Seben Glória ennek kapcsán elmesélt egy történetet: egy abortuszon átesett fiatal hölgynek lelkészként megadta a feloldozást, ám a lány bevallotta, annak ellenére, hogy Isten megbocsát, ő sosem fog tudni saját magának. Ez az a határ, amikor a pszichoterápia kell, hogy átvegye a stafétabotot, hiszen az egyén képtelen pusztán a hit segítségével megszabadulni az őt gúzsba kötő bűntudattól. Pál Feri hozzátette: „annál szabadabbak vagyunk, minél gazdagabb a szereprepertoárunk.” Ennek kapcsán egy veszélyre is felhívta a figyelmet. Ha egy pap önmagát pszichológusnak is tartja, az mindenképp téves – maximum annyit mondhat, „pszichológusi funkcióhoz fogható segítő szerepben vagyok.” Kiss Paszkál szintén egy potenciális veszélyforrásról beszélt, ez pedig az egymástól való technikák átvétele, majd azok hibás alkalmazása. „Míg egy lelkész időnként nehezen tudja megállni, hogy kioktasson,
a terapeuta teljesen másképp áll a világhoz, nem helyretenni, felvilágosítani akar, egyszerűen csak hallgat, képes empátiával figyelni.”
Közös és vitás pontok
A következő kérdés azt firtatta, mi az, ami összeköti, és mi az, ami elválasztja a két területet. Számos érdekes és izgalmas gondolatot hallhatott a közönség, ilyen például a teremtés kérdése: Kiss Paszkál felvetette, a pszichológiának nehéz megérteni, elfogadni, hogy nem csak a sejtek, neurotranszmitterek világa létezhet, hanem mindezt tudatosan, bizonyos rendező elvek mentén hozhatta létre valaki. A szakember hozzátette, a pszichológia talán túlságosan is felnagyítja az egyént, csak az individuummal foglalkozik, annak kapcsolatrendszerét, Istenre és egymásra való utaltságát kihagyja a teljes képből. Pál Feri is ezt hangsúlyozta:
fontos, hogy a pszichológus a kliensét társas lényként, árnyaltan, egészlegesen lássa.