Szembenézés és önvizsgálat

2021. január 7.

Győrffy Ákos

A 2016-ban elhunyt Kertész Imre életművéről kevés szó esik mostanában. A mindmáig egyetlen Nobel-díjas magyar író körül mély a csend. Persze részben érthető is mindez. Így szokott történni. Ha meghal egy jelentős író, a halálát közvetlenül követő évek egyfajta vákuumban telnek. Az utókor kitüntető figyelme egyfelől szerencse kérdése is, másfelől nem független az aktuális szellemi áramlatoktól. Kertész művei jelenleg ebben a már emlegetett szellemi vákuumban időznek, és kérdés, hogy mikor mozdulnak majd el onnan. Mert az utóbbi időben inkább csak különféle politikai és ideológiai összeütközések mentén bukkan fel a neve, ami a legkevésbé sem tesz jót a könyveinek. A 2017-ben alapított Kertész Imre Intézet méltatlan és szűnni nem akaró támadása, szakmai kompetenciájának folyamatos megkérdőjelezése érzésem szerint csak árt az író szellemi örökségének, de jól láthatóan ebben a csörtében a legkevésbé sem Kertész szellemi örökségéről van szó, hanem aktuálpolitikai, ideológiai háborúról. Nem szeretnék itt beleveszni ebbe az útvesztőbe, meg kellett említeni mégis, mert épp a Kertész Imre Intézet kiadásában jelent meg nemrég egy kötet, amelyben az író hat elbeszélése kapott helyett, kiegészítve a hozzájuk írt bevezetővel.

Fotó: Kertész Imre Intézet

A Világvégtörténetek című könyv egyes darabjai korábban megjelentek már, igaz, akad köztük olyan írás, amely csak folyóiratban látott napvilágot annak idején. Kertész a kilencvenes évek közepén állította össze e könyv tervét, ekkor született az Ugyanazt élni és írni című írása, amely egyfajta előszóként is értelmezhető.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés