Nem engedünk negyvenhétből! – az elfelejtett ellenforradalmárok története

2021. március 15. 17:59
Az 1848-as forradalom kapcsán nem szokott szó esni az aulikus magyar arisztokrácia szerepvállalásáról. A Windisch-Grätz támogatását élvező konzervatív arisztokraták bár a fontolva haladás hívei voltak, a szabadságharc kitörése után igyekeztek 1847-re visszatekerni az idő kerekét.

Alkonyi Zalán és Pap Lázár írása a Mandiner hetilapban

 

A magyar történeti emlékezetbe úgy vonult be a reformkor, mint a nemzet születésének időszaka, a nacionalizmus és a liberalizmus összefonódása, amely megvetette a polgári Magyarország alapjait. A liberális, reformer nemesség törvényes forradalom útján vitte sikerre a nemzet törekvéseit, majd próbálta fegyverrel megvédeni annak vívmányait. Így forrt össze a nemzeti emlékezetben a forradalom és szabadságharc,

elhomályosítva a korszak konzervatív és gyakran ellenforradalmi szereplőinek történetét.

Az 1848-as forradalom nemzeti identitásra gyakorolt hatása megkérdőjelezhetetlen, de az értelmezése koronként eltér. A két háború közötti időszakban – Szekfű Gyula Három nemzedéke nyomán – elítélték a 19. század liberalizmusát, sőt úgy vélték, a trianoni békediktátumnak is az ágyazott meg. Mód Aladár 400 év küzdelem az önálló Magyarországért című, 1943-ban megjelent marxista történeti munkája pedig a reformer köznemesség és a dinasztia, valamint a „reakciós” arisztokrácia ellentétévé torzította a konfliktust. A mű nem kevesebbet állított, mint hogy a haladás pártján állók – főként Kossuth, Petőfi és Táncsics – az Ausztriától és a Habsburg-háztól való elszakadást, függetlenséget és demokráciát akartak a kezdetektől fogva.

Ahhoz, hogy az arisztokrácia ellenforradalomban betöltött szerepét megítéljük, fontos néhány szót szólni az 1846-ban megalakult első politikai pártról, a Konzervatív Pártról. Ezt olyan fiatal újkonzervatív arisztokraták alkották, akik bár el akarták űzni a feudalizmust,

a polgárosodás folyamatát lassan, mérsékelt reformokkal és az udvar támogatásával képzelték el.

Az itt politizáló magyar arisztokraták nem mind határolódtak el a március 15-ei törvényes forradalomtól, sőt többen az első felelős magyar kormány körül is vállaltak tisztséget.

A szeptemberi események azonban a konzervatívok és a Batthyány-kormány közötti ellentétek kiéleződéséhez vezettek. A bécsi konzervatív körök nyomására Josip Jela­čićot nevezték ki horvát bánnak, aki a magyar kormány kérlelhetetlen ellensége volt. A konfliktus odáig fajult, hogy a bán szeptember 11-én seregei élén átlépte a magyar határt, 21-én pedig az utolsó békülési próbálkozás is kudarcba fulladt a Balaton térségében.

Az ország élére új nádort és királyi biztost neveztek ki gróf Lamberg Ferenc személyében, akitől a harcban álló felek kibékítését remélték. Batthyány a békülés jegyében támogatta Lamberget, és azt várta a magyar érzésű altábornagy kinevezésétől, hogy a törvény korlátai közé szorítja Jelačićot és a radikálisokat, de az eseményeket már nem lehetett megállítani.

Szeptember 30-án Görgei Artúr a horvátokkal való kollaborációval vádolta meg Zichy Ödön grófot, majd ki is végeztette, miután megtalálták nála Jelačić kiáltványainak számos példányát. A kiáltványt egyébként gróf Apponyi György és báró Jósika Sámuel egykori udvari kancellárok fogalmazták, ami jól mutatja, hogy

a konzervatív körök egy része ekkorra már nyíltan szembefordult a forradalommal.

A megbékélés politikájának teljes kudarcát az hozta el, amikor a pesti tömeg szeptember 28-án felkoncolta Lamberget. Válaszul az udvar október 3-án Récsey Ádámot nevezte ki miniszterelnöknek, hivatalosan feloszlatta a törvényhozást, illetve Jelačić bánt Magyarország katonai és polgári kormányzójává tette.

Október 6-án kitört a harmadik bécsi forradalom.

A konzervatívok a helyzet rendezésére küldött Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz herceghez kezdtek közeledni,

akit az Itálián kívüli császári csapatok főparancsnokává léptettek elő.

A pákozdi csatavesztés után Jelačić Bécs felé vette az irányt, a magyar hadsereg pedig ha hezitálva is, de üldözte. Ekkorra a magyar konzervatívok már elkötelezetten a másik oldalra álltak, bár pontos információk nincsenek arról, hol tartózkodtak akkor. Feltehetőleg nyugat-magyarországi vagy ausztriai birtokaikon.

Gróf Szécsen Antal október 8-án küldte első levelét a hercegnek Pozsonyból, gróf Dessewffy Emil pedig október 16-án küldte első memorandumát a főparancsnoknak. Ebben felajánlotta a konzervatívok segítségét a magyar forradalom leveréséhez, később aztán részletes haditervet is közölt.

A főparancsnok seregeinek egy részével Schwechatnál október 30-án legyőzte a magyar hadsereget, másik felével pedig visszafoglalta Bécset a forradalmároktól.

A konzervatív magyar politikusok többsége vallotta, hogy Magyarországot katonailag meg kell szállni,

majd kemény eszközökkel fel kell számolni a Kossuth körül tömörülők pártját, utána azonban vissza kell adni az országnak a régi alkotmányát és a függetlenségét. Végső céljuk ekkor már az ország 1848 előtti államjogi helyzetének restaurálása volt.

Az ellenforradalom mellett kiálló magyar arisztokraták Windisch-Grätz személyében pártfogójukra leltek: a herceg nem polgári, hanem rendi alkotmánnyal szerette volna „megajándékozni” a monarchiát. Amikor decemberben Magyarország ellen vonult, sokan tartottak vele az Ausztriában tartózkodó magyar konzervatívok közül, őket szánta ugyanis a polgári közigazgatás élére.

A közigazgatás fejének Szőgyény-Marich Lászlót jelölte, aki feltételeket is szabott a pozíció elfoglalásához. Ilyen feltétel volt az ország területi épségének sérthetetlensége, a törvényes alkotmányos intézmények – 1848 előtti értelemben – megőrzése, valamint a magyar nemzetiség hegemóniájának elismerése és fenntartása. Windisch-Grätz teljhatalmú vezetőként beleegyezett ezekbe, sőt Szőgyény-Marich azon kérését is elfogadta, hogy a felállítandó kormányszék a magyar nyelvet használja hivatalos levelezéseiben. Szőgyény-Marich László egyébként bizonyos magyar érdekeket sértő intézkedések ellen, mint például a Muraköz Horvátországhoz csatolásának terve, sikeresen tiltakozott. Windisch-Grätz támogatásával a magyar arisztokrácia könnyebben tudta érvényesíteni akaratát.

Windisch-Grätz működése alatt ritkán avatkozott bele az ideiglenes kormányzat működésébe;

még akkor sem tudott segíteni, amikor szükség lett volna rá. Czindery László Somogy vármegyében már csendőrség szervezését szorgalmazta, Forgách Antal egri tisztségét még csak elfoglalni sem tudta a felkelők miatt, Sáros vármegyében pedig Hedry Ernő lázongásokról panaszkodott, és katonai segítséget kért. Az ideiglenes, legalább névleg polgári közigazgatás célja a feudális kormányszéki rendszer visszaállítása volt, és teljes mértékben a hadsereg­-parancsnokságtól függött.

Eközben Bécsben Apponyi György elnöklete alatt Jósika Sámuel, Dessewffy Emil, Ürményi József és Zarka János bizottságot alkotva tervezetet készített a magyarországi ideiglenes közigazgatás szervezéséről.

Látható, főleg

az egykori Konzervatív Párt prominens figurái az udvar közelében maradtak,

hogy a birodalmi fővárosban felálló kormányzattal tárgyalásokat folytassanak. Windisch-Grätz Magyarország pacifikálásában számított a magyar arisztokratákra, és igyekezett méltányosnak lenni velük. Szőgyény-Marich így emlékezik meg róla: „Azt mondotta, hogy ha a magyar sereget követni, illetőleg tovább üldözni akarta volna, az egész háborúnak néhány hét múlva vége szakad; de ő ezt tenni nem akarta, hanem megvárja, míg az ország, látván igazságos és méltányos eljárását, önként visszatér a jobb útra. A magyar sereg tegye le a fegyvert, s mindazok, kik a trón hívei, seregeljenek köréje, segítsék őt a törvényes rend helyreállításában, hogy így azután neki is legyen módja és alkalma a felségnél közbenjárni az ország és nemzet érdekében.”

Hiába voltak a parancsnok elvei elvileg méltányosak a magyarokkal szemben, Ludwig von Welden altábornagy Windisch-Grätznek februárban továbbított egy hozzá érkezett jelentést arról, hogy a „jó érzelmű magyarok” aggodalommal figyelik az engedékenységét a szabadságharcban kompromittált személyekkel szemben. A jelentés az elengedettek, a megszállt területen élő le nem tartóztatott, de a szabadságharcban részt vevő egyének névsorát tartalmazta.

Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz herceg, az Itálián kívüli császári seregek főparancsnoka. <br> Fotó: Wikipédia

Windisch-Grätz engedékenységére folyama­tosan panaszkodtak. Januárban Zichy Félix bevádolta nála Rousseau vezérőrnagyot, mert számos foglyot elengedett, de a főparancsnok ebben az ügyben is visszafogottnak mutatkozott. Egy nappal később ismét panaszlevelet kapott, ezúttal Babarczy Antaltól, Pest megye királyi biztosától, mert szabadon engedték a földfoglaló acsai parasztokat.

Szécsen Antal felháborodottan írja az idős Metternich hercegnek: „A főbűnösök iránti kímélet nem a mértékletesség, hanem a gyengeség jele.” Később pedig így fogalmaz: „Windisch-Grätz túlságosan fennkölt és lovagias ahhoz, hogy megértse azoknak az embereknek silányságát, akik előtte csúsznak-másznak és mentegetőznek.” Ezekből a levelekből látszik, hogy herceg ugyan támasza volt a konzervatívoknak, de a bizalom a személye iránt a téli hadjárat alatt folyamatosan gyengült, bár akadt olyan is, aki elégedetten szemlélte működését.

Jósika Sámuel januárban gratulált neki, és köszönetet mondott, hogy megszabadítja az országot a „legarcátlanabb zsarnokság igájától”. Szerinte a „szigor”, amivel fellépett, biztosíték arra, hogy nem ismétlődik meg a forradalom, továbbá reménykedett abban, hogy az előmozdítói nem maradnak büntetlenül. A tábornagy közigazgatási intézkedéseit megnyugtatónak tekintette, és úgy értékelte, hogy nem veszélyeztetik Magyarország viszonyainak jövőbeli rendezését. Windisch-Grätz válaszlevelében ismételten leszögezte, hogy méltányosan szeretne eljárni, továbbá közölte: utasította a parancsnokokat, hogy lépjenek fel a román túlkapások ellen is. Leszögezte, hogy Magyarország nemzetiségi alapú felosztását nem tartja célszerűnek, valamint hangsúlyozta, hogy a „régi formákból” sokat meg kell hagyni.

Windisch-Grätz a Kossuth vezette Magyarország elleni támadás során elfoglalta Budát, valamint Kápolnánál vereséget mért a magyar főseregre. A győzelem után a december eleje óta uralkodó Ferenc József elérkezettnek látta az időt, és kiadta az olmützi alkotmányt, amely

abszolutisztikus viszonyokat vezetett be, ezzel azonban már a konzervatívok jelentős része sem értett egyet.

Kápolnai győzelmét azonban túlértékelte Windisch-Grätz, és meg sem próbált átkelni a Tiszán, hogy elfojtsa a szabadságharcot. Ennek köszönhető, hogy a magyar csapatok rendezni tudták soraikat, és a tavaszi hadjáratban meg tudták fordítani a háború állását. A főparancsnokot hibái miatt félreállították, és Ludwig von Weldent, majd Julius Jacob von Haynaut nevezték ki a helyére. Hozzájuk képest Windisch-Grätz valóban megengedőbb politikát folytatott, és a magyar arisztokrácia érdekérvényesítését is segítette. Bukása után a magyar ellenforradalom szereplőinek befolyása is folyamatosan apadni kezdett, szerepük csak a megtorlások után erősödött meg újra. Akkor főként az 1847-es viszonyok visszaállítására törekedtek. 

Nyitókép: Getty Images / Imagno

Összesen 89 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Haynaut, 1850-ben Ferenc József nyugdíjazta, ekkor 400 ezer gulden jutalmat is kapott, s ebből Szatmár megyében vásárolt magának birtokot Nagygécen, ott telepedett le, és ott élt haláláig, 1853. március 14-ig.

Haynau Ausztrián kívül máshol sem volt népszerű: Angliában megverték, később ugyanígy Brüsszelben is, Párizsból alig tudott elmenekülni. Érdekes adalék, hogy éppen abban az országban talált nyugalmat élete utolsó éveiben, ahol a legjobban gyűlölték.

Mindenesetre így kiállni az akkori Habsburg politika mellett, az tényleg hazaárulás volt. Maradjanak feledésben.

Lehet, hogy ez volt a túlélésünk alapja, nem tettünk fel mindent egy lapra. ( Az orosz segítség mindig ott volt a háttérben, és bár az osztrákokkal tudtuk az egyensúlyt tartani, az oroszokkal pluszban már nem bírtunk volna. Komoly eredményeket pl. a jobbágyfelszabadítás, azért elértünk.) A múlt különben azért ismételte önmagát, a Majtényi síkon a kurucok vezére Károlyi ( akkor még nem gróf) tette le a zászlókat a császári parancsnok, Pálffy gróf előtt, azaz akkor is voltak császárhű főurak.

Rajtam ne múljék! Adtam egy mínuszt.

Bethlen Gáborra gondolhat....

Taníts, ó mester! Na jó, inkább ne...

Azért egy apró kérdés mégiscsak. Melyik Habsburg döntéssel értesz egyet? Hogy Görgeyt és Klapkát életben hagyták, vagy hogy az aradi 13-at kivégezték?

Csak úgy csöpög belőlem a megértés. Történelmi távlatban ezzel cseszték el a saját birodalmukat, Nagy-Magyarországot és egyáltalán... Batthyány pl. lemondott, mert nem vállalta a szabadságharcot, mégis kivégezték. Vérengző idióták voltak.

Helló! Mindig tanul az ember. Mekcseyit nem tudtam.

Ja, persze. Annak semmi köze hozzá, hogy az első törvényes miniszterelnökünket a Habsburgok kivégezték, és még 1900-ban is a kivégzője volt a király. Így is lehet látni.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés