Jön egy katasztrófa, és hirtelen megmutatkozik az igazi valónk – Douglas Murray a koronavírusról

2020. március 29. 19:11
„Talán azt is megtanuljuk, hogy modern korunk előfeltételezései és elvei luxuscikkek, amiket a világjárvány okozta szükségben lehet, hogy újra kell majd értékelnünk.” Douglas Murray gondolatai a koronavírusról.

Douglas Murray napjaink egyik legismertebb brit konzervatív írója és publicistája. Az 1979-es születésű Murray számos lap, köztük a Spectator és a The Wall Street Journal szerzője, de önálló publikációi is népszerűek, amik közül az Európa furcsa halála – Bevándorlás, identitás, iszlám magyarul is olvasható. Murray nemrég a Mandiner hetilapnak is interjút adott. Az alábbi cikk Murray No, ’prejudice’ is not our greatest enemy, coronavirus is című esszéjének szemléje, amit március 13-án közölt az UnHerd magazin

***

A huszonegyedik századi ember bizonyos tekintetben elveszítette a kapcsolatát a valósággal: „békeidőben” hajlamosak vagyunk magunkról és társadalmunkról is úgy képzelegni, mintha racionálisak és jól megfontoltak lennénk, aztán

jön egy katasztrófa, és hirtelen megmutatkozik az igazi valónk

– ez a felütése Douglas Murray No, ’prejudice’ is not our greatest enemy, coronavirus is című esszéjének.

Mert mi történik most az üzleteinkben? Ünnepelt sztárokként rajongják körül a vásárlók az újonnan kihelyezett kézfertőtlenítős kartonokat, néhány guriga vécépapírért pedig még lökdösődni sem restek – biztos, ami biztos, hiszen senki sem akar kevesebb vécépapírt hazavinni, mint mások.

Murray azt írja: talán elkerülhetetlen, hogy rádöbbenjünk: az emberek a modern világban sem viselkednek máshogy, mint a régi időkben; és erre nem feltétlenül csak az a bizonyíték, hogy Franciaországban lassan hiánycikké válik Camustől A pestis. Egy Jim Bakker nevű amerikai tévés evangélista például egy speciális – ezüstöt tartalmazó – folyadékot próbált rásózni az emberekre, ami – szerinte legalábbis – lényegében az egyetlen gyógyír a koronára. Hát van-e tipikusabb annál, mint hogy járványidőszakban

egy hitszónok nemesfémekkel megbolondított mérgeket akar gyógyszer gyanánt eladni az embereknek?

– teszi fel a kérdést Murray.

De talán még ennél is érdekesebb az, ahogy a mostani válságban hirtelen újraértékelődik minden, amit eddig a bigottság természetéről gondoltunk – mutat rá a publicista. Mi erre a bizonyíték? Számos jobboldali politikus követelte Olaszországban és Franciaországban a koronavírus-járvány legelején, hogy zárják le az ország határait, amire persze megkapták, hogy rasszisták és bigottak.

Persze, egy ilyen intézkedés tényleg nagyon kellemetlen – írja Murray –, de végső soron mi történt? Az, hogy

amit néhány hete még rasszistának bélyegeztek, az ma már kormányzati politika Olaszországban.

Mit jelent az, hogy valami néhány nap vagy hét leforgása alatt szitokszóból hivatalos irányelvvé válhat? Talán azt, hogy bizonyos mértékig újraértékeljük a dolgokat” – vonja le a következtetést Murphy.

Valami hasonló történik most a nyelvünkkel is. Vegyük az „előítélet” és az „ítélkezés” kifejezéseket – írja Murray –, amik az elmúlt időszakban szinte egyértelműen negatív értelmű szavakká váltak Nyugaton, holott erkölcsi szempontból semlegesnek kellene lenniük. És mégis, a közelmúltban számos olyan esetről lehetett hallani Európában és Amerikában, amikor az emberek teljesen elfogadhatatlan – előítéletes – dolgokat csináltak kínainak kinéző emberekkel: erőszakoskodtak velük, vagy egyszerűen csak elültek mellőlük a vonaton, és nem mentek többet a helyi Chinatownba. Vezető klerikusok – sőt, az amerikai kongresszus „kereszteslovagja”, Alexandria Ocasio-Cortez is – elítélik az ilyesfajta magatartást, utóbbi még jól le is hordta azokat, akik nem hajlandók kínai étterembe menni (azzal, hogy rasszisták).

A rasszizmus kérdése most különösen aktuális – hangsúlyozza Murray –, hiszen Amerika-szerte robbannak ki viták arról, hogy szabad-e olyan néven emlegetni a koronavírust, ami arra utal, hogy az Kínából indult. Nyilvánosan kérdőre vonják azokat a politikusokat, akik „kínai vírusnak” vagy „vuhani influenzának” nevezik a koronavírust, hiszen ez bigottság. És, ahogy folytatódik az érvelés,

a koronavírus esetében az „előítélet” a legnagyobb veszély, nem pedig maga a halálos betegség.

Ez korunk eltévelyedettségének egyik legjobb példája,  és ez az eltévelyedettség mindaddig fennáll majd, amíg a szükség törvényt nem bont” – húzza alá Douglas Murray.

Mert – folytatja a brit publicista – azért az mégsem rasszizmus, ha egy kifejezetten kínai eredetű járvány idején az emberek nem akarnak a városaik kínaiak lakta részeibe menni. Lehet, hogy ez egy elhamarkodott döntés, lehet, hogy túlságosan is elővigyázatos, de nem rasszizmus, és nem is előítéletesség – ezért lehet érdemes lezárni a határokat is. Aki az ilyen döntéseket bigottnak nevezi, csak az antirasszizmus eszményét akarja életben tartani egy olyan időben, ami világosan megmutatja, hogy a körülötte kialakult terminológiai sárdagasztás lényegében kiüresítette az egész fogalmat – vonja le a következtetést Murray.

Az elkövetkezendő időszakban sokat tanulunk majd az emberekről – zárja mondandóját Murphy. „De talán azt is megtanuljuk, hogy modern korunk előfeltételezései és elvei luxuscikkek, amiket a pandémia okozta szükségben lehet, hogy újra kell majd értékelnünk.

Fotó: Földházi Árpád

***

 

A koronavírus, a járvány és az egész életmódunkat átalakító karantén a kortárs gondolkodás nagy alakjait is megszólalásra késztették. A Mandiner ezért elkezdte Korona-gondolatok cikksorozatát, amiben a legkülönbözőbb országok nemzetközi hírű, legkülönbözőbb nézetrendszerű gondolkodóinak friss megszólalásait szemlézzük.

Eddig szemléinket (Yuval Noah Harari, Alain Finkielkraut) itt olvashatják!

Összesen 59 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Camus - Pestise valóban klasszikus. Bár lehet nem a legjob ilyenkor olvasni.

Ha történetesen zsidó lennék, nyilván nem felejtenék és a gyermekeimmel is megosztanám az emlékeimet.

Hálás lennék az Örökkévalónak, h. ha nem is mindnyájan, de túléltük. Népem szörnyű sorsát a világtörténelem szörnyű népirtásai közé ágyazva látnám. Semmiképp sem jutnék oda, h. nincs árva más, csak az én gyermekem. Igyekeznék megérteni, és nkább a jókra, mint a gonoszokra, gyengékre emlékezni. Tudomásul venném, h. a másság nemcsak előny, de hátrány is lehet és h. lehet, h. minden népnek és nemzetségnek jó, ha van saját hazája és tömegében ott is él, az egyfélék és magafajták között. Hallottam már olyat is, h. öntudatos zsidó nem marad a holokauszt után Európában. Aki mondta, haza is ment Izraelbe.

Semmiképp sem tenném a gyászomat közszemlére, nem tenném ki magamat annak, h. akár csak egy levelező portálon, de úgy lássék, mindenről népem sorsa, szerepe jut eszembe.

Igyekeznék, ha nem is felejteni, de megbocsátani, különösen, ha a sors úgy hozta, h. az életemet, szerencsémre, nem szegény, lerabolt eredeti szülőhelyemen, hanem Ausztriában élhetem.

Ausztriában bizonyára jobb módban lehet élni, mint itthon, de azért az egy érdekes ország, érdekes múlttal és a pénz nem minden.

Hát igen, van Auschwitz, Katyn, Drezda, Pozsonyligetfalu ...

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés