Szurkolói attitűd

[Identitás] Empirikus kutatások igazolják, hogy van néhány dolog az emberi önazonosságunk meghatározásában, amely különösen stabil. Nagyon ritkán váltunk pártot, vallást és focicsapatot. Éric Cantona szerint az ember soha nem cseréli le kedvenc futballcsapatát, e választásunk valójában örök érvényű. Tulajdonképpen kinyomozhatatlan eredetű a csapatválasztásunk (apák és fiúk…?), de ez nem is racio­nális, hanem érzelmi maxima. Egy futballcsapat szurkolójának lenni több mint a sportot-sportolókat kedvelni: drukkernek lenni életminőség. Színek, dallamok, kabalák és persze sportesemények emlékei, narratívái, hangulata, mindene.

[Közösségi élmény] Meccsre járni más, mint sporteseményt megtekinteni. Amikor belépsz a szentélybe, az első bizonyára a tüdődet megtöltő illatok elegye: a fű, a pirotechnika, a tömeg télen is meleg akolszaga. A szurkolás közösséget teremt, a közösség pedig szurkolókat. Amikor a közös tudás, színkódok, rigmusok nyomán rögtön tudod, kivel vagy, kire számíthatsz, kinek a hangját kell erősítened – mert érzed, együtt kell mozdulnod, kiáltanod, sírnod és nevetned a többiekkel. Ha önfeledten eggyé válsz a mérkőzéssel, a pályán történtek is hozzák az együtt ugrást, hörgést, nevetést; de a lelátó önálló életet is él, és a közösségi élményt, összetartozás-tudatot haza is visszük. (Főleg, hogy otthonról is hoztunk belőle.)

[Erő] Közösségben lenni erőt ad. Megerősítést napi rituáléinkhoz, a közös rajongás célpontjairól alkotott véleményünkhöz. Az együtt kiáltott szavak, az egyszerre lendülő zászlók mind erőt adnak és sugároznak magunknak is, csapatunknak is. Igazi sportolói teljesítmény az is, amikor egyszer csak elmaradnak a lelátóról buzdító ezrek, zárt kapuknál is küzdened kell, teljesítményed határait feszegetni. A szurkoló odahaza, a tévé előtt gyenge és tehetetlen, bár a lelátón sem tehet sokat, csak a mindent: a hangja, a koreográfia, a szeretete erejét adja. Sokszorozza erőnket, amikor az egymást gyilkoló szurkolói klubok a válogatott mögött egyesülhetnek.