Beszélgessünk többet – például a Nemzeti alaptantervről

Két évtizede helytörténetírás közben forráskutatásra mentem egy falusi plébániára. A vendéglátó plébánosomat arra kértem, hogy segítsen megismerkedni egy másik lelkipásztorral. Minden rendben ment, a majd háromszáz éves anyakönyvet megkaptam másolásra, de közben egy különös élménnyel lettem gazdagabb. Az egyik plébános ugyanis erősen nagyothalló volt, a másik pedig demens – így kettőjük párbeszéde nehezen haladt előre, szépen mondta mindkettő a magáét.

Hallgatom a rádióban a Nemzeti alaptantervvel kapcsolatos nyilatkozatokat. A köznevelésért felelős államtitkár azt mondja, hogy csökken a tananyag és a lexikális tartalom mennyisége. Az Országgyűlés alelnöke, volt oktatási miniszter azt mondja (ugyanaz a rádió), hogy nő a tananyag és a lexikális tartalom mennyisége. Nekem – mint mindenkinek – megvan a saját véleményem az oktatási rendszerről, főként szokásosan a lányom iskolája, a „bezzeg a mi időnkben” paradigma, illetve az egyetemre érkező hallgatók felkészültségével való szembesülés élménye alapján. A NAT-ot, elnézést kérek, még nem olvastam el, s nem is az a bajom, hogy két szakpolitikusnak gyökeresen ellentétes véleménye van róla, hanem az, hogy nem egy asztalnál ülve mondják el. Hogy nem találok olyan diskurzusalkalmat sem a médiában, sem a klubéletben, ahol ezt a témát megbeszélnék az ellentétes állásponton levők. Akár nagyothallók, akár demensek is a vitapartnerek.

Egyáltalán, vannak érdemi diskurzusok hazánkban? Vagy inkább az egyirányú megmondások, közösségi-média-üzenetek, plakátok, pártelnöki évértékelők beszélgetnek el egymás mellett? Amikor az Ütközőnek hívott műsorban minden résztvevő úgy kezdi a válaszát, hogy „hát persze” meg hogy „pontosan erről van szó”? A parlamentben táblákkal üzengetünk – kinek is? Már szakkollégiumokban sem jellemző, hogy érdemi közéleti vitákat szerveznének különböző állásponton levő közszereplők meghívásával. Azt kell gondolnunk, hogy jól megvagyunk a közösségi média hírfolyamát manipuláló algoritmusok által létrehozott hírburokban, mert az megvédi a komfortzónánkat az ellenkező állásponton levőktől. Ha nem a hírbuborék vagy a magáncenzor moderátorok, akkor a brutálisan gyalázkodó valós vagy álprofiloktól érkező kommentek miatt undorodunk meg a közbeszédre szolgáló fórumoktól. A médiaszabályozás már nem várja el, hogy egyetlen műsoron belül megvalósuljon a vélemények sokszínűsége, kiegyensúlyozottsága, egy műsorszolgáltatónak már a teljes hírfolyamban sem kell erről gondoskodnia: megteszi majd a „teljes” úgynevezett „médiapiac”.