Aki nem képes másképp lélegezni, maradjon az írásnál – Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke a Mandinernek

2019. október 18. 12:06

Írta: Leczo Bence
„Sokan a Gutenberg-galaxis és a hagyományos folyóiratok haláláról vizionálnak. Én nem.” Miért utálják minden korban a kötelező olvasmányokat? Lehet-e egy költő rockgitáros? Mi a szerepe az íróknak a digitális korban? Szentmártoni Jánossal, a Magyar Írószövetség elnökével beszélgettünk.

Mivel foglalkozik egy írószövetség elnöke? 

Elég sok mindennel. Naponta keresnek e-mailben, telefonon különböző ügyekben, és nem csupán írók, hanem társintézmények vezetői is, hogy segítsek, szervezzünk közös programot, menjek koszorúzni, ünnepi beszédet tartani, rendezvényt megnyitni stb. Fontos a kultúrdiplomácia is, évente többször tárgyalunk külföldi írószervezetek delegációival. Emellett irányítani kell a szervezet belső életét, kollégáim adminisztrációs munkáját, bár ebben sok segítségemre volt és van Erős Kinga elnökségi társam, aki egyben az Írószövetség ügyvivő titkára is. Aztán

vannak nagyobb kulturális vagy kultúrpolitikai mozgások, amelyekben ugyanúgy helyt kell állni,

stratégiákat kidolgozni, egyeztetni. És minderre ráépül még számos irodalom-közéleti feladat is, például a kurátori munkák különböző szakmai kollégiumokban. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi években egyéb megtisztelő felkéréseknek is igyekszem eleget tenni, hetedik éve vagyok a Tokaji Írótábor Egyesület elnöke, 2016-tól volt munkahelyem és irodalmi bölcsőm, a Magyar Napló Kiadó egyik ügyvezetője, tavaly nyáron pedig engem bíztak meg az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális lapcsalád Kárpát-medencei főszerkesztésével. Újabban pedig irodalmi tanácsadóként Demeter Szilárdnak, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának a munkáját is segítem. Szóval nem unatkozom.

Az Írószövetség ernyőszervezetként hogyan tudja összefogni és képviselni az eltérő világnézetű írókat?

Büszkék vagyunk arra, hogy közel 900 fős tagságunk, a maga esztétikai, ideológiai sokszínűségében nagyon is jól megfér egymással.

Az Írószövetség hagyományai adottak, ám mivel foglalkozik ma a szövetség? 

Alapvetően érdekvédelmi és értékképviseleti szervezet vagyunk, de az utóbbi években elbillent a mérleg a programszervezés irányába, már csak azért is, mert szükségét láttuk részt vállalni abban a misszióban, amely a kortárs irodalom potenciális olvasóinak a visszahódítását tűzte ki célul. Ezeknek az olvasóknak egy részét akkor veszítette el hivatásunk, amikor túlnyomórészt inkább szakmai belügyeivel kezdett el foglalkozni, másik részét pedig akkor, amikor

a napi sajtóból száműzték a kortárs magyar irodalmat.

Minderre persze a kor kihívásai is ösztönöztek, ezért nyitottuk meg székházunk kapuját a szélesebb közönség előtt például a Múzeumok Éjszakáján, vagy léptünk ki a falak közül, és veszünk részt kulturális fesztiválokon összművészeti programsorozatokkal, valamint próbálunk hatékonyabban jelen lenni a digitális térben és a sajtóban is. Közfeladataink ellátásában, ilyen a kultúrdiplomácia, művelődés, egyébként egy 2015-ös kormányhatározat is megerősítette az intézményt.

Hogy áll a jelenlegi magyar könyvkiadás? 

Hogy álljon? A minőségi könyvkiadás soha nem fog tudni pusztán a piacról megélni, mivel

nem a szélesebb közönséget foglalkoztatja, ezért az állami mecenatúrára mindig is szüksége lesz.

A gond az, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben a piac újra monopolizálódott, amelynek java részét jelenleg két nagy kereskedelmi láncolat tartja kézben, és ezek számos kis és közepes könyvkiadót is felvásároltak és beépítettek a maguk érdekkörébe. A kortárs magyar irodalom 80-90 %-át azonban a független kis és közepes kiadók jelentetik meg. Nekik sajnos nincs tőkéjük marketingre, könyveiket pedig a kereskedelmi láncolatok bolthálózatai csak elenyésző választékban és mennyiségben tartják a polcokon, mivel a saját kiadóik kínálatát részesítik előnyben. Ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy nem a könyvkiadással, hanem a könyvterjesztéssel vannak komoly gondok, mert az NKA és egyéb állami forrásokból támogatott értékes könyvek így nem vagy csupán megalázóan kis mennyiségben jutnak el olvasóikhoz. Ennek a helyzetnek a javítására a túlzsúfolt könyvtárak is hivatottak, amelyek különböző plusz szolgáltatásokkal ugyanúgy harcolnak az olvasókért, de esetükben szembe kell nézni sajnos azzal a ténnyel is, hogy a rendszerváltás óta felnőtt már több olyan nemzedék is, amely nem a könyvtárakból, hanem az internetről tájékozódik és gyűjti az információit.

Vannak írók, költők, akik váltják majd a mostani írógenerációt? Mennyire ütköznek ki a generációs problémák? 

Ez egy természetes folyamat, egymást váltják a generációk, de előtte egy ideig együtt is alakítják az irodalmi életet. Annyit már érzékelni, hogy a mai harmincasok még inkább a mi nemzedékünket erősítik; a huszonévesek azonban már egy egészen új irodalmi és technológiai térben szocializálódtak. Egyelőre úgy tűnik, hogy az irodalomszervezés még általunk is képviselt klasszikus formáit, modelljeit pedig nem érzik magukénak. Egy új korszak küszöbén állunk? Meglehet. Nem tudhatom, hogy milyen irodalmak születnek ezután a digitális kultúrában, a jövő nemzedékei milyen csomópontok köré szerveződnek majd, hogyan látnak minket évtizedek múlva. Egy azonban bizonyos: a közelmúltban nagy kihívások elé állította az irodalmat társadalmi presztízsvesztesége, a digitális forradalom, a médiából (és ezáltal a köztudatból) való kiszorítottsága. Vajon milyen szerepe és feladata lesz az utánunk jövők életében?

Sokan a Gutenberg-galaxis és a hagyományos folyóiratok haláláról vizionálnak. Én nem.

Ez a korszak új típusú költőket és írókat is igényel?

Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy vajon meddig merészkedhetünk el alkotóként? Lehet-e a költő rockgitáros vagy slammer, showman vagy villalakó? Annak érdekében, hogy felfigyeljenek rá, s általa az irodalom jelenére? Mi az a határ, amit már nem illik átlépnie? Meddig nem sérti a jó ízlést? Miképp tud úgy megnyilvánulni, hogy potenciális olvasóit lehetőleg ne elriassza vagy megtévessze, hanem meghódítsa? Nem is elsősorban magáért, hanem az irodalom szeretetéért. Hol az a pont, amikor még tiszta lelkiismerettel vállalhat felelősséget, s nem árulja el a hivatását? Ezen kérdések mentén természetesen észlelhetők generációs feszültségek, de ez minden korszakban így volt. Én úgy érzem, szerencsés irodalmi pillanatban élünk, mert legalább három-négy nemzedék alkot egyszerre napjainkban, és ez egy nemzet kultúrája szempontjából csak gyümölcsöző lehet. A tét az, hogy át tudjuk-e adni egymásnak a tudásunkat és tapasztalatainkat.

Habár természetes folyamat, szükséges művileg segíteni az új generációk beérését?

A generációk beérnek maguk is, mindenkinek a saját bőrén kell megtapasztalnia mindent. A mester-tanítvány viszony mint modell, amely alapvetően irodalmi „iskola” is volt, jóformán kikopott az életünkből. Ennek nem csupán a világ megváltozása és felgyorsulása az oka, hanem az is, hogy rohamléptékben fogyatkozik az a generáció, amely még ekképp szocializálódott. Az irodalmi intézményrendszernek viszont komoly kihívás az utánpótlás meghódítása és kinevelése, hogy legyen kinek továbbadni a stafétát. Ezen a téren a szakmai folyóiratok időben léptek, néhány kivétellel: lásd például a Holmi esetét, de az írószervezetek, így a miénk is, jóval később ismerték fel ennek a jelentőségét és szükségszerűségét. Elvileg a fiatalokat tömörítő, korhatáros írószervezetek volnának hivatottak ezt a munkát elvégezni, de onnan meglátásom szerint csak elenyésző létszámban lépegetnek be aztán a nagyobb szövetségekbe, mivel, ahogy említettem, a szervezeti és közösségi élet eddig működő struktúrái nem annyira vonzóak az ifjabbak számára. Örvendetes viszont, hogy az Előretolt Helyőrség Íróakadémia olyan fiatal tehetségeket is felkarol, képez és juttat lehetőségekhez, akik szociális vagy távolsági okokból kifolyólag nem vagy sokkal nehezebben kerülnének be a még mindig főváros-centrikus irodalmi vérkeringésbe. Az is jó, hogy egyre több egyetemen vannak írókurzusok, amelyeken szintén el lehet lesni a szakmai fogásokat. Tehát szerintem ilyen szempontból igenis szerencsés, ha segítjük a jövő generációinak (nem beérését, inkább) a beérkezését. 

Magyarországon korábban működött a Nyugat, olyan szerzőkkel, mint Karinthy, Babits, Kosztolányi, Csáth, Ignotus, és folytathatnám. A ma embere úgy érezheti, hogy sem ilyen kaliberű lap, sem ilyen kaliberű szerzők nincsenek. Jogosan?

Szerintem ez a megszépítő múlt. Egyrészt mindig azt tartjuk nagyobbnak, amit már tanítanak az iskolákban, másrészt arra van nagyobb időbeli rálátásunk. A Nyugat után is voltak óriások, hogy csak néhányat említsek: Weöres Sándor, Nagy László, Illyés Gyula, Pilinszky János… A közelmúltban is távoztak közülünk kimagasló alkotók.

Aztán hogy a mi korszakunkból kiket fog megőrizni az emlékezet, mely életműveket fogják tanítani, azt előre nem láthatjuk. 

A Magyar Írószövetség egyik projektje 2018 óta a Magyar Széppróza Napja, amelyet Jókai Mór születésnapján, február 18-án tartanak. Milyen volt a fogadtatása az emléknapnak? 

Nem saját projektről van szó, hanem egy kezdeményezésről, amely megmozgatta az egész Kárpát-medencét. Igaz ugyan, hogy jelentős minisztériumi támogatással 2018-ban mi koordináltuk a számos programot, de magukat a műsorokat a társintézmények állították össze és vezényelték le. 63 irodalmi-kulturális intézmény és könyvtár szervezésében több mint 120 rendezvény (könyvbemutató, író–olvasó találkozó, rendhagyó irodalomóra, ünnepi megemlékezés, irodalmi séta, talk show, gála) zajlott határon innen és túl összesen 81 településen 152 kortárs prózaíró és irodalomtörténész, valamint 117 közreműködő: színművész, zenész, tanár, könyvtáros) szereplésével. Kiemelt szakmai partnereink a Magyar Művészeti Akadémia, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft, valamint az Informatikai és Könyvtári Szövetség voltak. Minderről tájékozódni az erre az alkalomra létrehozott weblapon is lehetett. Idén minderre sajnos nem kaptunk központi támogatást, de több szervezet vezetőjére a tavalyi kezdeményezésünk olyan ösztönzően hatott, hogy önerőből idén februárban is megrendezték a maguk széppróza napját határon innen és túl egyaránt. Mi is. Jó volna hinni abban, hogy ez a folyamat nem szakad meg, és idő után ugyanúgy beépül majd ez az új irodalmi ünnep a köztudatba, mint 1964 óta a magyar költészet vagy 1984 óta a magyar dráma napja.

Olvasnak a mai fiatalok?

Persze.

Mit gondol, többet olvasnának, ha megváltozna a kötelező olvasmányok listája?

Nem.

Ami kötelező, azt minden kor diákja utálni fogja.

Így működik a pszichénk. Alapvetően kedvet kéne csinálni az olvasáshoz mint szellemi-lelki tevékenységhez, aztán egy-egy alkotás befogadásához. De erre soha nincs idő vagy a módszereink rosszak. Aki nem érdeklődik az irodalom iránt, az is kedvet kaphatna az olvasásához, ha rádöbbenne, hogy az élet mennyivel több területén igazodhatna el jobban a segítségével. Ezen a téren nagy előrelépés és egyben mentális segélykiáltás is, hogy az irodalom és úgy általában a művészetterápia a reneszánszát éli.

Mi a helyzet azokkal a szerzőkkel, akik vagy így, vagy úgy – és nem minőségbeli hiányosságuk miatt – nem kerültek be a kánonba? Lehetőségük van még közismertnek lenni, vagy végig összekacsintó bölcsészek között szolgálnak majd témaként? 

Ez egy rendkívül nehéz és szerteágazó kérdés, jelen interjú keretei nem is elegendők ahhoz, hogy belebocsátkozzak a részleteibe. Eleve 1945-től kellene kezdenem. Tény, hogy

a kommunista diktatúra alatt jelentős életművek és szerzők maradtak ki legalább két nemzedék életéből,

műveltségéből. Ezt mindenképp korrigálni kell, nem hiába rendeztünk erről nemrég három többnapos tanácskozást is a Tokaji Írótáborban, amely számos hangadó irodalmi gurunál kiverte a biztosítékot annak idején. Mind a klasszikusok, mind pedig a kortársak esetében nem az a cél és a szándék, hogy az eddig tanított és érvényesülni tudó alkotók kárára építsünk fel háttérbe szorított szerzőket, hanem az, hogy külföldön és a Kárpát-medencében is kikerekítsük magunkról azt az irodalmi képet, amely épp a maga sokszínűségében garantálhatja azt, hogy biztos és hiteles tudásunk legyen közelmúltunkról és jelenünkről egyaránt. Nemhiába cikkeztem többször arról, hogy ez ügyben létre kellene hozni egy irodalmi ügynökséget, amely nem csupán a tőkeerős kiadók kínálatát mutatja fel a külföldi olvasóknak, hanem azokat a jelentős alkotókat is, akik kis vagy közepes kiadóknál jelennek meg. Ebben a munkában oroszlánrészt kell vállalnia a nemsokára felálló Petőfi Irodalmi Ügynökségnek, amelynek tervét nagy örömmel olvastam a PIM főigazgatójának korábbi sajtónyilatkozataiban.

Mi vezette rá önt arra, hogy költő, író legyen? 

Ennek megválaszolására egy másik interjúban kellene visszatérnünk, annyi mindent mesélhetnék. Egy biztos, a gyerekkori családi tragédiák vastagon benne voltak. Ki kellett írnom magamból mindazt, amit nem értettem, hiányát annak, amit elvesztettem. Tudattalanul is inkább önterápiás célból ragadhattam tollat 11-12 éves korom körül, mintsem mondjuk exhibicionizmusból. Az is hatással volt rám, hogy kisebbik nővérem a kamaszok reménytelen szerelmi korszakát élte akkoriban, és csalódásai enyhítésére novellákat írogatott, amiket nekem kötelezően mindig végig kellett hallgatnom. Feltételezem, hogy

arra gondolhattam, ha neki megy, nekem miért ne menne az ilyesmi.

Aztán ő kigyógyult ezekből a szerelmekből, én meg végzetesen beleszerettem az irodalomba. Nem sokra rá, 14 évesen a Stádium Kiadó szellemi műhelyébe kerültem, ott mélyült el bennem ez az egész.

És ekkor jött az Írószövetség? 

Nem, előtte volt még tíz tartalmas év a Magyar Naplónál, jóformán ott értem férfivá, apává, szerkesztővé. Ott ismerhettem meg a kortárs magyar irodalom színe-javát: akiket addig csak fényképekről csodálhattam, megelevenedtek körülöttem. Nagyon sokat tanultam Oláh Jánostól, akinek nem lehetek eléggé hálás a bizalmáért, hogy 25 éves koromban odahívott dolgozni. Nagy vesztesége ő irodalmunknak. 

Kit tart a legnagyobb magyar költőnek, írónak?

Korábbról sem ragadnék ki neveket, hiszen a klasszikusok sorából is több olyan alkotót tudnék felsorolni, akik nekem a csúcs. A ma élőkről pedig döntsék majd el az utódaink, az idő a segítségükre lesz. Tény, hogy sok olyan nagyágyút veszítettünk el az elmúlt években, akiknek a hiánya komoly űrt képez a generációk között.

Megéri ma Magyarországon írónak állni? 

Sosem érte meg, de nem csupán Magyarországon, sehol a világon – csak nagyon keveseknek. És az sem mindegy, hogy milyen írónak. Könnyed kis lektűrök írójának vagy József Attilának. Egy a lényeg,

aki nem képes másképp lélegezni, elképzelni az életét, és tehetsége is van hozzá, az semmiképp se térjen le a pályáról,

mert meghasonul önmagával, és mert alkotásaival sokat segíthet másokon, akik nem képesek megfogalmazni a fájdalmaikat.

Összesen 5 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés