A létra hetedik foka

Klementisz Réka interjúja a Mandiner hetilapban.

Törvényszerű vagy véletlen, ami a világban most zajlik?
Annyi hatás, információ ér, eltérő magyarázatokat olvasok. Nehezen állok bármelyik mellé. A fatális véletlent mindenesetre kizárom. Megadatott, hogy beutazhattam a világot. Emlékszem, Indiában, a nagyvárosban egyszer sem láttuk a napot, derült ég mellett sem. Azt mondják, Kínában most kitisztult az ég. Az, hogy az emberiség tevékenysége ilyen mértékben alakította a Föld klímáját, rombolta a környezetet, kétségkívül nem volt tartható. Kérdés persze, fizikailag, mentálisan meddig bírjuk a magunk által előidézett következményeket, a bezártságot.

Milyen érzésekkel viseli?
Szerencsés vagyok, mert a lakásunkból csak lesétálok a kert végébe, ott van az irodám, a kottáim, a hangszereim. Nem vagyok elzárva a saját világomtól. Épp csak nem ülünk fel a repülőre a zenekarral, hogy elvigyük a dalokat a világ minden szegletébe, mint még tavaly is, amikor a Kaláka ötvenedik évfordulóját ünnepeltük. Túl sok is volt, szerettünk volna megpihenni. Január óta visszavettem a tempóból, így a karantén nem ért felkészületlenül. Nincs bennem harag, amiért így alakult.

A bénultság jeleit sem mutatja: karantén ide vagy oda, több új dalt is írt, posztolt a Facebookon.
Az asztmámnak is köszönhetően kialakult bennem valamiféle ösztön: nem dühöngök olyasmin, amin nem tudok változtatni. Huszonévesen még gyakran befulladtam, ha felhúztam magam valamin. Aztán rájöttem, nincs az a helyzet, ami miatt egy fulladásos roham megéri. A világ elfogadásában érdekes módon tehát egy olyan betegség segített, amely miatt most kiemelten veszélyeztetettnek számítok. Ez nem feltétel nélküli önátadást jelent, mindössze ösztönösen arra törekszem, hogy a legjobbat hozzam ki minden helyzetből. Sok ötletem van. Sumonyi Zoltán írt a Jelenések könyvéből egy szép versciklust. Öt-hat éve arra vár, hogy feldolgozzam. Azt hiszem, eljött az idő.