Schiffer: Az euró sürgetése nettó hazaárulás

A Karátson Gábor Kör és az ELTE TáTK humánökológia szak ismét megrendezte a Tanácstalan Köztársaság vitaestet. Az előadóterem megtelt Lányi András filozófus és Schiffer András, volt LMP-s országgyűlési képviselő és ügyvéd vitájára, melynek aktualitását az adta, hogy most veszi kezdetét a következő ötéves ciklus az Európai Unióban.

A kérdés az volt: hová helyezkedjenek a zöldek, amikor a diskurzus az „Európai Egyesült Államok, vagy Nemzetek Európája” ellentét körül forog?

Milyen lenne az ideális Európa a zöldeknek?

Schiffer András bevezetőjében rögtön visszaugrott az időben, egészen az Európai Gazdasági Közösségig. Ez az időbeli kitérő azért volt fontos, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a korai EU egy olyan szabadkereskedelmi logikára épülő közösség volt, amely hasonló fejlettségű országokat tömörített magába. A terjeszkedés során azonban

akiknek a felzárkózása nagyban különbözött a magországok geopolitikai érdekeitől.

„Érdemes először számba venni, hogy mit adott a félperifériának az Unió fundamentumát jelentő négy szabadság elve: az áruk, a személyek, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlása” – hangsúlyozta Schiffer, aki szerint „hazugság lenne letagadni, hogy az EU-tagság hatalmas előnnyel járt. A csatlakozás nélkül esélyünk sem lett volna rá, hogy a tervgazdaság romjain létrejött elképesztő technológiai hiányt részben ledolgozva elérjünk arra a fejlettségi szintre, ahol ma vagyunk”.

A volt LMP-s politikus szerint azonban az ökopolitikai álláspont inkább az, hogy a négy szabadság helyett a három felelősség elvét kell szem előtt tartani: a földért, társadalomért és a fogyasztókért való felelősség elvét. Az emberekért kellene kiállni a tőke és a nagyvállalatok uniója ellen. Előadásának fókuszában elsősorban azok a témák álltak, amiket hiányolt a mostani uniós választási kampányból. Az egyik a valutaunió kérdésköre volt: Schiffer meggyőződése, hogy október 13-a után az euró bevezetésének kérdése a magyar politikai közbeszéd középpontjába fog kerülni. Joseph Stiglitz közgazdász nyomán kiemelte, hogy az euró két kulcsfontosságú monetáris politikai eszköztől fosztja meg az államokat: a valutaárfolyamok szabályozásától, valamint a jegybanki alapkamat meghatározásának szabadságától. Ha erről egy ország lemond, a szuverenitásából veszít.

– fogalmazott kíméletlenül az egykori LMP-s politikus.

Az euró bevezetése Schiffer András szerint

Utóbbiakban magas munkanélküliséget, jólét helyett megszorításokat, felzárkózás helyett pedig növekvő különbségeket eredményezett. A közös valuta ugyanis nem jelent azonos reálértéket. Nem engedi meg azt, hogy a jobban teljesítő gazdaság (például a német) valutája felértékelődjön a gyengébbel szemben. Ennek hiányában az euró az erős gazdaság számára alulértékelt, ez pedig további versenyelőny az erősebb gazdaságok számára. A gyenge gazdaság végtére is az erősebb adósává válik (lásd Görögország példáját). Tisztán látszik, hogy a két legnagyobb haszonélvező gazdaság, a német és holland hatalmas kereskedelmi- és fizetési mérleg többletet halmozott fel, nincs korrekció az euró nominális árfolyamában, ez pedig fékezi a félperiféria felzárkózását.

Mit eredményez ez?

Ha meg akarjuk tudni a választ, nem kell messzire menni,

Jóléti kiadásokat, béreket, nyugdíjakat csökkentenek, „azaz megszorító neoliberális gazdaságpolitikát kénytelenek végezni a versenyképesség megőrzésének érdekében” – világít rá Schiffer. „Van egy olyan politikai rutin Magyarországon, hogy ha baj van a magyar belpolitikában vagy rosszul érezzük magunkat az aktuális kormány alatt, akkor a külföldet hívjuk segítségül. Ez teljes tévút! A tűzzel játszik egy félperifériás ország, ha azt gondolja, hogy ha mindenféle megfontolás nélkül föladja a monetáris szuverenitását, akkor egy csapásra minden gondja megoldódik.”

A másik hangsúlyos téma a szabályozatlan lobbi kérdése volt. Az előadó felhívta a figyelmet a Rablás Brüsszelben című kötetre, amelyet José Bové, az európai zöldek EP képviselője pár éve jelentetett meg a BioTech ipar nyomulásáról.

José Bové

„Nem pusztán a képviselőkre és a biztosokra kell figyelni, mert az Unió működését különböző adminisztrációk mozgatják” – hangsúlyozta Schiffer. Van négy kulcsfontosságú európai hatóság: az Élelmiszer-biztonsági Hatóság, az Európai Gyógyszerügynökség, az Európai Bizottság Kutatási és Innovációs Főigazgatósága és az Európai Vegyianyag-ügynökség, amelyeknek kulcsszerepük van a jogszabályok előkészítésénél és a jelentések megtételénél. „Ezeknél a hatóságoknál ezernyi bujtatott szálon ott vannak a különböző multinacionális cégek lobbistái.” Az történik tehát, hogy lobbiszervezetekben tisztségeket kapnak azok, akik egyébként az EU adminisztrátorai, vezető bürokratái. Mint az úgynevezett forgóajtó rendszer:

Lányi a múltban, a jelenben és a jövőben élő világrégiókról

Lányi András tágabb perspektívából indította az előadását. Felvázolta, hogy jelenleg négyféle berendezkedés van fenntartva a bolygónkon. Az első típus: Amerika (Trump és Bolsonaro esete), az a földrész, amelyik egyértelműen a múltban él. „E típus számára a végtelen növekedés, a maximális hatékonyság és maximális kiaknázás a legfőbb érték. Ennek a környezetre gyakorolt hatását ismerjük” – jegyezte meg.

A második típusba a posztkommunista diktatúrák (Oroszország és Kína) tartoznak. Lányi szerint ezek az államok a jelen nyertesei, hiszen felismerik azt, hogy a szabadkereskedelmi gazdasági világrendszerben a legfőbb komparativ előny az olcsó munkaerő,

„A klímakatasztrófa szempontjából ezek a posztkommunista diktatúrák nem kevésbé kártékonyak, mint a kommunista diktatúrák voltak.”

A harmadik az iszlám világ (Indonéziától, Észak-Afrikáig, és Lányi ide sorolja Fekete-Afrikát is) – ezek az államok pedig már a „jövőben élnek”, ahol már lezajlott a népességrobbanás, ami fenntarthatatlan túlnépesedést eredményezett, és az ökológiai katasztrófa teljes erővel zajlik: elsivatagosodás, a biológiai sokféleség eltűnése, állatfajok kihalása. „Ennek megfelelően, szintén a jövő egyik előképe, a Mad Max-jövő, az állandó létbizonytalanság.”

Mad Max

És végül Európa, amely esetében Lányi szerint a létforrásainak megmentése kellene, hogy a közbeszéd elsődleges tárgya legyen. A filozófus szerint nem véletlen, hogy

„Hiszen mindegyik görcsösen a fenntartható gazdasági növekedés, fenntartható fogyasztás és pazarlás, a maximális hatékonyság és a technológiai haladás mellett kötelezi el magát, majd elmondatja a tüntető diákokkal, hogy legyenek környezettudatosak!”

Lányi úgy véli, szembe kell nézni azzal, hogy a rendszer megváltoztatásában a politikai, gazdasági és kulturális elit tagjai a legkevésbé érdekeltek. Azonban a közbeszédben az ő fenntartható megoldásuk fog egyre több hangot kapni, ezzel szembe kell nézni:

Hogy mi a megoldás? Elsősorban a technológiai haladás maga. „A következményeket – amelyek a technológiai fejlődés következményei –, majd még több és még jobb technológiával fogják megoldani. Én is úgy gondolom, hogy egy zöld technológiai forradalom küszöbén állunk, amely felváltja ezeket a nagy léptékű, tömeges hatástechnológiákat, gazdasági értelemben kevésbe hatékony, környezethez rugalmas technológiákra” – fogalmazott Lányi András.

Kitért arra is, hogy szerinte a legcinikusabb megoldási javaslat a tudatos fogyasztás. „Ez a legnagyobb hazugság! Hazugság, amely ebbe a moralizálásba fojtja azt a tényt, hogy semmilyen rendszerben – de különösen a piaci versenygazdaságban – a piaci kezdeményezés és döntés sosem a fogyasztó oldalán van, hanem a kínálati oldalon. Ennek a moralizálásnak csupán az a célja, hogy elrejtse előlünk azokat a valós gazdasági és politikai érdekeket, amelyek fenntartják a pazarlást.”

És a zöldek hová álljanak?

Lányi szerint a fennálló világrend leglátványosabb alternatíváját és kritikáját az új populista pártok adják. „Azt kell mondanom, hogy nem véletlen, hogy ezek olyan tökéletesen közömbösek mindenfajta ökológiai problémával szemben, ugyanis ez a fajta populista demagógia valójában a rendszer stabilizálásán dolgozik. Magát a problémát megpróbálják a rendszer belső igazságtalanságával magyarázni. Az mondják, a gonosz kapitalisták, az elit és a multik igazságtalanul és aljas módon pazarolnak. Az volna az igazságosabb megoldás, hogyha a nép kezébe kerülne a hatalom, és elzavarnánk az elitet.”

A filozófus szerint ez nem más, mint küzdelem a multik által korrumpált és uralt bürokrácia, valamint a nemzetállamok között, amelyek a saját függetlenségüket védik. Nemzeti burzsoáziák küzdenek a globális kapitalizmussal, a két érdek között a különbség csupán az, hogy míg itt politikai hatalom birtokában osztogatnak gazdasági pozíciókat, addig nyugaton gazdasági hatalom birtokában osztogatnak politikai pozíciókat.

– szögezte le Lányi.

európai zöldek

Ahol eddig sikerült a termesztők magántulajdonát és a piaci versenygazdaságot megszüntetni, ott sokkal pazarlóbb, igazságtalanabb és erőszakosabb, parazita-rendszerek alakultak ki. „A marxistáknak tehát nem kell eltörölni a piaci versenygazdaságot és a termelők magántulajdonát, mert ez maga a globális gazdasági rendszer már elvégezte, nagyjából a marxi tőkekoncentráció törvényének megfelelően.”

Mi történt?

Lányi úgy látja,

Lecsökkent a – valóban egymástól független – magánszereplők száma, aki pedig maradt, azonosíthatatlan globális hálózatokban áll össze. Ennek pedig a magántulajdonhoz már semmi köze nincsen. Ahogyan Bibó is fogalmaz: „A liberális gondolkodással az a baj, hogy összetéveszti a magántulajdont az óriás tulajdonnal”. A magántulajdon önrendelkezés. Az óriástulajdon másokkal való rendelkezés. Maradtak az emberek.

Zárásként a filozófus megoldási javaslatokkal is ellátta a jelenlévőket, hiszen úgy véli, a globális problémákkal egy szinten lévő globális szervezetek, intézmények és megoldások nem működnek, és nem is fognak. Egyszerűen nem ellenőrizhetők a helyi társadalom által. „A helyi társadalom nem fogja megmenteni a Földet” – szögezte le, „más értelemben kell gondolkodni a földről, kis f-fel. Ez lehet a gazda termőföldje, lehet egy település, vagy a hazánk: az a politikai egység, amelyben leginkább cselekvőképesek vagyunk. Ezeknek a kisebb föld darabkáknak a megmentésére lehet mozgósítani és fölszabadítani a civil társadalom erőit. Tehát az ökológiai politikának először az emberi léptékhez való visszatérést kell követelnie. Azt a léptéket, ahol cselekvőképesek vagyunk a saját ügyeinkben. Ez pedig nem jelent mást, mint a magántulajdon visszaállítását és a helyi piacok védelmét”.