Avokádó-kiáltvány: Európa jövőképes lesz – vagy nem lesz!

2019. augusztus 1. 09:45

Pál Gyula
Mandiner

Mára végleg magunk mögött hagytuk a huszadik század végi boldog békeidőket. Az új korszak tétje az európai és ezen belül a magyar jövő, a jövőképességünk növelése. Új logoszra van szükségünk a káosz elkerülése érdekében. De mi lehet majd ez az új logosz?

Pál Gyula közgazdász-informatikus, filozófus (Bécs-Csíkszereda) írása

 

Az Avokádó-kiáltvány a következő gondolatokat fejti ki alább:

– végleg magunk mögött hagytuk az eddigi békeidőket, fel kell készülni az új kor kihívásaira;

– a jelenlegi politikai ideológiák nem működőképesek az új korszakban, újra kell fogalmazni a konzervativizmust is;

– a tét a civilizáció, Európa és benne hazánk jövőképességének megőrzése;

– a civilizációnkat működtető rendszerek újragondolása a kulcs az ökológiai válság megoldásához;

– mindezek megértéséhez és az új válaszok megfogalmazásához új, mindent átfogó filozófia megalkotására van szükség.

***

„A pokolba vezető út csupa jó szándékkal van kikövezve.” (Közmondás)​

„Nem az sodor bajba, amit nem tudsz, hanem amit holtbiztosan tudsz, csak éppen rosszul.” (Ismeretlen)

 

A kelet-közép-európai liberalizmusból kiábrándult „kilencvenesek” ugyan nem tudták elhódítani Európa lelkét a kontinens mai politikai zajában, de nincs okunk csüggedni. Az EU új ciklusában megnyílt a lehetőség egy tanulóképes, a természetet és a kultúrát egyaránt védelmező, jövőképes unió előtt. De, hogy ezen az ajtón be is tudjunk lépni, az összes eddigi rendszerkritikát egyesítő, éppen ezért ezektől minőségileg különböző, jövőképesség alapú rendszerkritikát – és ezzel együtt pozitív rendszervíziót – kell létrehoznunk: a kívül-belül egyszerre konzervatív, zöld és realista nézetrendszert.

*

A huszonegyedik század krízisekkel köszöntött be. Emlékezzünk csak, kidurrant az internetlufi, majd összedőltek az ikertornyok, hogy aztán egymást erősítő további pénzügyi, gazdasági és politikai krízisek kövessék egymást. A 2015-ben nyilvánvalóvá vált modern népvándorlás, az ettől nem függetlenül a választásokat, népszavazásokat eldöntő közösségimédia-krízis, és a most már visszafordíthatatlannak tűnő klímaválság alapján pedig úgy tűnik, hogy

végleg magunk mögött hagytuk a huszadik század végi boldog békeidőket.

Lehet valamit tenni egyáltalán, vagy a történelem végén ragadtunk a nyugati civilizáció többi részével, benne a Niall Ferguson történész vagy éppen Raghuram Rajan közgazdász által leírt nagy társadalmi leépüléssel, csökkenő biodiverzitással, termékenységgel, elöregedéssel, reálértékben beragadt átlagbérekkel, növekvő társadalmi depresszióval, növekvő politikai polarizációval és évszázados pozitív trendeket megfordító átlagosintelligencia-csökkenéssel?

Van-e kiút, amikor a technológiai fejlődés öngerjesztő és ezáltal exponenciális természetű folyamata olyan nagyságrendű változásokat vetít előre a következő harminc évre, mint az emberiség egész eddigi története? Vagy amikor teljesen nyilvánvaló, hogy az éghajlatváltozás már régen visszafordíthatatlan? Figyelem, nem a civilizációs összeomlás megállíthatatlan, hanem a sok helyen tényleg összeomlásszerű jelenségeket generáló éghajlatváltozás és annak kísérőjelenségei.

Ha nem ülünk fel a Steven Pinker-féle felvilágosodás-utóvédharcosok hurráoptimizmusának vagy a „tényalapú” világnézeteket hirdetők kimazsolázott statisztikáinak, akkor láthatjuk, hogy a huszadik század végére gazdaságilag és politikailag is intézményesedett ipari-civilizáció miként alakítja át világot a saját képére. Ezért hívja a tudományos konszenzus a korszakot egy új földtörténelmi kornak, az antropocénnek.

De ez a konszenzus a „bioszféra” mellett még nem terjed ki sem az emberi lét kulturális feltételeit adó „nooszférára” (mindkét utóbbi fogalom a huszadik század elejének egyik legnagyobb hatású gondolkodójától, a jezsuita tudós és filozófus Pierre Teilhard de Chardintől származik), sem a mindkettőt egyetlen elméletbe egyesítő evolúcióra.

A közjavak mai leépülése – tragédiája – már egyáltalán nem meglepő fejlemény, hiszen a globalizációs erők környezetet és emberi tapasztalatot egyaránt kiaknázandó erőforrásként kezelő logikája

egyszerre gyalulja le a természeti és kulturális közjavainkat.

Egyszerre veszik át az esőerdők helyét a pálmaültetvények, s a hagyományos közösségek helyét az Instagram, a Facebook és számítógépes játékok virtuális fórumai. Míg az előbbi következménye az életet megtartó biodiverzitás összeomlása (például a rovarok megfogyatkozása), a helyi igényeket kielégítő gazdasági tevékenység leépülése, a másik következménye a fizikailag és szellemileg egészséges utódokat létrehozó oktatási-nevelési rendszerek elsorvadása.

A példátlan téttel rendelkező idei EP-választások sem hoztak túl sok vigaszt, ráadásul a rendszerkritikus szavazók között új generációs szakadék van kialakulóban, ami a meglévő és tovább növekvő Kelet-Nyugat szakadékot is mélyíti, tovább nehezítve a megszokott európai politikai mechanizmusok működését, de az európai politikai projekt megújítását is.

A statisztikák szerint a kialakuló nyugati generációs szakadék egyik oldalán ott vannak a digitális bennszülött fiatalok, akiknek a fejébe minden csatornán ömlik a klímakatasztrófa, a műanyaghegyek és -tengerek, valamint Greta Thunberg képe,

de nem értékelik az emberi élet kulturális feltételeit, a mai életkörülményeinket biztosító fejlett civilizációt,

ezen belül leginkább ennek a nyugati fajtáját (gyakran magát az embert sem). Úgy látják, hogy mindent és mindenkit letaroltunk az elmúlt kétszáz évben. Közkeleti nevükön hívjuk ezeket kívül zöld, belül vörös, nem túl karakteres ízű, alacsony tápértékű, de szükség – netán pánik – esetén jól eső görögdinnyéknek.

A másik oldalon ott vannak az idősebbek, akik rádöbbentek ugyan a civilizációnk sérülékenységére (például a szabályozatlan migráció vagy a számukra kedvezőtlen gazdasági globalizáció kapcsán), és ettől mélyen reakciósakká váltak, de talán éppen ezért még nem értették meg a mai kapitalizmus mélyebb ellentmondásait. Oroszlánként védik a differenciálatlan „meglévőt”, de nincs sem képesség, sem akarat annak a belátására, hogy megmenteni dolgokat néha csak a „férgese” kivágásával lehet. Mivel nekik még nincs gyümölcsnevük, az EP-ben használt színek alapján nevezzük őket a sötétkék szedreknek!

Hogy ez a szakadék – legalább ideiglenesen – így is maradjon, jó szolgálatot tesz az, hogy

Macronéknak sikerült újra eladniuk a liberalizmust a globalizáció pillanatnyi nyerteseinek,

az urbánus, mélyen individualista és materialista rétegeknek, akik a „görögdinnyékhez” képest még vagy már nem eléggé idealisták. Fő kampánytémájuk a helyi elitek korrupciója, miközben nyakig ki vannak szolgáltatva a társadalmak helyi (környezeti és társadalmi) szempontjaival csak kommunikáció szintjén foglalkozó, amúgy kizárólag a profitszerzésben érdekelt multinacionális tőkének. Az EP-színjeik alapján legyenek ezek a gyümölcsöknél egészségileg jóval károsabb, a szivárvány minden színében pompázó „műanyag” gumicukrok! ​

Ezek a gyümölcsök, szintetikus édességek érzéketlenek egymás ideológiai vakfoltjaira. Ez az érzéketlenség mindaddig meg fog maradni amennyiben nem történik elmozdulás egy inkluzív, a rendszerkritika minden elemét egyszerre magába foglaló politikai mozgalom irányába. Hogyan is lehetne például az AfD igazi alternatíva, amikor a bevándorlás kérdését leszámítva nem gondolnak semmit a jövőről?

Amint korábbi cikkemben rámutattam, akkor lesz sikeres a közép-európai rendszerváltó „kilencveneseknek” a nyugati populistáktól markánsan eltérő politikai missziója, ha sikerülne megszólítaniuk a nyugat-európai széles társadalmi közepet is. Ehhez viszont

át kellene hidalni a Kelet-Nyugat szakadékot is, ami jól láthatóan nem megy innen, keletről.

Bár a „kilencvenesek” fogalma Orbán Viktor tavaly tusványosi beszédének kommunikációs innovációja volt, az eddig nem találkozott a nyugati partnerek tapasztalataival.

*

Kilátásaink egyelőre rosszabbak lesznek, mielőtt jobbá tudnának majd válni. A régi elit és a még régebbi, az EU-t minden téren (erkölcsileg, gazdaságilag és politikailag) gúzsba kötő analitikus-technokrata gondolkodás még elzakatol egy ideig, mielőtt vagy az egyre szorosabb unió és a Hamis Európa birodalmi téveszméje végleg zátonyra fut, vagy a klímakatasztrófa és az azt követő geopolitikai felfordulás elsodorja az egészet – mármint a mai EU konstrukciót. Vagy épp Európa az USA, Kína és Oroszország mesterségesintelligencia-nagyhatalmak közötti, épp kibontakozó gigantikus háború passzív és boldogtalan szemlélője lesz csupán.

Ezért bár az EP-választások nálunk pontosan a „zöld” gondolat alkonyát hozták el, ha a jobb sorsra érdemes LMP néha komikumba hajó haláltusáját, avagy az európai zöldek hoppon maradását nézzük,

a konzervatív értelmiség nem ülhet ölbe tett kézzel,

hiszen lassan minden odaveszhet, ami szívünknek kedves, még akkor is, ha a Kárpát-medence esetleg megúszná a klímakatasztrófa legsúlyosabb következményeit.

Fel van adva a lecke az Igazi Európa híveinek. Nem elég a közös civilizációnk értékeinek szimpla ismerete. Hogyan is lehetne bármilyen értéket megmenteni, ha ezeknek nincs tudományos alátámasztása, és a ragaszkodáson kívül nem tudunk más stratégiát megfogalmazni?

Mivel a civilizációnk alapját képező keresztény gyökerek a gyorsuló digitális globalizáció következtében nyugaton egyre vékonyodnak, félő, hogy az értékeket egy digitalizálódott posztkeresztény világra kell átmenteni. Egy olyan világra, ahol vallásszabadság van (tehát senki nem tiltja meg, hogy ragaszkodjunk a hitünkhöz és gyakoroljuk azt), de ahol, amint Yuval Harari fogalmaz a Homo Deusban,

a lelkeket új, technológia-vezérelt „vallások” láncolják magukhoz.

Ilyen, már létező világméretű új vallás például, a haladás-hit, melynek képviselői mindenhol jelen vannak, a baloldali túlsúlyú egyetemektől a mainstream sajtón, a nyílt társadalmat támogató civil szervezeteken és a multinacionális vállalatokon át a nemzetközi szervezetekig és a technokrata „európai” alapértékekkel operáló EU vezetéséig.

De amint a Brexitbe többszörösen belebukó brit konzervatívok, vagy az utóbbi évtizedben egyetlen tartós hatású politikai döntést sem hozó német és egyéb nyugat európai kereszténydemokraták példája mutatja, a fősodratú konzervatív politika olyan messze került bármilyen eszmei megalapozottságtól, mind Makó Jeruzsálemtől. Ez az intellektuális sekélyesség pedig körükben pánikot, és az évtizedekig működő jobb-bal nagykoalíció akolmelege utáni kóros sóvárgást eredményezett. Ennek következtében kapták az otthon már leszerepelt „gumicukor” Macront a fejükre, aki az európai csúcspozíciók fölötti marakodásban királycsinálóvá vált. Macron és Orbán közösen szedték szét az egyre szorosabb Unió eddigi legláthatóbb szimbólumát, a EP-választások csúcsjelölti rendszerét.

A háború tétje viszont nem ez, hanem az európai és ezen belül a magyar jövő, a jövőképességünk növelése.

*

Ebben a közhangulatban nem érhet meglepetésként, hogy egymás után jelennek meg korunk – választási ciklusokon átívelő – alapkérdéseit feszegető írások a Mandineren is, amelyekre ugyancsak időszerű egy reflexiót szentelni.

A „keresztény gyökerek” vs „európai alapértékek” háborút megnyerni nem, csak újraértelmezni lehet. A vita efféle újraértelmezésére és stratégiai célok kijelölésére találunk példákat ezekben a cikkekben, amelyekből megemlítenék egy párat, mielőtt a társadalmi jövőképesség kontextusába helyezném őket.

Bedő Imre, a Férfiak Klubja alapítója egy lépést hátra lépve felteszi a „Kultúra-e a multikultúra?” Lajtán túl már tabunak számító kérdését. Ha valamit, akkor az emberi kapcsolatok sokszínűségének, írott és íratlan szabályoknak egyaránt teret adó keresztény gyökerű monokultúrát érdemes megőrizni, vagy legalábbis ennek a megőrzésébe fektetni azt az energiát, amit történelmi sajátosságaik miatt mások a „multikultúra” fáradtságos működtetésére fordítanak. Minél egyneműbb a szellemi-kulturális környezetünk, annál védettebb a külső behatásokra, és annál inkább be tudja tölteni a működőképes társadalom megtartó szerepét. Elvégre, amint Saint-Exupéry Citadellájából tudjuk,

a hagyományaink ugyanazt a szerepet töltik be időben, mint az otthonunk térben – egyik sem tud meglenni a másik nélkül.

De a monokultúra megőrzése sajnos ma már nem elég!

Lovászy László, a Stratégiai Kutatásokért felelős miniszteri biztos egy lépést tesz előre Bedő Imre szakterületére, amikor kijelenti, hogy a demográfiai kérdést csak a férfiak (pro)aktív részvételével lehet megoldani, ami jelenleg, amikor háromszor annyi a gyermektelen férfi, mint a nő, komoly kihívásnak tűnik.

Kulturális kihívás ez, teszem hozzá, hiszen világszínvonalú családpolitika ide vagy oda, mielőtt egyáltalán családalapításról és gyerekvállalásról lehetne szó, azelőtt ismerkedni, párkapcsolatot építeni kellene, és ez még a multikulturális kihívások nélkül is necces. Míg a hagyományos társadalmakban nagy figyelmet kap a fiatalok felkészítése a családra, a modern fogyasztói társadalom kultúrája számára ez nem téma. A második feladat is adott tehát: a monokultúrát is frissíteni kell, ha az az elhasználódás tüneteit mutatja! A Férfiak Klubja egy ilyen „kultúradúsító berendezés”: párkapcsolat-, család- és ezáltal gyerekbarát kultúrát ösztönöz, a férfiak kapuja előtt söprögetve.

Ha eddig sikerült megőriztük optimizmusunkat, akkor az gyorsan tovaszáll Úri Dénes Mihály alapos, a dolgok mélyére hatoló írásától (Konzervativizmus, jobboldaliság és a zöld értékek viszonyáról), melybőé nyilvánvalóvá válik, hogy környezetünk és kultúránk krízisei elválaszthatatlanok egymástól: ugyanannak a hibás szemléletnek, téves civilizációs működési modellnek a következményei.

Az európai konzervativizmus doyenje, Sir Roger Scruton először vetette fel a konzervativizmus filozófiai-kulturális újra-megalapozásának szükségességét a thatcheri-reagani merkantilizmus konzervativizmussal álcázott szűklátókörűségével szemben. Tőle tudjuk, hogy

a környezeti krízisről valójában csak konzervatív módon, nem kampányszerűen és vágyvezérelten lehet komolyan gondolkodni.

A Mandiner szerzői, akárcsak Sir Roger, a konzervatívok azon egyre növekvő csapatához csatlakoznak, akik egyszerre szeretnének szembeszállni az ipari társadalmak általi külső (bioszféra) és belső (nooszféra) környezetet érintő leamortizálással, valamint a fogyasztói társadalom mai destruktív formájáért leginkább felelős progresszívek „retorikai” bolygómentésével is, ami tulajdonképp a nyugati történelem árnyoldalaiból táplálkozó kollektív bűntudatot (lásd még, Pascal Bruckner: A bűntudat zsarnoksága) használja fel a civilizációs és biológiai leépülés felgyorsítására.

Ezzel a szemlélettel száll vitába Szilvay Gergely és Kohán Mátyás, rámutatva arra, hogy a nyugati fiatalok körében egyre népszerűbb „görögdinnye” pártok legalább ugyanannyira vágyvezéreltek és fogalomtalanok, mint azok, akik a haladás nevében létrehozták ezt a világot. Erre utal kiváló, képmutatást leleplező cikkében Kohán, amikor így kiált fel: „A konzervatív klímapolitikának azt az egyetlen dolgot kellene a világ színe elé tárnia, ami mindenki más szeretetreméltó klímarettegéséből hiányzik: a tartalmat, az Isten szép szerelmére, a hogyant a mit mögé...”.

Azt, hogy

ne csak kívülről legyünk zöldek, hanem belül is!

Azt, hogy ne csak a jobbító szándék – adott esetben – emberellenes propagandája, hanem az élet „logosza” is megjelenjen az életet elemésztő „káosszal” szemben. Európának ma sem naiv „görögdinnyékre”, sem reakciós „szedrekre”, sem globalizációfüggő techno-utópikus „gumimacikra”, hanem kívül-belül zöld „avokádókra” van szüksége, amely gyümölcs, zöldség és gyógynövény is egyben! Az „avokádó”, igaz, tájidegen minálunk, de univerzálisan fogyasztható.

A szerzők elismerik, hogy a konzervatívoknak ugyan az „oikosz” védelmét kellene politikai zászlójukra tűzniük, hagyományosan mégis inkább a téves alapállású, kultúra- és természetellenes „oikonomia” igényeire fektették eddig a hangsúlyt.

Mindazonáltal, konzervatív apró lépések ide vagy oda, Uri Dénes Mihály következetese konszenzusteremtő:

a rendszerek újragondolása kulcsa az ökológiai válság kezelésének.

Ezen belül a Kohán Mátyás által javasolt szakmaiság, politika és marketing/kommunikáció mint cselekvési ökoszisztéma ragyogó lehetőség a tények és értékek több évszázados különválasztásának meghaladására!​

*

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy sajnos nem lesz elég, ha egyszerűen fogjuk a „szakmát” és betesszük a „politika” és „kommunikáció” mellé, hiszen a történelmileg kialakult, élesen különváló tudásterületek és szakpolitikai szempontok, ezek politikai és forrásokért való csatározásai, valamint az általuk létrehozott technológiák fiziológiai, pszichológiai, társadalmi és környezeti hatásai

mind a jelenkor kríziseinek felelősei közé tartoznak.

Ezért természetesen a „politika”, valamint a „marketing/kommunikáció” sem az eddigi, hanem egy a mai technológiai kontextusnak megfelelő új szervezeti paradigma szerint venne részt a folyamatban. Haladóknak itt egy Harvard Business Review-cikk egy formabontó kínai óriásvállalat sikereiről (még hogy a kínaiak csak lopják az innovációt!) a szervezeti bürokrácia lebontásában.

A kutatás-fejlesztés-alkalmazás tudás-transzlációs folyamatok mindmostanáig értékvákuumban mentek végbe, ahol a legtöbbször vágyvezérelt politikai célok és a szakmai szempontok csak esetlegesen és akkor is kimutathatóan káros eredményeket szülve találkoztak.

