Patchwork

2020. augusztus 13.

Győrffy Ákos és Kéri Gáspár írása a Mandiner hetilapban.

Borral körített képzőművészet
| Kéri Gáspár |


Mivel a bor és a képzőművészet egyformán a kultúránk része, ahogy erre a szervezők is felhívják a figyelmünket, nagyon nem mindegy, hogy milyen az a bor, amelyet megiszunk, és milyen az a képzőművészet, amelyet a lélek felemelésére, tudásunk pallérozására vagy pusztán a kikapcsolódás keresetlen szándékával igyekszünk befogadni. Mert a borral csúnyán mellé lehet fogni, a gyönge képzőművészettel meg lyukra lehet futni – és akkor a katarzis sem lesz az igazi. A következő héten induló, már hagyományosnak tekinthető Borszerdákon viszont kockázatmentesen tudunk jó borokkal és garantáltan kvalitásos művekkel találkozni. Augusztus utolsó két szerdáján az óbudai Vasarely Múzeum, a szeptemberi szerdákon pedig a Magyar Nemzeti Múzeum nyitja meg a kapuit a délutáni zárás után azon érdeklődők számára, akik szekszárdi, hegyaljai, badacsonyi, pannonhalmi és villányi pincészetek borait kóstolgatva, avatott szakértők tematikus tárlatvezetésein szeretnék megnézni e két múzeum aktuális kiállításait. S közben zene nélkül sem maradnak. Óbudán Victor Vasarely állandó életműkiállítása, majd egy hétre rá az időszakos Kód és algoritmus tárlat lesz megtekinthető, benne kortárs képzőművészek munkáival. Szeptembertől a Várban Borok és korok címen folytatódnak a szeánszok. Először a Változatok realizmusra – Munkácsytól Mednyánszkyig megújult anyaga, majd az 1800 utáni nemzetközi gyűjtemény – Delacroix-tól Vasarelyig – kerül fókuszba. A hónap második felében a millenniumtól a második világháborúig, végül a 20. század második felének egészen a kortársakig érő időszakát ismerhetjük meg a borok kóstolgatása és a koncertek hallgatása közben.

(Borszerdák a Vasarely Múzeumban és a Magyar Nemzeti Galériában augusztus 19-étől szeptember 30-áig)

***

Egyensúly a köznapi világ és a misztikum között
| Győrffy Ákos |


Az utóbbi évtizedekben nagyon leszoktunk a versolvasásról. Korábban – ha hinni lehet a régi krónikásoknak – egy-egy verseskötet megjelenése még eseménynek számított, s nem volt ritka, hogy egy kiadvány hiánycikké vált, alig beszerezhető ritkasággá. Volt olyan idő, amikor egy könyvet napok alatt elkapkodtak. Nehéz elképzelni. Nem keseregni akarok itt, mindez inkább azért jutott eszembe, mert ahogy Jász Attila Belső angyal című verseskötetét olvasgattam – többször, egészében és részletekben –, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha minél többen elolvasnák. Elég ritkán szoktam ilyesmire gondolni, s hogy most mégis erre gondoltam, az leginkább azért volt, mert Jász Attila versei különleges egyensúlyérzékkel lebegnek a köznapi világ és a misztikus tapasztalatok között. Olyan nyelvet használ, képes úgy megszólítani az olvasót, hogy mindaz, amiről ír, azonnal ismerőssé válik. Nincs semmi különös egyébként abban, amiről ír. Egy darázsról, a tengerről, egy festményről, egy halott kutyáról vagy egy mozdulatról. Egyszóval csupa olyasmiről, ami mindnyájunk életének része, amit nap mint nap átélünk, megtapasztalunk, csak éppen hajlamosak vagyunk nem észrevenni ezen események és tapasztalatok jelentőségét. Talán azért nem, mert nem hallgatunk a kötet címében is felbukkanó belső angyalra. Jász Attila költészete lassan három évtizedes múltra tekint vissza, ebben a három évtizedben – e legutóbbi kötettel együtt – húsz önálló könyve jelent meg. Tiszteletet parancsoló, komoly életmű áll tehát mögötte. Olyan egyéni, sajátos költői univerzumot hozott létre, amely a transzcendens iránti érzékenységével, a képzőművészet hangsúlyos költészetbe emelésével, természetközeliségével egészen új minőséget teremtett a kortárs magyar lírában. A Belső angyal ennek a következetes pályának újabb, emlékezetes mérföldköve. 

(Jász Attila: Belső angyal. Kortárs Kiadó, 2019)
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés