Petrichor. Esőillat. Fiatal műszó, a πέτρα (kő) és az ἰχώρ (istenek vére) házasítása. Beszív, kifúj, frissen párolog a Horánszky utcát áztató februári eső. Átugrok egy pocsolyát, mint a telet, hetykén, benne a homlokzatok negatívja, macskakő, balra a Jaromír, jobbra a Krúdy-sarok, Szindbád, ezt te is bírnád, kedd este, se autó, se turista, átjár az idei első tavaszpillanat.
Szerintem két tavasz van: az érett és a korai. Legalábbis két epizódja van a tavasznak, és én ezt a mostanit nagyon szeretem. „Megvillan a nap. Megvillan az ég”, írja Radnóti a Februárban, felnézek, most mélykék, alkonyodik, szépen húzza rá a kontrát a Palotanegyed fényeinek narancssárgája. Késésben vagyok, az Ars Sacra filmklub soron következő vetítése seperc kezdődik a Párbeszéd Házában; arra eszmélek, hogy a Lőrinc pap tér – Krúdy utca – Mikszáth tér – Reviczky utca díszlete önmagában is egy Amélie-filmbetét. A templom hallgat, a sztomatológián nem vonyít már a gyökérfúró, de még koreografált lüktetéssel billenti ki a csajokat a Károli kapuja. Talán akad köztük, akinek anyja-apja találkozott Zappával a rendszerváltás kori Tilos az Á előtt, ahol most a Lonely Planetet Szent Grálként maguk előtt tartó francia turisták vegyülnek a Pinterest-tetovált, frottírzoknis bölcsészekkel. Szeretem a Mikszáth teret. Időcsapda.