Sosem volt kultúrbéke – Szabó László producer a Mandinernek

2020. szeptember 5. 10:34
„Minden kulturális csoport meg kívánja őrizni a maga lehetőségeit és köreit. Szó szerint kultúrharc folyik, ami arról szól, hogy kinek vannak intézményei, és ki tud azokban a saját elképzeléseinek teret adni.” Szabó Lászlót kérdeztük a kultúrpolitikai csatákról és a Puskás musicalről.

Értékrendek és ideológiák csapnak össze a kultúrvilágban. A meccset jelenleg a Színház- és Filmművészeti egyetem pályáján játsszák. De mi történik pontosan? Szabad-e a színházaknak politikáról beszélnie, és káros-e, ha aktuálpolitizálás vagy pártpolitizálás folyik a színpadon? Milyen napjainkra megkopott erényekre tanítja Puskás Ferenc személye 2020 fiataljait, és vajon létezik-e olyan, hogy kultúrbéke?

Szabó Lászlót, a Puskás musical producerét kérdeztük.

***

Ha nem is az egész művészvilágban, de a színészvilágban biztosan a feje tetejére állt most minden. Hadd kezdjem a legforróbb témával: ön szerint pontosan mi zajlik most a Színház- és Filmművészeti Egyetemen?

Jó, hogy rögtön az elején előkerült a kérdés, mert úgy gondolom, hogy dolgom erről beszélni. A ’90-es években diákforradalmár voltam, a több tízezres Kossuth téri tüntetések főszervezője. Ez az előéletem örökre elkötelezett a hallgatók mellett. Szerintem a diákoknak az a dolguk, hogy legyenek forradalmiak, romantikusak és nyitottak, akarjanak változást, frissességet. Ha nem ezt tennék, baj lenne,

hogy néznénk már ki apatikus, érdektelen, unalmas egyetemistákkal?

Azt, hogy az SZFE hallgatóiban forradalmi lelkület van, őrült nagy szimpátiával figyelem.

De most épp hogy elutasítják a változást, a vérfrissítést.

Igen. Ami történik, paradox. Minden hallgatói mozgalom – az ’56-os magyar egyetemi mozgalmaktól a ’68-as diáklázadásokon át a közép-kelet-európai rendszerváltoztatások hallgatói mozgalmaiig – éppen arról szólt, hogy ki kell nyitni az egyetemeket. Én azt tanácsolnám nekik, hogy ne zárkózzanak be! A színház a szimbólumok művészete is. Rettenetesen rossz üzenet, ha valaki körbekordonozza az egyetemet és nem enged be oda másokat. Ha bezárkózik és azt mondja, hogy „minden, ami ott van, az változatlanul így maradjon”. Éppen fordítva kellene gondolkodniuk: ki kellene nyitni az egyetemet. Jöjjön oda be minden! Nekik azon kellene dolgozni, hogy mindent, ami az ő világukban – tehát a színházi világban – jelen van, azt beengedjék az egyetemre.

Tilos bezárkózni, mert az a múltat jelenti. Nekik pedig a jövő pártján kell állniuk.

A demonstrálás, a transzparensek megírása és magasra tartása, a szónoklatok: nos, ezek alapvető jogok mindenki számára, helyes és természetes, ha élnek vele. De azért engedtessék meg, hogy kimondjuk: önmagában az, hogy tüntet valaki, még nem jelenti azt, hogy jó dologért tüntet.

Dúl az ideológiák harca?

A múlt és a jövő küzdelme zajlik. Van egy tehetséges, magát kiválóan felépítő, sok-sok sikert arató kulturális közösség, amely közösség számos intézményt létrehozott és ural. És ez a kulturális közeg, amelynek a sikerei és befolyása eltagadhatatlan, védi az intézményeit más, a szcénában jelenlévő közösségektől. Ez egy teljesen normális dolog. Minden kulturális csoport meg kívánja őrizni a maga lehetőségeit és köreit. Leegyszerűsítve tehát: szó szerint kultúrharc folyik, ami arról szól, hogy kinek vannak intézményei, és ki tud azokban a saját elképzeléseinek teret adni.

Nem káros a színházi világ ilyen fajta átpolitizáltsága?

Nos, igen, teljesen nyilvánvaló, hogy zajlik e mögött egy politikai csatározás is.

Értékrendek és ideológiák csapnak össze.

A probléma szerintem az, hogy sokan azt gondolják, ez baj. Szerintem meg nem baj! Sőt! 1989-90-ben ez az ország egy politikai pluralizmus mellett döntött, helyesen, ami arról is szól, hogy itt sokféle politikai irányzat és ideológia van jelen és versenyez egymással. Miért baj, hogy ezek vitáznak egymással? Miért probléma, hogy keresnek maguknak intézményeket és helyzeteket? Ez így helyes. A pluralizmusnak ez a lényege. A gond az, ha ezt démonizáljuk. És persze nagyon fontos az ízlés. A legfontosabb dolog, különösen a művészetekben, hogy amit csinálunk, ízléssel csináljuk.

És az aktuálpolitizálással mi a helyzet?

Az teljesen más. Az aktuál-pártpolitizálás a színpadon nem helyes.

Ha egy színházban aktuálpolitizálás folyik, attól mindenkinek feláll a szőr a hátán.

De hogy a közös dolgainkról beszéljen a színház, azzal nincs semmi probléma. Tehát a legfontosabb kérdés, hogy beszélhet-e a színház politikáról? Hát, hogy a túróba ne! Ezek a közös ügyeink, beszélni kell róluk.

Mit gondol, a prózai színház és annak utánpótlásának térfelén miért éppen most robbant ez az amúgy is létező világnézeti különbség ekkorát?

Ezeknek a vitáknak jelen kell lennie a magyar kulturális és művészeti oktatásban.

Ha nincsenek jelen, akkor le fogunk maradni abban a versenyben, ami a világban a kulturális szereplők között zajlik.

Szerintem az egyetem jelenleg a múltat kínálja. Ehhez képest vannak új szereplők, akik pedig azt mondják, hogy rendben van, maradjon meg ez, de hozzá jöjjön egy csomó újdonság, ami a jelent és a jövőt jelenti. Ezért most robbant. Nézze… hol zajlik ez a vita? A Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Színész és rendező hallgatók csinálják, mögöttük álló színész és rendező tanárokkal. Kiválóan tudnak hatásokat elérni. Ez a mesterségük. Ehhez értenek. Azért van különösen nagy lángja ennek a vitának, mert meg van koreografálva. Ügyesen csinálják.

Lesz-e nyugvópont az ügyben?

Persze. Ebben biztos vagyok.

Lát esélyt a kultúrharcban valamiféle konszenzus megteremtésére?

Az SZFE kapcsán?

Most éppen az SZFE a harctér. De volt már más intézmény is a terepe ugyanennek a vitának. A kérdésem inkább a tágabb perspektívára irányul.

Igen, most ez a terep, és jönnek az újak majd. Vezettem a múltkor egy beszélgetést a XXI. Század Intézet szervezésében a kultúrharcról, amelynek azt a címet adtam, hogy „Kitörhet-e a kultúrbéke?” Lesz-e olyan, hogy egyszer csak azt mondják a kulturális szereplők, hogy most békét kötöttünk, egy nagy közöset gondolunk, és egy irányba visszük a színházat, a kultúrát, az országot? Nos, nincs ilyen! Nem is volt és nem is lesz.

Ha visszatekintünk a történelemben, sosem volt kultúrbéke.

Hogyan is lenne? Az egy természetes dolog, hogy az emberek különböző csoportjai mást és mást gondolnak arról, hogyan kell élnünk, viselkednünk, mely értékek fontosak és melyek kevésbé. A fontos itt is az, hogy mindez ízléssel történjen, és akkor a vita és a küzdelem előre visz.

Ön a producere a nemrég bemutatott Puskás musicalnek. Futball a színpadon – elég furcsa párosítás. Összefér ez?

Vajon nagyon eltérő ez a két világ? Ha a sportra és a színházra gondolunk, mind a kettő egy szórakoztató tevékenység, mindkettőt nézőknek játsszák. Mind a kettőben a sikert keresik és van némi verseny is. Szerintem összefér. Hogyne.

Mi késztette önöket a darab elkészítésére?

Leginkább az motivált bennünket,

hogy Puskás Öcsiben ne csak a futballistát, hanem a hőst is meg tudjuk mutatni.

A legendát szerettük volna színre vinni, bemutatni azt, hogy mindaz, ami vele történt egy zaklatott történelmi korban, hogyan mutat példát 2020 magyarjainak. Különösen a fiataloknak. Alapvetően ez nem egy foci-musical, elsősorban nem a futballról szól.

Ön azt nyilatkozta korábban, hogy „a darab egy ikon története, aki mindazt képviseli, amit mi magyarok jónak, szépnek tartunk saját magunkban”. Mire gondolt? Mik ezek az erények?

Az egyik mindenképpen a csibészség, a vagányság, a betyárság. Puskás arról volt híres, hogy mindig volt egy jobb ötlete. Nem akarok nemzetkarakterológiai elemzésekbe mélyebben belemenni, de mégis úgy gondolom, a mi, magyarok túlélésének záloga is az, hogy nekünk mindig van egy jobb ötletünk. Mindig valahogy jobban tudjuk, másképp csináljuk. Ennek a habitusnak a szemléltetésére pedig a futball nagyon alkalmas, mert ott mégiscsak le kell cselezni, ki kell játszani az ellenfelet, és gólt kell rúgni. Ebben Puskás a pályán és a pályán kívül is kivételes volt. A musical több olyan mozzanatot idéz fel az életéből, amikor kijátszotta a hatalmat: ahogy fricskát mutatott a kommunista pártállamnak, ahogy a maga módján megpróbálta túllépni a korlátokat, amelyeket köré állítottak.

A másik, amiből példát mutat, az a hazaszeretet.

Ezt az embert elüldözték Magyarországról, ki akarták írni a történelemből, minden létező módon megpróbálták megalázni, ő mégis haza akart jönni, itt akart élni és itt akart meghalni. Végül pedig a barátság, a közösség és a szolidaritás fontosságára is felhívja a figyelmet. Együtt lenni jobb, mint külön.

Puskás Ferenc személye ezek szerint nem olyan megosztó. Mondhatjuk, hogy az ő megbecsülésében és elismerésében valamiféle össznemzeti konszenzus van? Hozzá merne nyúlni nála vitatottabb és megosztóbb nagy nevekhez is?

Ez egy nagyon érdekes kérdés, ezt még soha senki nem tette fel: hogy mennyire megosztó személy, és hogy az esetleges megosztósága befolyásolja-e azt, hogy szabad-e vagy hogyan lehet róla darabot csinálni. Azt azért ne tagadjuk, hogy maga a futball eleve már egy megosztó dolog. Van, aki szereti, van, aki nem. Van, aki nem szereti a hozzá kapcsolódó politikai töltetet, van, aki ezzel nem törődik. Sokat töprengtünk rajta, hogy nekünk szabad-e, illetve hogyan szabad hozzányúlnunk Puskáshoz. Fontosnak tartottuk, hogy erről az ikonról, erről a legendáról, olyan módon csináljunk darabot,

hogy az semmiféleképpen se növelje az esetlegesen meglévő megosztottságot.

Feltűnően kevés történelmi filmünk, színdarabunk vagy sorozatunk születik, de a történelmünk jelentős személyiségeiről, hőseiről sem állnak halmokban a munkák. Miért nem készülnek efféle alkotások? Mi a gond?

Nekünk nagyon fontos volt a darab elkészítésekor, hogy a nézőknek világos legyen, hogy Puskás élt. Sokaknak ez nem olyan kézenfekvő dolog. Musicaleket döntően fiktív személyekről készítenek. Nagy hangsúlyt fektettünk rá, hogy elmagyarázzuk, hogy ez nem a Notre Dame-i toronyőr vagy az Operaház fantomja. Ez egy valódi történet. Az Aranycsapat tagjai hús-vér emberek voltak, itt éltek közöttünk. Szerintem nagyon lényeges, hogy ezeket a valóságos magyar legendákat, ezeket a szép magyar történeteket meg tudjuk mutatni. Hogy miért van ebből kevés? Szerintem van ebben egy nagy adag félelem.

Nagyon kevés olyan magyar történetet tudunk, ami valamilyen módon nem osztja meg az embereket.

Az alkotók nem mernek hozzányúlni a 20. század sebeihez?

Úgy vélem, tartanak az elutasítástól, hiszen ezeket a személyeket vagy történeteket valaki szereti, valaki nem. Érthető, ugyanakkor nem jó hozzáállás. Ezeket a történeteket meg kell mutatni a maguk valóságában. Mi sem idealizáljuk Puskást a darabban. Neki is vannak tévedései, hibái és olyan döntései, amikkel adott esetben kockára teszi a barátai és a családja életét.

A valóságos embert és az ő gyötrődéseit kell megmutatni. Ilyenek vagyunk mindannyian: gyarlók.

Csak az számít, hogy a végén az elszámolásnál – kinek-kinek hite szerint – milyen lesz a mérleg. Puskásnál természetesen végül ez nagyon pozitív lett.

A darab előbemutatója augusztus 20-án volt az Erkel Színházban. Olyan nevek is megjelentek, mint Oszkó Péter, Schmidt Mária, Fekete Péter, Gerendai Károly, de ott volt Juhász Roland vagy Lipcsei Péter is. Miért pont erre a dátumra esett a választás?

1945. augusztus 20-án volt Puskás Ferenc először válogatott. Éppen 75 évvel ezelőtt. Ezt az apropót szerettük volna meglovagolni. Mégiscsak egy szimbolikus fordulópont. Ne felejtsük, hogy akkor, alig fél évvel a II. világháborús harcok után válogatott mérkőzést rendeznek az Üllői úton, és éppen az osztrákokkal csapunk össze. Ezekben a gondterhelt időkben az, hogy egy akkor 18 éves fiatalember bekerül a magyar válogatottba, hatalmas reményt adott.

Lehetőség volt arra, hogy Magyarország kitörjön abból, amibe a II. világháború taszította.

Egyfajta újrakezdés, amelyben az emberek számára Puskás egy kulcsszereplő. Ezt a pillanatot szerettük volna megünnepelni.

Miért pont musical? Miért ezt a műfajt választották?

Azt szerettük volna, hogy Puskás története minél több fiatalhoz eljusson. A színpadi műfajok közül pedig ez fogja meg leginkább őket. A zenével, a popkultúrával, a tánccal, a látvánnyal, a mozgalmassággal lehet ma eljutni a fiatalokhoz.

Fotó: Ficsor Márton / puskasmusical.hu

Összesen 155 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"Rettenetesen rossz üzenet, ha valaki körbekordonozza az egyetemet és nem enged be oda másokat. Ha bezárkózik és azt mondja, hogy „minden, ami ott van, az változatlanul így maradjon”. Éppen fordítva kellene gondolkodniuk: ki kellene nyitni az egyetemet. Jöjjön oda be minden! "
Én is ugyanezt copiztam.
Szabó László - jó.

"szó szerint kultúrharc folyik, kinek vannak intézményei, és ki tud azokban a saját elképzeléseinek teret adni."
Ami lényeges: a felek harcmodora - TELJESEN KÜLÖNBÖZŐ, A FEGYVEREK, AZ ESZKÖZÖK, amiket használnak nincsenek egy szinten.
Az egyik, a hallgatók a hiszterikus ragaszkodás a vélt egyetlen igazságukhoz,
a másik, az új kuratóriumé, megpróbál a hiszterikával emberi hangon beszélni.
Ami megoldhatatlan, lehetetlen.

Felsoroltad, hogy kik támogatják az SZFE diákok tevékenységét. És aki nem támogatja, az úgy jár mint Eszenyi. Jól látjuk mi van Amerikában. Aki nem támogatja a BLM-t, az bűnős, üldözendő.
Nagy baj lenne, ha itt is így lenne.

"sem a felügyelőbizottságba nem került be egyetlen fő sem az egyetem által javasoltak közül"
A ti köreitekben bizonyára úgy a normális, ha a felügyeletet is belsős emberek vagy az ismerőseik látják el, de tudod, ez akkor szokta ellátni a feladatát, ha ezt adott intézménytől független emberek teszik.

Másrészt pedig: arra is van mód, ha nem akarnak megfelelni az állami szabályozásnak: alapítsanak egy magánegyetemet, és akkor minden vezetést érintő kérdésben ők dönthetnek.
Ja, hogy akkor nincs állami támogatás.

Emlékszem még arra a Novotelben tartott ballibes "értelmiségiek" közös kétségbeesésére 2009 v 2010-ben, amiről az Index is beszámolt, hogy két ilyen ciklus után hogy nyerik meg a következő választást.
Meg a Korda villában tartott rendszeres találkozókra, hogy ki mit tud tenni a rettenetes Orbán-rezsim ellen, hogy a Bitó-szalont már ne is említsem.
Ezek folyamatosan ezt csinálták, ha veszélyben érezték a koncot.
És pont ez mutatja, hogy önerejükből soha semmit nem tudtak volna elérni, és nem kormányképes erők, legnagyobb teljesítményük egy helytartói pozíció lenne, mert se tehetségük, se műveltségük, se szorgalmuk nincs ahhoz, hogy kidolgozzanak és letegyenek az asztalra egy olyan elképzelést, hogy mitől és hogyan lehetne jobb az itt élő embereknek, mint amit a másik oldal kínál.
Na ezért marad nekik a performansz, a propaganda meg az óbégatás, mint amit itt Techet és yndi is művel, mert csak ehhez értenek.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés