Kegyelem és megpróbáltatás karanténidőben

III. évfolyam 4. szám | Első karakter
2021. január 28.

Constantinovits Milán

Tavaly ilyenkor már szórványos hírek szüremlettek Kínából hazánkba a koronavírusról, ám azt talán még senki sem sejthette, hogy pár héttel később teljesen átformálja világunkat az új kórokozó. Leforgott néhány álmos hét, és az események villámgyors fordulatot vettek. Márciusban Orbán Viktor bejelentette az első magyarországi megfertőződést, néhány napra rá bezártak az iskolák, az üzletek, és teljes életünk karanténba kényszerült.

Kizökkent időben köszöntött ránk a tavasz: újratanultuk a szabadság, az emberi érintkezések, a társas kapcsolatok fogalmát. Leleményességre, türelemre, önvizsgálatra szorított minket a faltól falig, a kézfertőtlenítőtől vécépapírig mért mozgástér. Egy rövid, bizonytalansággal átszőtt nyár után egyre hűvösebb hetek jöttek: megszoktuk a maszkot, a kényszerű távolságtartást, az élet régi medréből újra kilépő folyamát.

Vettünk egy mély levegőt, visszahúzódtunk újra otthonunk rejtekébe. Most lopva tekintünk ki, várjuk, reméljük, hisszük a feloldozást. Ez pedig már nincs messze. Bár a korai jóslatok a járvány sebes lecsengéséről talminak bizonyultak, a védőoltás felbukkanása újra reménykedéssel tölthet el minket.

A tavaszi hullám nagy csatáját a frontvonalban a fehér köpenyesek vívták, mögöttük szorosan mindazok, akik nélkül megtorpant volna még ez a sarokba szorított létezés is: a földeken és a kereskedelemben dolgozók, a pedagógusok, a szállítók. Szomorú volt azonban megtapasztalni, hogy mögöttük nem jöhetett létre a nemzeti egység, hol olcsó politikai haszonszerzésből támadták a védőintézkedéseket, hol pedig a sötét tudatlanság ült tort.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés