Martinovics 225: a magyar jakobinizmus tanulságai

Paár Ádám írása

Most 225 éve, 1795. május 20-án a pesti „generális kaszálón”, a mai Vérmezőn hóhérpallos sújtott Martinovics Ignác és az általa szervezett két titkos társaság (Reformátorok Társasága, Szabadság és Egyenlőség Társasága) négy igazgatójának fejére. Két hét múlva Őz Pál ügyvédet, írót és Szolártsik Sándor joggyakornokot ugyanezen a helyen végezték ki. A császári udvar és rendőrsége meggyőződésük szerint a „jakobinus összeesküvés” fejére tapostak ezzel.

A külpolitikailag feszült helyzetben a józanságot, bölcsességet és mértéktartást félretolta a félelem, minden megtorlás kútfeje:

és Kufstein, Spielberg, Graz, Munkács börtönei megteltek állítólagos összeesküvőkkel, köztük a magyar írók jelentős részével (pl. Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Szentjóbi Szabó László, Verseghy Ferenc). A kalandos „magyar jakobinusokra” emlékezünk, akik többségükben inkább szerencsétlen, jó szándékú emberek voltak, és ha nincs a forradalmi Franciaország egész Európa ellen vívott háborúja, aligha jelentettek volna veszélyt a hatalomra.

A francia forradalom radikalizálódásával párhuzamosan egyre csökkent a külföld szimpátiája a forradalom iránt, és a király lefejezése (1793. január 21.), de különösen a forradalmi Franciaország hódításai (Belgiumban, Hollandiában, Svájcban, itáliai és német területeken) következtében a lelkesedés, reménykedés és öröm mindenütt átadta helyét a kiábrándultság, a csüggedés és fölháborodás érzéseinek. Ma már tarthatatlan az a sokáig divatos álláspont, hogy az európai abszolutista monarchiák a francia forradalom hatására, mintegy attól megijedve, preventív jelleggel vezették be évtizedek múltán a társadalmat érintő mélyreható reformokat. Ellenkezőleg: a forradalom odavezetett, hogy sok országban a fürdővízzel együtt a gyereket is kihajították, és az uralkodók meg minisztereik – összemosva a felvilágosodást a forradalommal – sutba dobták az addig szépen haladó (bár néhány réteg, főleg a papság számára zsarnoki jellegű) „felvilágosult abszolutista” reformokat, úgymint a hatalmi ágak szétválasztását, a törvény előtti egyenlőséget, a közteherviselést, az alkotmányosság felé tett intézkedéseket. A franciaországi terror hírei, valamint a francia megszállások, egyszóval a Franciaország által keltett félelem hatására a spanyol, portugál, osztrák, német uralkodók egy ideig nem akartak kísérletezni reformokkal

és ennek következtében túlzásokba estek: gyanús lett minden, ami „francia”, vagy aminek csekély köze van a felvilágosodáshoz, esetleg az emberek egyenlőségének gondolatához. Nagy Katalin cárnő a hálószobájából a padlásra száműzette Voltaire mellszobrát, akivel évtizedeken át levelezett, mert úgy vélte, hogy egykori bálványa is felelős gondolataival mindazért, ami Párizsban történt. Spanyolországban és Itáliában a francia nyelv használata, a francia könyv olvasása és a francia ruházat viselése elegendő volt ahhoz, hogy az illetőre rásüssék: „jakobinus”. 

A forradalmi hírek hatására a spanyol és itáliai nép széles köreiben lábra kapott a politizálás. Mint egy kortárs megjegyezte, kommentálva a világ változását, manapság már a hordárok és gyümölcsárusok is politizálnak, vitatják a franciaországi történéseket. A politikai öntudatosodás azonban nem azzal a következménnyel járt, ahogyan azt Párizsban elképzelték: a spanyol, római és nápolyi parasztság és kézműves rétegek, ellentétben a helyi arisztokráciával, lelkes támogatói voltak az uralkodóiknak és az egyháznak, s a franciák által megsértett nemzeti önérzet ezekben a királyságokban majd egy évszázadra összeolvadt a monarchista és katolikus identitással.  

Angliában 1799-ben betiltották a levelező társaságokat, s velük minden titkos, politizáló egyesületet. Az ipari forradalom hatására kialakuló trade-union-ok (szakszervezetek) is ennek áldozatául estek, noha semmi közük nem volt a franciaországi eseményekhez, teljesen belső társadalmi bajok hívták életre őket. Ám a politikai elit nem mindig veszi észre a lényegest, s tudja megkülönböztetni a lényegtelentől: csak azt látták, hogy ezek radikálisak valamilyen módon, tehát akkor biztos veszélyesek a fönnálló rendre, és nemkívánatosak. 1824-ig kellett várni a szakszervezetek újbóli legalizálására. Számos városban elégették a francia könyveket, újságokat, röpiratokat, kottákat. 

Mindezen reakciók nélkül – válaszként a forradalom radikalizálódására – nem lehet megérteni azt, miért váltott ki olyan ellentámadást a Martinovics-mozgalom, amely 1825-ig elodázott minden észszerű reformot a birodalom, s benne a Magyar Királyság érdekében. Holott sokan érveltek – pl. Mályusz Elemér történész -, hogy ennek nem kellett volna így lennie. A II. Lipót (1790-1792) által összehívott 1790-1791. évi országgyűlés kilenc bizottságot állított föl az ország kormányzásának, gazdaságának, társadalmának megreformálására. Mályusz Elemér úgy érvelt, hogy

Hiszen a reformkori nemzedék által kiharcolt vívmányok jelentős része már a bizottságok munkálataiban le volt fektetve. Ezt az ígéretes munkát törte derékba a felelőtlen Martinovics-mozgalom: „mindaz, ami a 19. század legelején élő liberálisok előtt ideál gyanánt lebegett: alkotmány, mely biztosítja az állampolgárok jogait és egyéni szabadságát, a törvényhozó hatalom megoszlása az uralkodó és a nép képviselete között, ugyanennek ellenőrzése alatt álló végrehajtó hatalom, a bürokratizmus ellensúlyozására az önkormányzat megerősítése és fejlesztése, mindez még megvan magyar földön.” (Mályusz Elemér: A reformkor nemzedéke. In: Klió szolgálatában. 431. o.) Mályusz szerint tehát nem Széchenyi István hívta egymaga életre a reformkort, előzmény nélkül. Ellenkezőleg, a reformkor készen állt az 1790-91. évi bizottsági munkálatokban. És I. Ferenc (1792-1825) sem ellenszenvezett a reformok gondolatával, ám „uralmának harmadik évében” egy csapat forrófejű ember, „köztük a nagypipájú, de kevés dohányú huszárkapitány, a nyegle mágnás”, „meggondolatlan ifjak”, „elvakítva a Párizsban törtetőktől és a francia 1793 eszméitől” ellenségeivé tették őt a haladásnak és a nemzeti önállóságnak. 

Maga Martinovics Ignác érdekes, nyughatatlan, fontoskodó egyéniségként tűnik föl az utókornak. A ferences szerzetes, majd lembergi egyetemi tanár, aki egy lengyel gróf kíséretében utazást tett Európában, 1791-től a bécsi rendőrség embereként jelentéseket írt a szabadkőművesek és demokraták szervezkedéseiről, valamint a betiltott jezsuitákról. Martinovics jelentéseiben hamis adatokkal igyekezett denunciálni a fönti mozgalmakat. Ekkor még II. Lipót császárt igyekezett rávenni a magyar alkotmány eltörlésére. A karrierista pap fölfelé ívelő pályáját (udvari vegyész, titkos tanácsos) a koronás pártfogó halála törte ketté. Az új uralkodó, I. Ferenc nem tartott igényt szolgálataira, s Martinovics ekkor átállt a másik oldalra. Két társaságot szervezett: a mérsékelt Reformátorok Társaságát, mely a nemesség kezébe adná a hatalmat, valamint a radikálisabb Szabadság és Egyenlőség Társaságát. A két társaság olyan titokban működött, hogy vezetésük sem tudott egymás létezéséről. A Reformátorok Társasága élén Sigray Jakab gróf állt. A Szabadság és Egyenlőség Társaságát Laczkovics János huszárkapitány, Hajnóczy József és Szentmarjay Ferenc vezették. A terv szerint először a Reformátorok Társasága átveszi a hatalmat, és kikiáltja a köztársaságot. Ebben még a nemességé lett volna a vezető szerep (Martinovicsra nemcsak a francia, hanem a lengyel ún. „nemesi köztársaság” is hatott). Majd a forradalom második szakaszában a Szabadság és Egyenlőség Társasága megvalósítja a teljes jogegyenlőséget, és eltörli az összes úrbéri terhet. 

valamint kapcsolatban áll a bécsi jakobinus mozgalommal (Bécs volt, Mainzot leszámítva, a legnagyobb jakobinus központ német nyelvterületen). A mozgalom tagjainak tevékenysége kimerült a forradalmi káték terjesztésében, beszélgetésben. A korabeli társadalmi állapotok miatt a parasztság érintetlenül maradt a mozgalomtól. Nemesek, jurátusok, írók vettek részt benne. A szigorú titoktartás, valamint a nehézkes szervezés miatt alig pár száz emberre terjedt ki a szervezkedés. 

S mennyi esélyük lett volna átalakítani a társadalmat? A nemesség többsége ekkorra, a forradalom hatodik évében már mélyen ellenszenvezett a francia forradalommal és eszméivel. Már túl voltak Batsányi János sorain, hogy „vigyázó szemetek Párizsra vessétek”. Batsányi ezt akkor írta, amikor úgy tűnt, Franciaország alkotmányos monarchiává alakul. Az alkotmány megőrzése volt a magyar nemesi elit célja, így ekkor még a forradalom iránti szimpátia és a magyar alkotmányosság őrzése összebékíthető volt. Sok nemesi gondolkodó szimpatizált Rousseau gondolatával, a népszuverenitással: csak éppen, kissé félreértve, a népfelséget átértelmezték, és önmagukat, azaz a nemesi rendet azonosították a „néppel”.

mint a többi országban.

Világos volt, hogy a forradalom aláásná a magyar nemesség hatalmát. S gyakran elfeledkezünk arról: a politikában személyekhez fűződő érzelmek is vannak. Egy személyes érzelmi tényezőt sem hagyhatunk ki a számításból: lehet, hogy a franciák nem szerették Marie Antoinette-t, ám a magyar közvélemény túlnyomó része szerette Mária Teréziát, és elképzelhetjük, minő fölháborodást keltett az „apostoli királynő” leányának s már korábban férjének kivégzése! 

S mit várhatott a mozgalom a parasztságtól? Amikor 1793-ban a francia csapatok átmentek hódításba, olyan zászlókat vittek magukkal, amelyre azt írták: „békét a kunyhóknak, harc a paloták ellen” (később egy német írónak, Georg Büchnernek annyira megtetszett a jelszó, hogy társadalomkritikus röpiratát, a Hesseni Hírmondót e mondattal kezdte). Ezzel szemben a realitás az volt – főleg Itáliában, azon belül Rómában, Nápolyban, Kalábriában –, hogy sokszor a paloták lakói fogadták örömmel a franciákat, és a kunyhókból lőttek rájuk. Azok a rétegek, amelyek amúgy is „franciás” műveltségű, életvitelű rétegek voltak, így nem volt idegen nekik Franciaország kultúrája, könnyen láthatták a franciákban évszázados nemzeti aspirációik megvalósítóit, valamint kedvenc szerzőik (Diderot, Voltaire, D’Alembert, Rousseau) honfitársait, kik, gondolták, biztos olvasmányaik emberideálját képviselik. Mondani sem kell, hogy a francia seregek mindent megtettek ezen illúziók lerombolása érdekében (a megszálló katona mindenütt csak megszálló!). Ezzel szemben a „kunyhók” népe egyszerű betolakodókat látott bennük, teljesen jogosan, s ami különösen sértette még őket, az a vallás elleni oktalan támadás volt. Magyarországon valószínűleg szintén könnyen szembe lehetett volna fordítani a „szegény népet”, király és egyház hívószavai révén, egy köztársasággal, amennyiben az nem tiszteli a hívők érzéseit. 

amely 1794 júliusában lebukott, éppen párhuzamosan annak a robespierre-i diktatúrának a bukásával, amely állítólag olyan nagy szimpátiával figyelte Martinovics ténykedését, legalábbis magának Martinovicsnak a bevallása szerint. Martinovicsnak ezek a fontoskodásai, bennfentes megnyilvánulásai alkalmasak voltak arra, hogy a bíróságot a szigor irányába taszítsák. 1795 májusában hóhérpallos sújtott le Martinovics, Hajnóczy, Szentmarjay, Laczkovics és Sigray fejére. 

A magyar „jakobinus” mozgalomban kizárólag értelmiségiek, nemesek vettek részt. Számukra – s bécsi, mainzi, itáliai elvbarátaiknak – a „jakobinus” szó valószínűleg mást jelentett, mint Párizsban. A „jakobinus” egyszerűen annyit jelentett, hogy változtatni akartak radikálisan a fönnálló társadalmi rendszeren – egyébként politikai eszközeikben sokkal mérsékeltebbek voltak, mint francia elvbarátaik (?), mentalitásban inkább a girondistákhoz álltak közel. Sok művelt, jó szándékú művész, tudós, író, akár arisztokrata hitt abban, hogy Európát boldog köztársaságok szövetségévé lehet változtatni. A franciák sorra alapították a csatlós-köztársaságokat: Hollandiában a Batáviai Köztársaságot, Svájcban a Helvét Köztársaságot, Észak-Itáliában a Ciszalpin Köztársaságot, Nápolyban a Parthenopéi Köztársaságot (nem erőltetett analógia talán, ha az 1917-19-es forradalmi hullám nyomán kialakult kérészéletű bajor, brémai, magyar, írországi és egyéb tanácsköztársaságokkal vonunk párhuzamot, persze az ideológia és történelmi helyzet eltérő voltának elismerésével). A részben ókorra utaló elnevezések jelzik, milyen korszakokat és politikai hagyományokat tekintettek – idealizálva – példának. Az ókort azonosították a republikanizmussal.

Szinte mindenütt a helyi értelmiség és nemesség elitje alkotta e köztársaságok vezető testületeit. A Ciszalpin Köztársaság törvényhozó testületében csupa irodalmár és tudós, vett részt, közöttük Alessandro Volta, a neves fizikus. 1793 márciusában kikiáltották a Mainzi Köztársaságot, amelynek alelnöke egy művelt ember, a helyi Jakobinus Klub tagja, Georg Foster természettudós, egyetemi könyvtáros volt, aki apjával részt vett James Cook kapitány második déltengeri expedícióján. 1799-ben megalakult a Parthenopéi Köztársaság Nápolyban, amelynek kormánya csupa franciás műveltségű arisztokratából állt (egyébként itt a köztársaság bukása után 99 embert végeztek ki. Ma a 99 mártírt az aradi vértanúkéhoz hasonló megbecsülés övezi Nápolyban). 

Ezek a jó szándékú, emberileg helyes elveket valló nemesek, tudósok, művészek azonban

és amely ragaszkodott régi uralkodóihoz, s főleg régi életmódjához, hagyományos kis életvilágaihoz, amelyet fenyegetve látott. S a francia seregek nem segítették őszintén e kormányok helyes – leginkább az oktatás területén maradandó – reformterveit, inkább csak anyagilag kihasználták őket. A franciák minden fosztogatása visszahullt a kormányok fejére. Így bukásuk elkerülhetetlen volt. Valószínűleg Martinovicsék győzelme esetén Magyarországon sem lett volna más a helyzet, bár persze ezt nem tudhatjuk. Tekintettel a magyarországi rendek irtózatára a végsőkig radikalizálódott forradalomtól, ez több mint valószínű opció.