A vágyvezéreltség, egy elképzelt jövő bármi áron való akarása ellentétes az önmagunk erősségeinek és gyengeségeinek tudatában az ismeretlen jövőre való felkészüléssel, azaz a jövőképességgel.

Ezért a „polgári klímaterv” nem terv, hanem

egy gyökeresen új, a kor lehetőségeihez és változásaihoz való rugalmas alkalmazkodást lehetővé tevő cselekvési mód.

Egy öntanuló, alulról építkező, a lokális értékkontextust a globális tudástérrel összekapcsoló tudás-transzlációs ökoszisztéma, amely képes a mai tudás elméleti fókuszú diszciplinaritását a társadalmi jövőképesség érdekében gyakorlatorientált transzdiszciplinaritássá alakítani.

Ez egy nagy és szép feladat, és már most is késésben vagyunk vele!

*

Az egyedüli dolog, amit megtanulhatunk a történelemből, az éppen az, hogy nem tanulunk semmit a történelemből, hiszen minden kor más komplexitású rendezőelvvel, más logosszal tudja feltartóztatni az aktuális történelmi feladvány káoszát, és a felhalmozott tapasztalat csak az aktuális logoszon belül hasznosítható.

Ha a „káosz” természete megváltozik, akkor vagy egy újfajta „logosz” születik, vagy elemészti a káosz.

A mai kor káosza ezért egy új logoszért kiált, amely magába foglalja a korábbi logoszokat, de mégis több azoknál mivel az eddig történelmi tudatunk számára ismeretlen logosz is megjelenik benne.

Hogyan találhatjuk meg ezt az új logoszt, amely egyben a civilizációs sebeket is begyógyító „igazi zöld” eszme metafizikai alapját is képezheti? Azt, ahol az „avokádók”, de a többi „gyümölcsök” is otthonra találnak (a „gumicukrok” pedig egyenesen okafogyottá válnak)?

Ma, amikor egy teljesen új világot kell megértenünk, a klímakatasztrófa vagy éppen a mesterséges intelligencia és úgy általában az algoritmusok mindent felforgató hatása miatt, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a filozófiát. Ugyanakkor tudatában kell lennünk, hogy pontosan a vizsgálódás tárgyában, a világban (amely természetesen a filozófiát is magába foglalja) végbement változások miatt

a mai filozófia sajnos már nem az a filozófia, ami a korszakokon átívelően a segítségünkre volt.

Ez azért is fontos megemlíteni, mert mint mindegyik tudományos diszciplínát, a filozófiát is elérte a „purifikáció”, így ezt, a világ milyenségére rákérdező szerepét már nem tudja betölteni.

Szerencsére a filozófia, akárcsak a matematika, képes a világot axiómákra visszavezetni, azaz Münchhausen báró módjára saját hajánál fogva kiemelni a magát a slamasztikából (azaz egy új axiomatikát megfogalmazni), ha szükséges. És úgy tűnik, hogy most szükséges.

Egy nem régi, a mesterséges intelligencia veszélyeiről szóló panelbeszélgetésen Harari így fejti ki a problémát:

„Azt gondolom, hogy a modern világ tizenhetedik és tizennyolcadik században született és az egyén szabad akaratának eszméje köré épült filozófiai eszmerendszerét soha nem látott módon kérdőjelezik meg. Nem új eszmék, hanem gyakorlati technológiák”.

De míg Harari az algoritmusok egyre növekvő hatalma felülről látja a modern eszmei konstrukció fenntarthatatlanságát, az „avokádó” (zöldkonzervatív) gondolat ugyanezt teszi a természeti és kulturális fenntarthatóság – vagy most már inkább a jövőképesség – felől kiindulva. Amint Sir Roger Scruton fogalmaz egy friss cikkben:

„a földi létünk célja nem az, hogy újraépítsük a világot, hanem az, hogy hozzátartozzunk”.

Mivel a világunk jelenségeit ma már nyilvánvalóan rossz axiomatika segítségével értelmezzük, elég, ha egy új, a tapasztalatot, önmagunkról és a világról, megszerzett tudást jobban integrálni képes axiomatikát fektetünk le, mely alapokra már felhúzható a Kohán Mátyás által szorgalmazott, szakma-politika-kommunikáció hármasa által fémjelzett újfajta környezettudatos kormányzási, vagy ha úgy tetszik, kollektív értelmező és cselekvési rendszere.

A jövőképesség fogalma ezért élesen elválik a modern versenyképesség fogalmától, hiszen nem a modern világot használjuk a saját (nulla-összegű verseny) céljainkra, hanem a világról és benne magunkról gondoskodunk úgy, hogy az fenntartható legyen – és mivel a versenytársaink is a világhoz tartoznak, nyertes-nyertes alapon keressük velük a partnerséget.

*

Pontosan ezért a jövőképességnek integrálnia kell a világról alkotott mindenkori elképzeléseinket, beleértve azokat is, amelyek a világ változását magyarázzák, és ebben az értelemben a jövőképesség nem csak egy új – azaz empirikus és kvantitatív alapú kutatásokat, majd ezek alapján megszületett kollektív értelmező és cselekvési technológiákat lehetővé tevő – tudomány, hanem egy új filozófia is, hiszen

egy alapvetően új, valószínűleg minden korábbi axiomatikát meghaladó filozófiai rendszert fog létrehozni.

Bár ennek a filozófiai rendszernek, az új logosznak ma még nem ismerjük a konkrét formájá,t a következő négy jellemzőjét már látni vélem:

  1. Technológia-tudatos lesz abban az értelemben, hogy a technológiát a kulturális-ökológiai kontextus szempontjából nem értéksemleges jelenségként értelmezi. Ez alapvetően különbözik a liberális filozófusok értéksemleges (technológia mint eszköz), a balliberális filozófusok alapvetően technoutópista (technológia mint az emberi haladás katalizátora) és a konzervatív filozófusok alapvetően pesszimista álláspontjától (technológia mint az ördög eszköze).

  2. Képes reflektálni a tudományos megismerés teljes spektrumára, levonva a tanulságokat a „vak indiai bölcsek tapogatják az elefántot” története alapján. A kopernikuszi fordulat által elindult nyugati tudományos forradalom nem csak a földet penderítette ki az Univerzum közepéből, de az embert is száműzte az anyagi világba. A newtoni fizikára még volt válasza a filozófiai rendszernek, erről beszélt Harari; de a termodinamikára, az elektromágnesességre, az evolúcióra, a tudattalanra majd végül az információs/kibernetikai forradalomra már nem. A modern nyugati világ ezért egy redukcionista, statikus és mechanikus világnézeten alapul, ennek a köszönhetjük az ipari-civilizációt és a hozzá tartozó vallást, a haladás-hitet. A tudásért ma különböző, egymással legtöbbször hadban álló tudományos diszciplínák művelőihez megyünk, akárcsak az ókori görögök azokhoz az istenekhez, amelyek egy bizonyos területekért feleltek. Az egyistenhivő kereszténység talán azért is tudta átvenni a nyugati civilizáció szellemi irányítását, mert az életet és a hatalomgyakorlást nagyban leegyszerűsítette: elég volt egy istenhez imádkozni, hiszen minden hozzá tartozott.

  3. A modern, univerzalista szemléletet egy új, az egyedit is értelmezni tudó szemlélettel helyettesíti. A globális egyentermelés korszakát váltsa fel a globális „testre szabás” korszaka, nem csak a gazdaságban, hanem a világrendben is!

  4. Képes a nyugati eszmetörténeten kívül álló filozófiai hagyományok integrációjára (lásd Ken Wilber integrálfilozófiája), de érzékeny a különböző szemléletmódok, filozófiai hagyományok közötti különbségekre is.

Csak egy ilyen filozófiai rendszerrel leszünk képesek a változó technológiai környezetek közepette is belsőleg, kulturálisan önazonosak maradni. Így elérhető, hogy a ma még egymásra épülő kulturális, politikai, gazdasági és pénzügyi alrendszerek a jövőben talán újra egyesülve megőrizzék, sőt regenerálják biológiai és kulturális örökségünket.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/152414

Ajánljuk még a témában