A reményt kell látni – Zsigmond Barna Pál a Mandinernek

2020. június 2. 0:00
„Túléltük az elmúlt száz évet, és ma mi vagyunk a Kárpát-medence legnagyobb nemzete. Dolgozni kell a jogi, kulturális és gazdasági alapok további fejlesztéséért, a nemzet további építése érdekében” – vallja Zsigmond Barna Pál. Interjúnk a Fidesz erdélyi származású országgyűlési képviselőjével.

Ön az Országgyűlés egyetlen, a jelenlegi határokon kívül született magyar tagja. Mit hozott magával Trianon kapcsán Erdélyből?

1972-ben születtem, Marosvásárhelyen nőttem fel. Csakúgy, mint a felmenőim, az 1557-ben alapított Bolyai Farkas Gimnáziumba jártam, magyar osztályba, tizenkét éven keresztül. A legnehezebb Ceausescu-diktatúra alatt is a nyolcvanas évek végén, egy magunkba zárt magyar világban éltünk, ahol reformátusként magyarul konfirmáltunk, a Kossuth Rádiót hallgattuk, Kocsis Zoltán-koncertre mentünk a Kultúrpalotába, a Képes Sportot olvastuk. A helyi marosvásárhelyi futbalcsapatnak, az ASA Marosvásárhelynek és csapatkapitányának, Bölöni Lászlónak húszezer ember magyarul szurkolt a lelátón. Az ágyam fölött a Helikon-kiadványok sorakoztak Karácsony Benőtől Bánffy Miklósig. A magyar idő szerinti szilveszterkor mindig könnyes szemmel énekeltük a himnuszt, kétévente pedig meglátogathattuk a magyarországi rokonainkat. Természetesnek vettük azt, hogy mi magyarok vagyunk, még ha a diktatúra miatt történelmi kérdésekről csak családi körben lehetett beszélni, hiszen az iskolában hamis történelmet oktattak. Trianont nem volt szabad szóba hozni, ahogy magyar ünnepeket sem volt szabad közterületen ünnepelni, hiszen

aki március tizenötödikét megünnepelte, azt elvitte a rendőr.

De családi, baráti körben megéltük magyar nemzeti ünnepeinket is.

Magyarországra kerülve milyen fogadtatásban volt része?

1990-ben, érettségi után kerültem Magyarországra, amikor felvettek az ELTE Állam- és Jogtudományi karára. Nagyon barátságos légkör fogadott. Néhány olyan esettel találkoztam, általában a tudatlanságból adódóan, amikor megjegyezték, hogy milyen jól beszélek magyarul. Ilyenkor mindig elmagyaráztam nekik, hogy ahogy dédnagyapám és nagymamám is Budapestre jártak egyetemre, úgy én is idejöttem. Szegedről épp olyan természetes Budapestre járni, mint Marosvásárhelyről, hiszen száz éve Erdély is Magyarország volt. Most közbejött egy határ, de az emberek ugyanúgy magyarok maradtak. Mai napig őrzöm és az előszobánk dísze az a Nagy-Magyarország térkép, amit a Jogtörténeti Tanszéktől kaptam akkor. Különleges helyzet volt, ugyanis évtizedek után először tanulhattak erdélyiek Magyarországon. Az egyetem után Újpesten telepedtem le, megházasodtam, lemondtam a román állampolgárságomról, öt fiam pedig már itt született. 2010 után hat évig azonban a családdal együtt Csíkszeredában éltem, amikor ott, a szülőföldemen szolgálhattam a hazámat főkonzulként, így a gyerekeim is megtapasztalták a határon túli magyarság mindennapjait.

Nagyon fontosnak tartom, hogy akik eljöttek Magyarországra, vállalják fel határon túli származásukat.

Én ma is büszkén vallom magam székelynek, és amikor csak tehetem, nagyon szívesen megyek itthonról haza a Székelyföldre.

Eltelt száz év. Feldolgozta a magyarság a tragédiát?

Teljesen nem lehet feldolgozni, de bizonyos értelemben igen, hiszen az élet már 1920. június 4-én is ment tovább. Az élet parancsa ilyen. Másrészt viszont a kommunista elhallgatás miattt keveset beszéltünk az elmúlt száz évben a magyarság igazságtalan kollektív megbüntetéséről és rengeteg magyar ember személyes tragédiáiról. Sokakat megöltek, százezrek menekültek, éltek vagonokban, illetve aztán az utódállamokban megszámlálhatatlan sérelem érte a magyarokat, rengeteg ember életét nyomorították meg. Az elcsatolt területeken ma is nap mint nap szembe jön velünk Trianon. Legyen szó arról, hogy nem vehetik fel a magyarok a magyar állampolgárságot, nem beszélhetnek az anyanyelvükön, bezárják az iskoláikat, vagy éppen az államelnök uszít nemzettársaink ellen. Az anyaországban olyan értelemben könnyebb a trauma feldolgozása, hogy itt a magyarsága miatt senkit nem ért hátrány. Persze idehaza sokan azért tudták „feldolgozni” Trianont, mert egész egyszerűen nem szereztek róla tudomást, köszönhetően a kommunista oktatásnak. Egy

teljesen fals történelemszemléletet alakítottak ki, mintha 1945 után kezdődött volna a történelem,

és minthogyha mindig is Ártándtól Hegyeshalomig létezett volna Magyarország. Sokan így nőttek fel, és ez a szemlélet sajnos a politikában is jelen van. A rendszerváltozás után azért számos pozitívum következett, de vannak még elvégzendő feladatok. Emlékszem, 1990-ben az ELTE jogi karán, amikor jogtörténet órán behoztak egy Nagy-Magyarország térképet, sokan felszisszentek, mások pedig hangos tetszésüknek adtak hangot. Ez ma már nincs így, ezért fontos a hazafias szellemű oktatás, a magyarság valós történelmének oktatása. A kérdésre válaszolva: elfelejteni soha nem tudjuk Trianont, viszont szembe kell néznünk a realitásokkal. Úgy birkóztunk meg a traumával, hogy közben nem savanyodtunk bele, még akkor is, ha rengeteg csapás ért bennünket. Soha nem voltunk olyan jó helyzetben mint ma, egy erős Magyarország vág neki a következő száz évnek egy olyan helyzetben, amikor ismét egymásra találtak a magyarok a Kárpát-medencében, és egy szélsőséges párt kivételévek ma már a magyar társadalom érti Trianont, rádöbbent az igazságtalanságra, és nem csodálkozik, ha egy szabadkai magyar magyarul beszél. A remény az, ami eszembe jut a jövőre nézve, egy szebb magyar jövő reménye.

Valóban jobb a helyzet, mint volt. Magam is felvidéki vagyok, és bizony néhány éve még sokszor megkérdezték Magyarországon, hogy honnan tudok ilyen jól magyarul. Ma egyre ritkábban hallani ilyen kérdést.

Igen, tény. Sokat javult a helyzet az elmúlt évtizedben, az anyaország és az elcsatolt régiók kapcsolata sokat fejlődött az elmúlt években. Van még feladat, de tíz évvel ezelőtt új szakasz kezdődött a nemzetpolitikában. A nemzet egyesítése sok területen megvalósult, érdemes áttekinteni, mi minden történt az oktatás, a kultúra, a média, a gazdaság, sport területén. Soha nem ment ilyen mértékű támogatás határon túlra és

1945 óta soha nem volt ilyen erős a nemzeti összetartozás érzése, mint napjainkban.

A nemzeti összetartozás napját lehet egy antitézisként értelmezni azon 2010-et megelőző évtizedek tézisére vonatkozólag, miszerint a magyarság nem tartozik össze, és azt tűzzel-vassal meg kell osztani?

Igen. Elsőként, a két háború között volt egy revíziós szakasz. Ezt követte a kommunizmus időszakában a nemzeti struccpolitika szakasza, amelyben a téma nem létezett, internacionalista lázálmokat kergettek. A rendszerváltás után új szakasz következett, Antall József, azzal, hogy kijelentette, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke, lezárta a kommunizmus 10 millió magyarban gondolkodó ideológiáját. Az Antall-kormányt követő Horn-kormány még ha eltérő hangsúlyokkal is, de egységes magyar nemzetben gondolkodott. Ez a politika az első Fidesz-kormánnyal új irányt vett, látványosan emelkedett a támogatások mértéke, új programok jöttek létre, és közjogi értelemben is új szakasz következett a státusztörvénnyel, amely már egy erősebb kapcsolatot alakított ki a határon túliak és az anyaország közt. Ezt a politikát állította le a Gyurcsány–Medgyessy-féle kormány, ami egy újabb mélységet jelentett ebben a tézis-antitézis világban, és megásta saját sírját is 2004. december 5-én. Ez a bűn kíséri ma is Gyurcsány Ferencet, minden kudarca ennek a következménye, és ebből a nemzetellenes merényletből soha nem fog tudni felállni. 2010 után a második Orbán-kormány egy új paradigmát hirdetett, amely az alaptörvényben megfogalmazott alapállításra egy állampolgársági törvénnyel és június negyedike nemzeti összetartozás napjává való nyilvánításával hirdetett meg egy új irányt. Ez se nem revízió, végképp nem felejtés, hanem egy olyan új irány, amely arra alapul, hogy

a Kárpát-medencében még mindig létezik tizenegynéhány millió magyar,

akik különböző országokban, különböző jogi helyzetekben élnek, de összetartoznak. Van egy erős, még mindig létező magyar szövet, amely közpolitikai értelemben is értelmezhető és létezik. Erről szólnak az említett jogszabályok. Az új irány tehát reálpolitikai alapokon keresi az együttműködést magyar és magyar, valamint Magyarország és a szomszédos országok között.

Maradva még a tézis-antitézis világban, a nemzeti összetartozás gondolat talán akkor érné el a végső célját, ha nem tézis-antitézisként beszélnénk róla, hanem evidens, adott dologként.

Valóban. Fontos, hogy ez ne csak egy állami, felülről vezérelt gondolat legyen, hanem leszivárogjon a társadalom minden szegletébe. De azt láthattuk az elmúlt években, hogy az egységes magyar nemzet eszméje ismét valóság a társdalomban, gyökeret fogott és elterjedt a nemzet egyesítésének gondolata, nem kell ezt felülről levezérelni, hiszen a testvértelepülési kapcsolatok, a kultúra, a sport, a tánc, a zene, a szakmai, gazdasági és emberi kapcsolatok mind-mind megjelentek és új erőre kaptak az elmúlt években.

Böjte Csaba testvér szokta mondani, hogy soha nem volt olyan jólét és béke, mint az elmúlt tíz évben. Mégis, nagy türelem kell a környező országokhoz, elég csak Iohannis román államfő bortányos kijelentéseire vagy arra gondolunk, hogy Románia nemrég államünneppé nyilvánította Trianont. Hol tartunk most a Kárpát-medencei magyarság?

Ferenc pápát idézve: „Nem szabad elfelednünk, vagy tagadnunk a múlt összetett és szomorú eseményeit, azonban ezek nem jelenthetnek akadályt, hogy meggátolják a vágyott testvéri együttélést.” Persze a testvériség nagyon nehéz a mindennapokban, ha azt tapasztaljuk, hogy nem rajtunk múlik, és minket támadnak.

Ugyanakkor véget ért a száz év magány.

Ma vannak szövetségeseink. Vannak sikereink. Egy-egy kétoldalú reláció tekintetében vannak felívelő, stagnáló és lefelé tartó időszakok. Szerbiával soha nem voltak olyan jók a kapcsolatok, mint ma. Szlovákiával a V4 keretén belül nagyon sok kérdésben egyetértünk, bár vannak megoldandó ügyek. A még mindig hatályban lévő, a magyarok kollektív bűnösségét kimondó Benes-dekrétumok kerültek most napirendre egy strasbourgi ítélet kapcsán, de fáj az állampolgársági kérdés is. Vannak problémáink Ukrajnával, bár most talán esély kínálkozik a javulásra, Romániában pedig megint a belpolitikai csatározások tárgyává vált a magyar kérdés. Azon kell tehát dolgoznunk, hogy a nemzetközi együttműködés keretein belül, az Európai Unió vagy az Európa Tanács intézményrendszerét felhasználva a kisebbségi közösségi jogokra irányítsuk a figyelmet. Az Európai Unió esetében ismételten hangsúlyozzuk, hogy ne csak a migránsok jogaival foglalkozzanak, hanem az őshonos közösségek jogaival is. A nemzetközi intézményrendszer fontos, de azt is látjuk, hogy a bilaterális kapcsolatokban gyorsabban lehet eredményeket elérni, persze ehhez a magyar mellett szükség van a másik félre is. A szerb példa bizonyítja, hogy nem a magyarokon múlik az, hogy ma nincs jó kapcsolat Ukrajnával, vagy Romániával.

Erős Magyarországra és erős határon túli közösségekre van tehát szükség, egymásra vagyunk utalva. Nincs erős Magyarország erős határon túli közösségek nélkül, és nincsenek erős határon túli közösségek erős Magyarország nélkül.

Sajnos egy-egy ilyen Iohannis-féle támadás után nem tehetünk mást, mint hogy felállunk, kihúzzuk magunkat és elmondjuk, hogy több tiszteletet a magyaroknak, bocsánatkérésre szólítjuk fel, és ismételten hangsúlyozzuk, hogy mi őszintén akarunk együttműködést a kölcsönös előnyök és tisztelet alapján. Abban vagyunk érdekeltek, hogy megértsék,

jobban járnak azzal, ha jóban vannak velünk, ha barátságban élnek a magyarokkal,

mintha folyamatosan bántanak bennünket. Én remélem hamarosan eljön ez az idő.

Az imént említette az Európai Uniót. Nekem számos felvidéki közéleti szereplő mesélte, hogy azt hitték, ha csatlakozunk az Európai Unióhoz, a külhoni magyarság kánaán évei köszöntenek be. Nem így történt. Károlyi Mihály mondta azt, hogy „nekünk egy elvünk van: Wilson, Wilson és harmadszor is Wilson!” Aztán Trianon sem így történt.

Rengeteg illúziója volt a kilencvenes években a magyarságnak. A diktatúrák lezártával sokakban élt az a kép például Amerikával kapcsolatban, hogy az amerikai demokrácia maga a világ csodája. Sokan ugyanilyen illúziókat tápláltak az európai intézményrendszerrel kapcsolatban is. Ez abból is táplálkozott, hogy Magyarország nyugati integrációs folyamatai kapcsán előkerültek olyan dimenziók is, amelyek a térség stabilitására vonatkoztak és ebben fontos tényező volt a magyar kisebbségek helyzete. A nemzeti kisebbségek ügye is terítéken volt, még ha nem is konkrét jogi normaként. Másrészt az is az illúziót erősítette, hogy minden csatlakozni kívánó szomszédos állam mindent megígért, majd a csatlakozás után ezeket az ígéreteket nem, vagy csak részben tartotta be. És mivel nincs az EU-nak nemzeti kisebbségi jogi normája, ezeket az ígéreteket nem lehet kikényszeríteni. Az Európa Tanács esetében vannak erre vonatkozó jogi normák, de az intézmény jelentősége a kilencvenes évekhez képest visszaesett – és egyébként is, hogy jellemezzen a szervezet prioritásait, legutóbb a nemváltoztatás tilalma kapcsán fejezte ki aggodalmát az ET Magyarországgal kapcsolatban, miközben a nemzeti kisebbségek ügye, ami 50-60 millió embert érint csak ritkán kerül napirendre. Mindettől függetlenül az Európai Unió számunkra nemzetpolitikai értelemben is nagyon fontos, és számos kérdésben a határon túli magyarság tekintetében is előrelépést hozott. Gondoljunk csak az utazási szabadságra. Ez lényegesen könnyíti a kapcsolattartást. És bár illúzióink nincsenek, dolgozni kell a Minority Safe Pack és a Székely Nemzeti tanács polgári kezdeményezéseinek sikere érdekében.

Az én generációm már nem igazán emlékszik arra, hogy milyen volt a határon várakozni. A koronavírus miatt most két hónapra megtapasztalhattuk, mit is jelentenek a lezárt határok. 

Minden ország rendkívüli jogrendet vezetett be, az állampolgársági kötelék felértékelődött, így a kettős állampolgárság jelentősége is nőtt. A vírus nem ismer nemzetiségi hovatartozást, a veszélyhelyzet rádöbbentheti a térség államait, hogy egymásra vannak utalva. De sajnos az ellenkezője is előfordulhat, egyfajta bezárkózást is elindíthat. Az is bebizonyosodott, hogy vannak ügyek, amelyek mentén a térség országai képesek összefogni és együttműködni. Itt elsősorban a tömeges migráció elleni fellépést lehet említeni, ami szintén egy biztonsági kihívás.

Az élet rákényszerítheti ezeket az országokat arra, hogy sokkal inkább támaszkodjanak egymásra.

Minden tisztességes vezetőnek és politikai erőnek azon kell dolgoznia, hogy a térség országainak polgárai azt érezzék, egymásra utalt partnerei egymásnak. De a határzárral most láthattuk, hogy mit jelentettek a kommunizmus évei, és az Európai Unió előtti állapotok. Két hónapra visszatértek a nyolcvanas-kilencvenes évek, amikor nem lehetett átjárni a határon.

Meg is fiatalodott akkor?

Fiatalodni, már sajnos nem fiatalodok, de igen, nosztalgiáztam, hogy milyen jó volt huszonnégy órát várakozni a magyar-román határon fűtetlen buszban. (nevet)

Hazai vizekre evezve, a magyarországi ellenzék a határon túli magyarok tekintetében számos esetben továbbra sem éppen a nemzeti összetartozás jegyében jár el. 

Gyurcsány Ferenc a kétezres évek nemzetellenes politikájában máig kitart, bár érezhető némi zavar a gépezetben, mert valószínűleg kezdi felismerni, hogy a magyar társadalom meghatározó többsége egységes magyar nemzetben kezdett el gondolkozni. A Demokratikus Koalíció kifejezetten egy szélsőséges, nemzetellenes politikát folytat. Uszítanak a határon túli magyarok ellen, miközben a migránsokat meg befogadnák. Ennek az ellentmondásnak a megfejtését azokra hagynám, akik meg tudják fejteni Gyurcsány Ferenc egyéb vonatkozásban elmondott gondolatait. A DK mellett ott vannak a gyurcsányi ölelésben élő kisebb liberális pártok, a Párbeszéd és a Momentum, akik esetében látszik, hogy nem tudják feloldani a saját fejükben keletkező ellentmondásokat. A kapkodásuk alapján látható, hogy érik őket olyan impressziók, amely alapján rádöbbenek, hogy létezik egy egységes magyar nemzet, és érik olyan élmények is, hogy nem fontos a nemzeti dimenzió és jól megvannak az internacionalista térben. Mivel legtöbben közülük nem hoznak magukkal egy világos, nemzeti értékrendet, ezért vergődnek ebben az internacionalista világban, illetve vannak köztük olyanok, akik egyértelműen nemzetközi érdekeket szolgálnak, és a magyar érdekek ellen dolgoznak. Ezért fordulhatott elő, hogy szlovák pártnak kampányoltak, vagy

egyikük pártelnöke egy korrupt, magyarellenes pártszövetség mellett kampányolt a magyar jelölt ellen,

vagy éppen a parlamentben szították a hangulatot a határon túli magyarok ellen. Máskor azt is láthatjuk, hogy kiállnak magyar ügyek mellett, például támogatták a Székely Nemzeti Tanács aláírásgyűjtését. Ez az ellentmondásos, rövid távú politikai érdekek, külföldi érdekek, vagy csak az összevisszaság alapján létező balliberális ellenzéki világnézet egyértelműen szemben áll az általunk vallott egységes nemzeti gondolattal.

És most ehhez a kórushoz a Jobbik is csatlakozott.

2004-ben Gyurcsányék azzal kampányoltak, hogy a határon túli magyarok majd elveszik a nyugdíjat, a fizetéseket, a munkahelyeket. Bangóné családjával együtt óriásplakátokon, fasiszta időket ídézve uszított a magyarok ellen. Ehhez képest ma egy egykor nemzeti radikális párt elnöke, Jakab Péter egy interjúban arról beszélt, hogy a határon túli magyarok választójoga legitim vita tárgya lehet, hiszen nem Magyarországon fizetnek adót, és kritizálja a határon túli gazdaságfejlesztési programokat is.

Jakab ezzel az érveléssel beléphetne a DK-ba is,

nemhiába hagyják el tömegesen a pártot az egységes magyar nemzetben gondolkodó tagok.

Ez is magyar sajátosság. 

Ha megnézzük a szomszédos országokat, látszik, hogy a jobb- és baloldal egyaránt nemzeti. Van egy nemzeti minimum. Az elképzelhetetlen, hogy például a román baloldal a román nemzet vagy az országa ellen dolgozzon. Magyarországon nekünk pedig olyan ellenzék jutott, akik a legjobb Kun Béla-féle hagyományokat folytatják. A nemzetet is rombolják, illetve nemzetközi fórumokon is támadják az országot. Az elmúlt hetek történésit is elnézve egyetértek Kövér Lászlóval, hogy az ellenzék nem a magyar nemzeti érdekeket képviseli, és a legjobb Rákosi-féle kommunista hagyományok alapján mindentől retteg, ami nemzeti. Hogy lehet az, hogy a nemzet fővárosának első embere fasisztának bélyegzi Wass Albertet? 

Mit üzen a jövőnek?

Ami igazságtalan volt akkor, az ma is az. Soha nem felejtünk és átadjuk a fájdalmunkat és a történetünket a fiainknak is. Gyermekeinkkel meg kell ismertetni a múltat, büszke magyarnak kell nevelni őket. Sok még a tennivaló, itthon, a Kárpát-medencében és a világban is. Ahogy a Nemzeti Összetartozás Napja a gyásznapból emléknappá lett, úgy kell a reményt látni, meg kell ragadni az esélyt, stratégiát kell megfogalmazni és dolgozni a kitűzött célért. Túléltük az elmúlt száz évet, és ma mi vagyunk a Kárpát-medence legnagyobb nemzete. Dolgozni kell a jogi, kulturális és gazdasági alapok további fejlesztéséért, a nemzet további építése érdekében.
 

Összesen 28 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Minden tiszteletem a marosvásárhelyi székelyeknek.

Nekünk a nyakunkon a kínaiak a vírusukkal együtt meg az egész NER
Itthon nálunk a rendszerváltás óta a közvagyon ellopására, az adó-és járulékbevételek saját zsebbe csatornázására és az úniós pénzek lenyúlására meg a korrupcióra alapozták a saját meggazdagodásukat.
Ez egy fenntarthatatlan gazdasági modell.
Ahhoz, hogy saját lábon álljanak, ahhoz meg teljesen hülyék.
Csoda, hogy még állni látszik Magyarország....

Esetleg lázadás?........

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés