Gyarmatosító múlt, gyarmati jelen

2019. április 12. 07:59

Békés Márton
Mandiner

Az Európai Unióban felerősödő nyugati–keleti törésvonal az imperialista és a nemgyarmatosító országok határainak nyomvonalán halad, amelyet a Vasfüggöny csak elmélyített. A brüsszeli rendszer működésében egyre inkább megjelenik a gyarmati attitűd.

„A belga uralom ugyan véget ért Kongóban 1960-ban, de ez nem jelenti azt, hogy a belga uralom kihatásainak is vége lett volna.” (Edward Said)

 

Az 1989 után Európában uralkodó politikai hangnemet mindenestül a nyugati országok határozták meg, akik a leomló Vasfüggöny mögötti országok számára egyoldalú politikai, intézményi, gazdasági és kulturális elvárásokat fogalmaztak meg. A kizárólag az Unió keretei között értelmezett európai egységesülés mércéjét, sebességét és feltételeit azok a szövetséget létrehozó országok határozták meg, amelyek a kontinens északi és nyugati felén helyezkednek el. A rendszerváltoztatásoktól kezdve az uniós bővítési hullámokon át egészen napjainkig mintha a gyarmatosító nagyhatalmak 19. századi attitűdjei térnének vissza, csak más formában: szociáldarwinizmus helyett neoliberális kurzus érvényesül, a mára már szégyellnivaló orientalizmus helyett pedig az egykor Vasfüggöny mögötti országokat leckéztetik, ráadásul ugyanazon nyugati országok, amelyek annak idején gyarmatbirodalmakat hoztak létre.

Edward Said szerint „az orientalizmus nem egyéb, mint a Kelet meghódítását, átformálását és a felette való uralom megszerzését célul kitűző nyugati viselkedésminta” (Orientalizmus. 1978). Vélekedése szerint a 19. században a nyugati gyarmatosító nagyhatalmak egy olyan összefüggő igazgatási, tudományos és mentális kultúrát hoztak létre, ezt nevezi orientalizmusnak, amelynek segítségével igazolni és működtetni tudták az imperializmus pusztán gazdasági–politikai gyakorlatát (Culture and Imperialism. 1993).

A hidegháború óta mi vagyunk a Nyugat új Keletje.

A gyarmatokon élőkkel kapcsolatos korábbi orientalista sztereotípiák (despotizmus, elmaradottság, érzékiség, önállótlanság) 1989 óta rendre Közép- és Kelet-Európával kapcsolatban térnek vissza. A 20. század végén és a 21. század elején persze az imperializmus elméletét már máshogy hívják, például demokrácia-deficitnek, jogharmonizációnak, közösségi kohéziónak, tranzitológiának vagy uniós alapelveknek, és a gyarmatosító gyakorlat is más formában jelentkezik (úm. 7-es cikkely szerinti eljárás, forrásmegvonás, privatizáció, Tavares- és Sargentini-jelentések). Bár a nyugati dominancia kevésbé nyers, inkább rejtett és nehezebben megfogható, de mégis dominancia. A klasszikus kolonializmus minden elméleti és gyakorlati ismérve megjelent a ’80-as évek vége óta azzal kapcsolatban, ahogyan a Nyugat térségünkre néz és viselkedik vele.

Az Európai Unió alapító tagországai és az 1973-as és 1986-os bővítési körök nyertesei szinte mind (Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Spanyolország, Portugália) gyarmattartó birodalmak voltak. 1913-ban ezek az országok a Föld lakható szárazföldi területének együttesen 46 százalékát birtokolták, amely az akkori összes gyarmatterület háromnegyedére rúgott! A kilenc egykori gyarmattartó ország az Unió összlakosságának 72 százalékát teszi ki, GDP-jének pedig együttesen 83 százalékát termelik meg. Utóbbi összehasonlításban a hat nyugati magállamhoz tartozik az EU GDP-jének 61 százaléka, míg a három latin országhoz kicsivel több mint az ötöde. Napjainkban Dánia, Hollandia, Franciaország, Spanyolország és Portugália még mindig rendelkezik tengerentúli területekkel.

1882-es amerikai karikatúra a brit gyarmatosításról

Az európai országok közül csak és kizárólag a nyugat-európai országoknak voltak gyarmatterületei, a közép- és kelet-európai országok közül egyiknek sem. Ez utóbbiak a kolonialista diskurzusnak kétszeresen sem (voltak) részesei: sem nekik nem voltak gyarmataik, így azok áldásait sem élvezhették és sem igazgatási gyakorlatukban, sem kultúrájukban nem jelent meg soha a gyarmati attitűd, ám őket sem gyarmatosították. Az Európai Unióban felerősödő nyugati–keleti törésvonal valójában az imperialista és a nemgyarmatosító országok határainak nyomvonalán halad, amelyet a Vasfüggöny reprodukált, a leomlása óta eltelt harminc év pedig új árnyalatokkal gazdagított és mélytett.

Az Európai Unió működésében egyre inkább és egyre kevésbé eltéveszthetetlenül jelenik meg a gyarmati attitűd

és a rá jellemző intézményi, igazgatási és kulturális felfogás. Az imperialista szándék szelídült, kivitelezése finomodott, kulturális legitimálását pedig eljogiasítják. Szlovákia nem Szomália, Magyarország nem Marokkó, Lengyelország nem Líbia, de a nyugati végcél olykor nagyon hasonló velük.

A konzervatív eurázsianizmus atyja, Nyikolaj Trubeckoj bulgáriai emigrációjában fogalmazta meg a tételt, amely napjainkban még érvényesebb, mint valaha. Eszerint a Nyugat saját elveit kívánja egyetemessé tenni, amelyet következetesen civilizálásnak tart és egész Európa értékeinek győzelmeként ünnepel (Jevropa i cselovecsesztvo. 1920). Ám tévednénk, ha azt hinnénk, hogy azokról a mélyeurópai értékekről van szó, amelyek a zsidó–keresztény és a görög–római hagyomány kereszteződéséből álltak elő, amihez az évszázadok alatt minden európai nemzet hozzáadta a magáét. A nyugati univerzalizáció – amelynek legújabb kiadása a globalizáció – segítségével ugyanis azon hígerurópai értékek egyetemessé tétele zajlik, akár a világ másik felén, akár a kontinens középső és keleti részén, amelyek kifejezetten a felvilágosodás és a modern liberalizmus sajátjai.

Ennek srófjára jár az a szokás, pontosabban nyelvi fegyver, hogy Európát és az Európai Uniót szinonimaként kezelik, vagy hogy amikor „európai országokról” beszélnek, akkor csúsztatnak, mert valójában csak az EU tagállamaira gondolnak. Holott több nyugat-európai ország (Izland, Norvégia, Svájc) nem tagja a föderációnak, számos nyugat-balkáni országgal elhúzódó (elő)csatlakozási tárgyalásokat folytatnak, újabb és újabb feltételeket szabva nekik (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Macedónia, Montenegró), az európai kultúrkörhöz tartozó kelet-európai országok szándékos figyelmen kívül hagyásáról már nem is beszélve (Belorusszia, Grúzia, Moldova, Oroszország, Örményország, Ukrajna). Ennek oka, hogy ha egész Európáról lenne szó, akkor tarthatatlanná válna a nyugati politikai–pénzügyi–gazdasági dominanciájú Európa képzete, mert

beszélni kellene a kontinens középső és keleti felének kulturális igényeiről is.

Sőt, akár még az is előfordulhatna, hogy a teljes Európa súlypontja a mostaninál sokkal keletebbre helyezkedne el! A tényleges méretében felfogott kontinens mértani közepe ugyanis nem Strasbourg lenne, mint most, hanem Budapest (vö. a térképen). Ez az összefüggés magyarázza azt is, hogy az előszobáztatással és jogharmonizációs lépcsőkkel tarkított folyamat végén engedélyezett többkörös integrációt (2004 – balti országok, Ciprus, Málta, Szlovénia, visegrádi négyek; 2007 – Bulgária és Románia; 2013 – Horvátország) következetesen „keleti bővítésnek” hívják és nem mondjuk Európa egységesülésének vagy kontinentalizációnak.

A földrész nyugati és keleti fele közötti uniós harmonizáció nem csak gazdasági és jogi, hanem elvi és politikai közös nevezőre hozást is jelent, amely következetesen nem új szintézis kialakítását jelenti, hanem a keletiek részéről a nyugati standardok egyoldalú elfogadásának követelményét. Ennek az a magyarázata, hogy az Európai Unió történeti teleológiája szerint a kontinens történelmi fejlődésének értelme a föderális egység létrejötte, amely azonban a régebb óta uniós tagsággal rendelkező – és ismét hangsúlyozzuk: gyarmattartó múltú – nyugati országok szemszögéből nézendő és az ő vezetésükkel történik. E helyzetet még egyértelműbbé teszi, hogy Párizs és Brüsszel felől nézve a „keleti országok” a 20. század egészében a rossz oldalon álltak – tekintetük tükrében az egykori Vasfüggöny mögötti országok a két világháború tettes és vesztes oldalán helyezkednek el, de a hidegháborúban is a rossz oldalra kerültek. Az nem zavarja ezt a látképet, hogy a szovjet megszállás akaratuk ellenére történt, szabadságküzdelmeiket a „szabad Nyugat” nem támogatta és rendszerváltoztatásaikat is önerőből hajtották végre.

Az ún. „uniós értékek” nem jelentenek többet, mint a tőke, az áruk, a szolgáltatások és a „humán erőforrás” puszta áramlását, hosszú ideje elmaradozó definiálásuk pedig a velük kapcsolatos érdektelenség után mára kiváltotta az ellenük való nyílt lázadást is. Az a megfogalmazás, amely rendre visszatér a brüsszeli–strasbourgi tárgyalásokon, konferenciákon és workshopokon, miszerintis „our common values, that we all share”, nem jelent semmit: definiálásuk azért maradozik el notóriusan, mert ha meg kellene határozni, hogy mi a jelentésük, akkor kiderülne, hogy e fogalmak üresek és sem erő, sem gondolat nincs azokban, akiknek tartalommal kellene megtölteni őket. Inkább rejtegetik az értékeket, mintsem pontosan meghatároznák őket, hiszen tudják, hogy erre már nem képesek. Azok ellen viszont, akinek markáns elképzeléseik vannak az európai értékek tartalmáról (kereszténység, szülőföld, anyanyelv, családi kötelék, szolidaritás, szuverenitás), nem véletlenül lendülnek támadásba.

Európában értékharc és szuverenitásküzdelem zajlik,

amelynek nem az az elsődleges tétéje, hogy mik az értékek, hanem hogy egyáltalán vannak-e.

Lezárulni látszik az a harminc esztendős korszak, amelyet a transznacionális keretek, a politikai kérdések eljogiasítása és az értéksemlegesség konfliktuskerülése jellemzett. Közép- és Kelet-Európa népeinek dekolonizációja még várat magára, de azok a jelek, amelyek ennek a folyamatnak a tudatos vagy öntudatlan elkezdését jelentik (a visegrádi együttműködés mélyülése, a migráció megfékezése, a magyar és a lengyel nemzeti kormányok ereje, Olaszország eltávolodása a nyugati konszenzustól), dühödt reakciókat váltanak ki Nyugaton. A gyarmati iga lezárása mindig kétirányú folyamat: a kolonizációt folytató országok elbizonytalanodása és erőtlensége mellett a gyarmatosítottak öntudatra ébredése és saját politikai–kulturális önmegfogalmazása is szükséges hozzá. Most mindkét lehetőség adott.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/146607

Ajánljuk még a témában