Nem változott az értékrendem

2020. augusztus 13.
Ötvenedik születésnapját ünnepli Kovács István „Kokó”, aki a sportágában megnyert minden létező címet. A bokszolót a pongráctelepi kezdetekről, kudarcokról és sikerekről, valamint politikai elköteleződéséről is kérdeztük.

Sal Endre interjúja a Mandiner hetilapban.

Gyanítom, ha a Rózsadombon nő fel és nem Pongrác­telepen, akkor ma nem beszélgetünk, a boksz közelébe sem került volna…
Ez szinte biztos. Kisgyerekként fogalmam sem volt, hogy lehet jól is élni. Nem tudtam, hogy a Dunának van egy másik partja, ahol egészen más a nívó. Gazdag, elégedett gyerekből nem lesz jó bunyós, a boksz ugyanis sok fájdalommal, lemondással jár. Egy rendezett családban, jó anyagi körülmények között élő gyerek általában hamar feladja, hiszen nincs motivációja. Nekem Pongráctelep is kellett ahhoz, hogy bajnok lehessek, de bármilyen furcsán hangzik, szerettem ott élni. Ma is ha megyek a Fradi-pályára, mindig teszek egy kis kerülőt, hogy lássam Pongráctelepet.

Tősgyökeres telepi?
Anyu, apu és a nagyszüleim igen, és én is Kőbányán születtem, a mai Újhegyi uszoda mellett, egy kis parasztházban. Aztán egyéves koromban költöztünk vissza a Pongráctelepre. Mivel nem volt elég hely, egy huszon-egynéhány négyzetméteres, félkomfortos lakásba, a nagymamámhoz és a nagypapámhoz kerültem, a bátyám és a később született húgom pedig anyukámmal ment két házzal arrébb. Emlékszem, mi laktunk a 13-as házban, a zseniális énekes, Deák Bill Gyuszi pedig a 11-esben. Ott lakott Gergely Gabi is fiatalon, aki aztán asztalitenisz-világbajnok lett, és ne hallgassuk el: a Pongráctelepről indult Cicciolina is.

„Nekem Pongráctelep is kellett ahhoz, hogy bajnok lehessek”

A Poncgráctelepen nehéz lehetett kimaradni a balhékból.
Madárcsontú, vékony gyerek voltam, mégis azt mondhatom, hogy pozitív mérleggel jöttem ki az utcai bunyókból. Engem amúgy általában békén hagytak a rivális bandák, mert tudták, hogy a bátyám, az apám, az egész család elég jól bokszol.

Milyen balhéi voltak?
Az egyik konkrétan az úttörőnyakkendőmbe került. Tízévesen megalakítottam a Pongráctelepi Csirkeölő Egyesületet (CSÖE). Volt tagsági könyvünk, tizenkét pontunk, minden. Olyanok voltunk, mint a Pál utcai fiúk a grundon, talán egy kicsit rosszabbak. Nem messze tőlünk akadt egy udvar, ahol sok csirke szaladgált – egy ideig. Az egyik fiú szerzett injekciós tűket, beletettük őket a köpőcsőbe, és azokkal lőttük szegényeket. Olyan jól sikerült, hogy több csirke úgy nézett ki, mint egy tűpárna. Nem pusztultak el, de azért fájhatott nekik, ami utólag nem tölt el jó érzéssel. A gazdájuk balhézott, az iskolába is elment, minket pedig büntetésből abban az évben még nem avattak fel úttörőnek. Emlékszem, szegény anyámék ott álltak az ünnepségen, és nem értették, mi miért nem kaptunk nyakkendőt.

Fotó: Földházi Árpád

Igazi kulcsos gyerek volt?
A legigazibb. Reggel elmentem otthonról, iskola, edzés, aztán grund, este hétre kellett hazamennem. Ha nem mentem, akkor nagyanyám megkeresett a telepen, adott egy jókora pofont, és hazazavart.

Jól tudom, hogy kezdetben focizott?
Az MTK-ban és a Törekvésben fociztam, mert az volt közel. Ügyesnek tartottak, de egyáltalán nem voltam kiugró tehetség. Ugyanúgy cselgáncsban meg kézilabdában sem. Aztán jött a jégkorong. A hokinak, pontosabban a felnőtt-­hokiválogatott bekkjének, Balogh Imrének is köszönhetem, hogy bokszoló lettem és nem jégkorongozó. Ő egyébként szerintem ezt nem is tudja. Történt ugyanis, hogy éppen edzésem volt a gyerekcsapattal a Kisstadionban, utánunk jött a felnőttválogatott. Ahogy korcsolyáztam át a kijárat felé, direkt átmentem a kapu előtt, és beleraktam a műanyag korcsolyacipőmet az egyik lövésébe. A cipő patentszeme eltörött, s abban a pillanatban tudtam, hogy ezzel vége is a hokikarrieremnek, mert nem lesz pénze a családnak új korira. Így is lett, és pont akkor szólt az egyik barátom, hogy menjek el vele bunyózni az Evigbe. Elkísértem, a buszról viszont már nem akartam leszállni, úgy lökött le a járdára.

Pedig a családban többen bokszoltak.
Igen, de én nem voltam erős, csak nagy dumás, az erőszak nem vonzott. A nagyszüleim haragudtak apámra, mert elvált anyámtól, így a bunyó sokáig szóba sem jöhetett. Aztán mégis, bár nem sok hiányzott ahhoz, hogy hamar abbahagyjam.

Címlapkép: Földházi Árpád

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés