Nem emlékszünk már a régi idők járványaira

2020. április 4. 8:05
1831-ben kolerajárvány pusztított Magyarországon, a 19. század legnagyobb tömegvészében 250 ezren vesztek oda. A spanyolnátha áldozatairól máig nincsenek pontos adataink. Társadalmunk utoljára az ötvenes években szembesült a megbetegedések miatti tömeges gyermekhalállal. Régi járványok megkopott emlékezetéről írunk az alábbiakban.

Nizalowski Attila írása

 

A mi társadalmunk az 1831-es évről már nem őriz semmilyen különös emléket. Nagy hiba, azt is elmondom, hogy miért.

Néhány napja egy budapesti férfi majdhogynem tettleg bántalmazott egy buszvezetőnőt. Azon háborodott fel, hogy a jármű első ajtaját fertőzésveszély miatt nem használhatta leszálláskor. Az eset egy jóformán üres buszon történt – a járvány miatt kiürült a város –, a középső ajtótól 3-4 lépésnyire.

1831-ben kolerajárvány pusztított Magyarországon,

a 19. század legnagyobb tömegvészében 250 ezren vesztek oda.

Nem volt család, utca, város vagy másféle közösség, amelyet ne tizedelt volna meg.

A járvány Lengyelországból indult, amit akkor már 35 éve megszállva tartottak. 1795-ben bekebelezte a Porosz Királyság, az Orosz és a Habsburg Birodalom. 1830 végén oroszellenes felkelés tört ki, melynek leverésére a Kaukázusból vezényeltek katonákat Galíciába. Ők hurcolták be oda a kórt, hozzájuk viszont Bengáliból érkezett évekkel korábban, ahol már milliónyi áldozatot szedett. Az első határmenti megbetegedésekkor az osztrák hatóságok azonnal lezárták a lengyel-magyar határt. Könnyen ment, az ő zsebükben lapult a kulcs innen is, onnan is. De aztán túl korán megnyitották a kapukat, a ragály pedig megállíthatatlanul zúdult végig az országon egészen Bécsig. Az elnéptelenedett területekre korábban beköltöztetett szlávok ekkor azt gondolták, hogy kifejezetten ellenük történik minden, és forrongani kezdtek. Az ún. koleralázadást az osztrákok kemény kézzel törték le. Több száz ember végezte a bitófán a falvak határaiban, vagy szuronyokra tűzve a poros utcákon.

Valamikor régen nagyanyám azt tanította, hogy a legdurvább káromkodás lengyelül, ha azt mondják valakinek, „idź do cholery!”. Azaz menj a kolerába, a pokolba veled! Vajon náluk mért őrződött meg az emlék?

Kedvenc hárfásom, néhai németújvári gróf Batthyány Johanna Nepomuka Mária Kajetána Walburga Stefánia neé Eszterházy grófnő – ő ennyi szállal kapcsolódott a múltba – 1831-ben a harmincas éveinek elején járt. Ekkorra már nyilván tudatosodott benne, hogy sohasem szül gyermeket, és a valamikori nagycsaládból épp ezekben a napokban veszítette el még élő közeli rokonainak nagy részét. Elhunyt édesapja, Batthyány János Nepomuk, aki modern üzletemberként a „magyar Krőzus” nevet érdemelte ki, és utolsó még élő testvére, Franciska. A két Batthyány-lány két Eszterházy-fiúhoz ment feleségül. Hogy hogyan gyászoltak a megmaradók, azt egy félévszázaddal későbbi országgyűlési iromány világítja meg. Ebben szó esik arról, hogy a járvány miatt a hatóság szembement a „jus parochiae” ezeréves szabványával, s megtiltotta Franciska hullájának – eztet így mondták akkoriban – tovaszállítását a családi kriptába. Sokszor tehát lehetetlenült, hogy a kedves hozzátartozót méltó módon tegyék sírba, s nagyon is valószínű, hogy az úton lévő egyszerű embereket pl. úgy hantolták el, hogy az otthoniak aztán sohasem tudták meg, mi lett velük.

Ne felejtsük közben el, utasunkat mennyire felizgatta, hogy az első ajtón nem szabad leszállni.

Johanna ettől kezdve gyakran tűnt fel az újságokban mint nagylelkű adakozó. Támogatta a járványok áldozatait, az árvákat, az árvíz károsultjait, a Nemzeti Zenedét megalapító muzsikusokat, az iparfejlesztést, az Akadémiát és sok minden mást. Amikor 1880-ban meghalt, az akkori Magyarország talán legnagyobb alapítványát tette. Az alap több százezer forintot tett ki, s még az 1920-as években is támogatta a rászorulókat. Ma már persze fél tucat emberen kívül senki sem emlékezik rá.

Az 1831-es járvány után két évtizeddel tört ki a magyar forradalom. Szintén nemigen ismert tény, de

1848-ban a nemzeti eszmével egy sorban állt a szociális eszme,

a másik emberért és a közösségért érzett felelősség, a szolidaritás ideája. Az, hogy ez így alakult, mások mellett épp a járványnak tudható be. Ráébresztette kicsit és nagyot, erőset és gyengét az élet törékenységére és múlandóságára, és az egyéni felelősségre is. Mint írtam, 250 ezer ember szállt sírba a kolerával, s ki tudja, hogy hány árva járta aztán az utakat.

Mielőtt valaki könnyes szemmel konyhai falvédőre kezdi hímezni az éhes kis vándorokat, jusson eszébe az első ajtós úr, akinek gondja tán a kóbor gyermekekénél is nagyobb.

A szociális eszme fokozatosan tűnt el 1848 szellemiségéből. A társadalom sorsáért felelősséget vállaló, művelt arisztokráciának a kegyelemdöfést Trianon és a második világháború adta meg, mert sokuk ekkor hazát, de legalábbis vagyont, birtokot, üzemet vagy szabadságot vesztett. Érdekes módon egyébként épp a szocializmus éveiben mutatkozott a legnagyobb igény rá, hogy a szociális gondolatot elhazudják 1848 eszmetörténetéből.

A galambszürke öltönyös hadtól semmi sem állt távolabb, mint az egyéni felelősség vállalása, a másokért élés, az autonómia.

A két világháború között persze még volt olyan, aki úgy döntött, hogy rövidke életét pont úgy fogja leélni, ahogy a felmenői a megelőző félezer évet. Például a kommunista Károlyi Mihály sógornője, Andrássy Kája. Sokáig egyszerű propagandának tűnt, hogy a grófkisasszony szinte gyermekfejjel kórházat alapított az első világháború és a spanyolnátha idején. Egészen addig, míg bele nem futottam egy írásba, ami arról szólt, hogy még tíz évvel később, tehát a húszas évek végén is működtette a Fehérkereszt kórháznak nevezett intézményét. Akkor már nyomorgó gyermekeknek adott kórházi ellátást jelképes, évi 1 pengős díj ellenében, ha szüleik nem tudták megfizetni a szokásos módon az orvost. Kája a „szociális népkirályság” híve, legitimista, konzervatív politikus volt, aki Salkaházi Sárával is együttműködve sokat tett a világháború idején a lengyel menekültekért. Igazán kár, hogy hagyjuk lekommunistázni őt rokonai által és miatt, és mártíromságáról évről-évre megfeledkezünk.

A spanyolnátha magyar áldozatainak számáról viszont száz év alatt sem sikerült összegyűjtenünk releváns adatokat. A korabeli lapok beszámolói alapján 1918 októbere és 1919 februárja között mintegy 350 életet követelt a vész hazánkban. Egy másik adat szerint csak a fővárosban 4105-an haltak meg. Mivel világszerte több mint 50 millió áldozatot jegyeztek fel, Bulgáriában 50 ezret, ezért

az egykori magyar adatok nem tűnnek valósnak.

A kórt nemcsak gyors terjedés, de rendkívül sebes lefolyás jellemezte, így huszonnégy órás betegségnek is nevezték. Előfordult, hogy mire a rendőr segítséget hívott egy utcai rosszulléthez, már a végzet következett. „Közben a szegény cseléd kínlódott, vergődött, állapota mindig rosszabb lett s éppen akkorra, mire a fertőtlenítő intézet kocsija odaérkezett, hogy elszállítja, tüdőgyulladással kapcsolatos szívgyengeség állott be, és a leány rövid agónia után villamos kocsik csengése között szívszélhűdésben meghalt.”

Anyám a második világháború után született. Nyolc hónappal később agyvelőgyulladást kapott, és a Szent István kórházból kiadták, hogy segíteni már nem tudnak, a rokonok tegyék meg azt, amit ilyenkor a lélekért tenni kell. A család Novák dédanyámnál gyülekezett. Este váratlanul kopogtattak, a közeli kórházból jött át a fiatal orvos. Elmondta, nem hagyja nyugodni az eset, és szól, hogy van egy újfajta gyógyszer, penicillin a neve. Ha tudnak ilyet szerezni a megszállóktól, akkor ő meggyógyítja a kicsit. Ica néném egész életében a Magyarok Világszövetségében dolgozott a Magyar utcában, és ekkoriban a JOINT nevű zsidó karitász szervezet működött a szomszédjukban. A háborút túlélt zsidók szövetkezetbe gyűjtését, mezőgazdasági munkára való betanítását, majd izraeli kibucokba való áttelepítését végezték. A gyógyszerből tudtak és akartak is adni, és anya megmenekült.

Nem sokra rá Sztálin kiadta a parancsot, hogy le kell számolni a szocialista táborban a zsidókkal és az amerikai imperializmus fegyverével, a cionizmussal. Rákosi ujja jobb híján hitközségi elöljárókra és a JOINT-ra mutatott, „az amerikai titkosszolgálat pénzén alapított, nemzetközi zsidó burzsoá nacionalista terrorista szervezet” tisztviselőire. Volt, akit agyonvertek, volt, akit bebörtönöztek. Az egyik fő vádlott, az egy füst alatt Wallenberg megölésével is meggyanúsított Domokos Miksa megkínzott, eszméletlen testét ugyanabba a Szent István kórházba szállították a pribékek, ahol korábban fertőzött anyámat kezelték.

Thirring szerint az 1870-es években ezerből 350 csecsemő hunyt el Magyarországon, tehát minden harmadik baba. Az 1920-as évekre ez a szám 160-ra csökkent, napjainkra pedig 3-4-re.

Társadalmunk utoljára az ötvenes években szembesült a megbetegedések miatti tömeges gyermekhalállal.

Különösen a diftéria, a szamárköhögés és a tetanusz szedte áldozatait, melyeket azonban az 1954-ben bevezetett Di-Per-Te oltás felszámolt. Az évtized második felében a járványos gyermekbénulás pusztított több hullámban, mígnem aztán sikerült ezt is leküzdeni. A tetanusz halálozási rátája 70, a diftériáé 10%-ra rúgott. Persze a túlélők sorsa is megkeseredett, különösen azoké, akik aztán vastüdőben fekve élték le az életüket. Dédszüleim hat gyermeke közül egy csecsemőként hunyt el, egy pedig a második világháborúban lengyel katonaként. Csak a lányok élték meg, hogy szülők legyenek, s nyolc gyermekük közül kettő veszett oda az ötvenes években. Előbb a kétéves Zsuzsika, aztán a négyéves Mártika, Kőbányán pedig külön gyermekparcellát nyitottak az ezernyi kicsinek.

Itt álljunk meg egy pillanatra és jusson eszünkbe az az úr, akinek mindenáron elől kell leszállnia.

A múlt héten megjelent egy fénykép a László Kórház 11-es épületéről, és eszembe ötlött, hogy egyszer én is laktam itt két hetet. Még nem tudtam olvasni és az órát sem ismertem, ültem egyedül a sarokban, s vártam, hogy az ablaknál feltűnjenek a szeretteim, vagy kinyíljon az ajtó, és behozza az ételt a nővér. Amikor aztán anyám értem jött, hozott egy gyönyörű túrabakancsot, melyet keresztanyámtól kaptam Lengyelországból. Előttem van, ahogy átvágunk a parkon anyával, nézem a lábbelit és a lábnyomomat a vastag hóban, s visszanézek a házra.

Amikor négy-öt év múlva Balatonlellén, a zsarátnok fényénél állandóan ideges tanárunk, Cseh Tamás elénekelte nekünk az Apa kalapját, hirtelen megértettem, hogy

néha a másik története az én történetem is, és az enyém meg másé, s igazából sosem vagyunk egyedül.

„És kérdezem tőled, emlékszel drága, mikor a kórház előtt,

hol Lizánál voltunk látogatóba, kaptunk egy jó kis esőt,

s én fejembe nyomva apa kalapját megyek,

egy telken átvágva a megálló felé veled.”

Összesen 44 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Én a gyermekbénulás járványra emlékszem. A család, összefogva egy Dániában élő rokonnal szerzett oltóanyagot ( Salkot, még nem Sabin cseppet) és az egyik lakásban egy orvos beoltott minden érintett gyereket, így a húgomat, engem valamint egy rakás unokatestvért is. Akkor még nem volt itthon Sabin csepp.

Nekem, mondjuk, jobban, nem tetszik, de elfogadhatóbbnak tűnik a 88. Persze, munkaképesen.

A cikket köszönöm, szép volt, jólesett közösen emlékezni.

Majd mindannyian úgy vagyunk ezzel, mint Shaw Szent Johannájának várnagya, aki egy rövid tűzszünetben elhangzott megjegyzésre "Remélem, én nem" választ adta.

Szájhagyomány szerint a pálinka hatásos védőeszköz volt. Egyes falvakban aratni is alaposan berúgva mentek.

Hol volt akkor cséplőgép?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés