Nekem az volt a kihívás, ha háborúból tudósíthatok – Julius Strauss a Mandinernek

2020. december 9. 11:00
Hogyan élheti túl a háborús poklot egy haditudósító? Mi volt a különbség a harcászati módszerek szempontjából Afganisztán és Irak között? A The Daily Telegraph egykori haditudósítója két tucat fegyveres összecsapásban vett részt az amerikai hadműveletek során, és a nyugati újságírók között ő nézte végig testközelből a 2004-es beszláni túszdrámát. A félig magyar származású újságíró a Mathias Corvinus Collegium Média Iskolájának vendégoktatójaként járt Budapesten, háborús tapasztalatairól kérdeztük. Interjúnk.

Julius Strauss volt brit haditudósító, újságíró, vadvédelmi aktivista. A Londoni Egyetemen végzett irodalom-filozófia, majd politika szakon. 1996 és 2000 között a The Daily Telegraph balkáni tudósítója, 2000 és 2004 között haditudósítóként dolgozott Sierra Leonéban, Afganisztánban és Irakban, 2002 és 2005 között pedig a brit lap moszkvai irodavezetője volt. Az újságírástól visszavonult, 2006 óta a kanadai Wild Bear Lodge medvefarmot vezeti.

 

***

Melyik volt a legveszélyesebb haditudósítói kiküldetése?

Érdekes módon, amikor az ember nagyon nagy veszélyben van, a körülmények valahogy úgy hozzák, hogy mégis biztonságba kerül. Az egyik legveszélyesebb helyzetet 2004-ben Bagdadban éltem át, de mivel állandó harcok voltak, alig tudtam elhagyni a szálláshelyemet, amely egy katonai állomás volt. Így tehát a kockázati szint mégis alacsony lett.

Azok egyébként a legveszélyesebb helyek, ahol az újságíró célponttá válik

– ilyen országok voltak Irak, Afganisztán, Csecsenföld, ahol állandó volt az emberrablás lehetősége, ahol vérdíjat tűztek ki a nyugati újságírók fejére.

Sokszor rám lőttek, közelemben robbantak fel bombák, letartóztattak, és még ennél is rosszabbak történtek” – nyilatkozta, amikor abbahagyta a haditudósító munkát. Milyen „rosszabbak” történtek?

A „rosszabbak” kifejezéssel arra utaltam, hogy a terepen

nem a fizikai fenyegetettség jelenti a legrosszabbat, hanem a végletes helyzetek pszichikai hatása.

Minél több időt tölt el az újságíró olyan embertársai társaságában, akiknek rokonai, testvérei, gyermekei halnak meg a harcokban, a fájdalom, a veszteség érzése annál jobban megterheli őt is lelkileg. A tudósítói lét ellentmondása, hogy szakmai elvárás szerint a hiteles újságírói munka érdekében empatikusnak kell lennie, ugyanakkor éppen emiatt érzelmileg egy idő után sérülékennyé válik. Én főleg emiatt hagytam abba végül a haditudósítást, nem tudtam már megbirkózni az ezzel a munkával járó pszichikai terhekkel.

Julius Strauss brit haditudósító Bagdad Szadrváros nevű síita negyedében 2004-ben

Erről még beszélünk, de előtte még a hadi tapasztalatokról néhány szót. Ugyanebben a nyilatkozatában azt mondta, hogy 2000-ben érte az első sokk, „volt egy szörnyű utam Sierra Leonéban”. Mi történt?

Több dolog.

Először is, a helyi lázadó gerillacsapatok elrabolták a testvéremet,

aki a nyugat-afrikai országban a brit kormány segélyezési műveleteiben segédkezett. Egy hétig nem tudtam róla semmit, és az adott feszült helyzetben nagyon kis esély volt rá, hogy még életben van. Végül mégis elengedték, szerencsére túlélte. A másik trauma az volt, hogy aznap, amikor megérkeztem Sierra Leonéba, egy barátomat a harcokban megölték. Az ottani kiküldetésemkor történt velem valami, ami azelőtt még soha: egy nap minden ok és előzmény nélkül egy pánikrohamszerű tapasztalásom volt, biztos voltam benne, hogy rövidesen meghalok. Olyan erővel tört rám ez a félelem, hogy alig tudtam a lábamra állni.

Ön ott volt Afganisztánban és Irakban már a harcok legelején, 2001-ben, illetve 2003-ban.

Igen, Afganisztánba szinte azonnal a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után megérkeztem. Hat hónapig maradtam, majd a következő két évben háromszor is visszatértem tudósítani. Végül 2011-ben dolgoztam ott újra, akkor viszont nem újságíróként, hanem az amerikai hadsereg alkalmazásában

politikai tisztként vettem részt a helyi tálibokkal való alsó szintű tárgyalásokban kilenc hónapon keresztül Dél-Afganisztánban.

Irakba 2003-ban érkeztem, három hónapig tudósítottam az ország északi részén a kurd erők harcairól. 2004-ben jártam ott másodszor: főleg Bagdadban dolgoztam,  de tudósítottam a dél-iraki Nedzsefből is, amikor az amerikaiak elleni síita felkelés fellángolt.

Strauss, egy kurd PKK-vezető és Anthony Loyd, a The Times tudósítója az észak-iraki fronton 2003-ban

A haditudósítói munkája során az amerikai hadsereg védelme alatt dolgozott, vagy egyedül? Ha az utóbbi, akkor hogyan szervezte az életét, az utazásait, a biztonságát, fizetett-e helyi fixereket?

Minden kiküldetés, minden helyzet különböző. Amikor először érkeztem Afganisztánba, volt egy sofőröm és egy tolmácsom, a hadseregtől teljesen függetlenül mozogtam, dolgoztam. Később azonban egyre veszélyesebbé vált a munka, de valahogy mindig sikerült a feladataimat elvégeznem.

Több kollégám életét vesztette a háború első heteiben, amikor ugyanezt megpróbálták az ország déli részén.

Ott a háború miatt a független újságírói munka lehetetlen volt. Később sem dolgoztam az amerikai hadsereg kötelékében újságíróként, mert nagyon merev szabályokat állítottak fel. Néhány kollégám ezt választotta, és nagyon jó riportokat is írtak az ott látottakról, de én nem ezt választottam.

Az ön látottak alapján milyen nagy különbségek voltak a két hadszíntér, Afganisztán és Irak között?

Az afganisztáni kiküldetés eleinte olyan volt, mint egy XIX. századi utazási kaland, úgy éreztem magam, mint egy hajdanvolt brit felfedező: az afgán Északi Szövetség és a tálibok között dúló fegyveres konfliktusról tudósítottam, lóháton követtük a frontot 6-8 héten keresztül. Régi, hidegháborús fegyverekkel zajlott a hadviselés, és bár láttuk az öldöklést, mégis sok pozitív élményünk volt, nagyon egzotikus, érdekes tapasztalat volt.

Irak nagyon más volt: egy depresszív, szörnyű, kegyetlen háború, a legmodernebb, pusztító katonai arzenállal.

Nagyon veszélyes és kényelmetlen volt ott dolgozni.

Kiküldetései során Afganisztánban és Irakban összesen körülbelül hány fegyveres konfliktusban vett részt tudósítóként, hány katonai akciót látott testközelből, élesben?

Körülbelül két tucat komoly fegyveres összecsapást láttam a saját szememmel e két hadszíntéren.

Julius Strauss (jobbra) az észak-afganisztáni Tahár tartomány székhelye, Talikán közelében 2001-ben

Egy másik véres konfliktus, amelynek szemtanúja lett: a 2004-es beszláni túszdráma. Hogyan került oda, és mennyire volt közel a fegyveres akcióhoz?

Moszkvai tudósítóként normális újságírói munkát végeztem akkoriban, a hírre repülőgéppel a legközelebbi repülőtérre utaztam, majd taxival jutottam a túszejtés helyszínének közelébe. Amikor odaértem, azonnal világossá vált számomra, hogy itt tragikus események zajlanak, és amikor a túszdráma harmadik napján a lövöldözés elkezdődött, azonnal döntenem kellett. A helyes döntést hoztam: egy orosz fotóssal, Jurijjal – az ott tartózkodó újságírók közül csak kettőnknek – sikerült átjutnunk a katonai biztonsági kordonon, és egészen az elbarikádozott iskola közelébe húzódtunk. Az emberi képzeletet felülhaladó jelenet volt: az orosz biztonsági erők és a túszejtő csecsen fegyveresek közötti tűzpárbajban 170 gyermek vesztette életét,

sokuk holttestét a saját szemünkkel láttuk; volt egy katona, akit lábon találtak, és belehalt a lőtt sebébe.

Minden rémálmot felülmúlt, ami ott történt: két óra lövöldözés, holttestek mindenfelé, a tornaterem mennyezete leomlott, tűz keletkezett, rengeteg túsz bennégett az iskola épületében. Ez volt a legszörnyűbb esemény, amelyről tudósítanom kellett.

Julius Strauss, a The Daily Telegraph moszkvai tudósítója orosz katonákkal Csecsenföldön

A haditudósítói munkája a ‘90-es évek közepén a balkáni háborúkkal kezdődött.  Hogy került oda? Miért vállalta a tudósítást, ismerve a frontvonalon való mozgás kockázatait?

Merő kíváncsiságból utaztam a Balkánra a boszniai háború idején. Meg akartam nézni újságíróként, hogy mi történik ott. Az ember nem kockáztat olyan dologért, amelyet csak szórakozásból tesz, de olyan ügyért igen, amelyben hisz, és fontosnak talál. Éveken át visszajártam, sok időt töltöttem a Balkánon. Ami a logisztikát illeti: Budapesten szereztem autót, és onnan vezettünk le a balkáni helyszínekre. Soha nem volt egyszerű az út, de azért megvalósítható volt.

Melyek a legfontosabb dolgok, amelyeket egy haditudósítónak minden körülmények között észben kell tartania?

A dolog fizikai oldalát nézve, szerintem a mai világban az emberek túlvédik magukat. Pedig nagyon fontos lenne megtapasztalnia mindenkinek olyan élményeket, amelyek a komfortzónánkon kívül esnek. Minden embernek természetesen különböző szükségletei vannak;

számomra a kihívás akkor az volt, ha ott lehetek fizikailag egy háborúban.

Kezdetben ez a történet tehát rólam szólt, de nem sok idő múlva a fókuszom átterelődött magamról a háborús helyzetre, a helyzet üzenetére. Megismertem a helyi embereket, megértettem a körülményeket, és az lett a cél, hogy minél pontosabb képet tudjak adni erről tudósítóként a külvilág számára. Súlyos árat fizettem ezért pszichikai vonatkozásban, de ezzel együtt egy percig sem bántam meg, hogy ezt választottam.

Az ön által felvetett újságírói éthosz egyre kevesebb újságírót érdekel. A fake news és a dezinformáció korában van jövője a tisztességes újságírásnak?  

Valóban sok a fake news, és sok a hamis, gyenge színvonalú tudósítás. A hírözönben egyre nehezebb biztos fogódzópontokat találniuk az olvasóknak, nézőknek; nehéz eldönteniük, mi a valóság, és mi nem.

Az újságírás alapja az, hogy az újságírónak a valóságot, az igazságot kell megírnia, elmondania.

Még akkor is, ha az nem áll érdekében, vagy nem a saját szájíze szerinti hír, esetleg nincs összhangban a saját világképével. Ameddig egy újságíró erre hajlandó, és ezért akár kockázatokat is vállal, nos, addig van remény a szakmával kapcsolatban.

Julius Strauss lóháton az észak-afganisztáni Tahár tartományban a tálib front közelében 2001-ben

Többször utalt arra, hogy vannak végletes helyzetek, amikor egy újságírónak inkább kell lennie embernek, mint tudósítónak, amikor az emberiességi szempont felülírja a hírversenyt. És nehéz feldolgozni a traumákat, sok katona küzd a poszttraumás stressz szindrómával (PTSD), filmek születtek erről. Ön is emiatt hagyta abba. Milyen tünetei volta, és hogyan sikerült úrrá lennie a betegségen?

Ez egy nagyon összetett betegség. Amikor először tapasztaltam a jeleit, azt hittem, hogy valamilyen trópusi nyavalyát szedtem össze. Szédülni kezdtem, nehezen lélegeztem és hevesen kezdett verni a szívem.

Egy irracionális félelemérzet kezdett úrrá lenni rajtam; úgy éreztem, hogy szörnyű veszélyben vagyok, azonnal meghalok.

Mára a betegség sok elemét sikerült megértenem, az egyik összetevője a bűntudat. Sok katona, sok haditudósító lelkében a traumák következtében hamis bűntudat alakul ki. Ennek kezelésére vannak pszichiátriai módszerek, gyógyszeres terápiák – én egyikkel sem éltem. Én a természetbe menekültem, ott találtam meg a lelki békémet. Évekbe telt, míg visszanyertem a nyugalmamat. A visszavonulásom után rengeteg időt töltöttem természetvédelmi területeken, grizzly medvékkel kezdtem foglalkozni.

2006 óta saját grizzly farmot vezet a kanadai British Columbia tartományban. Állatvédő kampányok élére állt. Terápiás célból kezdte el, vagy az állatok szeretete miatt?

Többféle motivációm volt. Életmód-váltásban voltam tehát akkoriban, és mindig is volt egy romantikus elképzelésem arról, hogy egyszer a vadonban fogok élni, nagy nyugalomban. A The Daily Telegraph moszkvai hivatalvezetője voltam akkor, ami a maga nemében egy szakmai csúcs volt, de ezt is feladtam. Kanadába költöztem, és miután sokat időztem az erdőben, belevágtam a medvefarm létrehozásába. A természetben lenni huzamosabb ideig egyedül, extrém időjárási viszonyok közepette, a csendben:

más módon ismeri meg önmagát az ember, más jön ki a személyiségéből, mint ami az újságírással eltöltött évek során.

Az ember új képességekre tesz szert, türelmet tanul. Éveket töltöttem a zűrzavarban, különböző háborúkban, az utóbbi időben pedig éveket a természetben – egy csodálatos egyensúly jött létre mára az életemben.

Az édesapja magyar volt. A neveltetésének része volt a magyarság-tudat?

Apám Kaposvár mellett nőtt fel, az 1956-os forradalom után menekültként érkezett Angliába. A családja erdélyi szász felmenőkkel bírt. Apám a kommunista Magyarországgal nem foglalkozott, nem is akart hazalátogatni oda. Én később megtettem, a ‘90-es években a balkáni munkáim miatt éltem is itt átmenetileg, bár nem sokat tartózkodtam Budapesten.

A magyar identitás része tehát a személyiségének? Fűzi bármilyen érzelmi élmény Magyarországhoz?

Nagyon is:

félig brit, félig magyar vagyok.

Bár egy kicsit már kanadai is, hiszen régóta életvitelszerűen ott lakom. Meglehetősen vegyes identitásom van. Budapesten és Londonban is otthon érzem magam. Különböző városok, de mindkettőt nagyon kedvelem. Van tehát érzelmi kapocs, amely Magyarországhoz fűz.

--

fotó: Julius Strauss

Összesen 16 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Elmondta azt, amit egy szolgálatokhoz tartozó elmondhatott az élményeiből, engem igazán a medvefarm élete érdekelt volna etológusi megközelítésben.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés