az, hogy a szemtanúk, a Jézust személyesen ismerő, évekig mellette élő János, Péter, Jakab és mások igazat írtak, az evangéliumi beszámolók hitelesek, a bennük megörökített események valóban így zajlódtak le, és Jézussal valóban az történt, mint amit sok ezer korabeli tanítvány állított: halála után harmadnapra feltámadt, és 40 napig többször többeknek feltámadott testében jelent meg, mígnem „felvitetett a mennybe”.

Ez esetben a valóság az, hogy a Megváltó él, és élni fog mindenki, aki Benne hisz (ez az „örömhír”).

Ugyanígy Jézus parancsolatai ennek alapján hatályban vannak, az általa mondott tanítások isteni érvényűek és megkerülhetetlenek. Az emberek pedig saját sorsukkal játszanak, ha az ezekbe foglalt figyelmeztetéseket nem veszik komolyan.

A feltámadásról nem lehet jelképekben beszélni. A kereszthalál számunkra – kétezer évvel később, egy földrésszel arrébb – lehet, hogy egy szép jelkép, de annak, aki elszenvedte, véres valóság, órákig tartó haláltusa, súlyos fizikai fájdalom és lelki trauma volt. Az üdvösség elnyerése a Biblia tanítása szerint nem automatikus, nem az ember természetéhez tartozó adottság – azt a „bűn váltságdíját” (a halált) mások helyett kifizető Személy szerezte meg, az ő érdeme miatt nyertük el. A feltámadásra való jogosultság megszerzése tehát a Megváltónak a saját életébe került. Nem véletlenül mondja Pál apostol, hogy a keresztény élet a kegyelem megértésével kezdődik,

első lépése pedig az, hogy az ember leteszi az életét Annak, aki korábban már letette érte az életét.

Ez a „beugró” az Élethez, és ez a gyönyörű paradoxon mutatja meg a keresztény élet legmélyebb értelmét: „aki elveszti az életét Krisztusért, megtalálja azt”.

A kereszténység nem egy eszmerendszerben való hit tehát, hanem egy konkrét Személy követése. A keresztény mivolt elsődleges ismérve így nem az, hogy valaki egy felekezethez tartozik, esetleg teológiai ismeretei vannak és keresztény témákról beszél, vagy félti az európai hagyományokat például a gender-lobbitól, hanem ha szívében megtér, és életét alárendeli a Mester parancsolatainak – nemcsak hallgatja (ismeri) azokat, de meg is cselekszi (eszerint él).

Ezen gondolatok jegyében kívánok mindenkinek boldog húsvétot, de legfőképpen mindnyájunknak azt, hogy a végső Húsvétnál, az igazak feltámadásánál, az üdvösség elnyerésénél minél többen ott legyünk. Ez az emberi lét végső célja ugyanis az emberi sors nagy ismerője, Jézus szerint – és „boldogok a lelki szegények” (az eredeti ógörög szöveg pontosabb fordításában:

„boldogok, akik szellemükben felismerik, hogy Isten kegyelmére van szükségük”),

vagyis akiknek ez nemcsak egy évben egyszer, húsvétkor jut eszükbe, hanem az év mind a 365 napján.

 

Nyitókép: A jeruzsálemi Sziklasír (Garden Tomb), az egykori Golgota-domb egyik feltételezett helye – a szerző felvétele

Összesen 147 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ez így hogyan állt össze a buksidban?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés