Az ostrom végeztével, mivel gyakorlatilag megszűnt a közellátás, a barátok népkonyhát nyitottak, amely sokaknak az életben maradást jelentette. A szegénykonyha működtetése komoly erőfeszítésbe került, ám a házfőnökben fel sem merült a bezárása. Egy alkalommal megkérdezte egyik rendtársától, Hilár testvértől, hogy mennyi élelmük van még. „Ha tartjuk a népkonyhát, egy napra, ha csak a rendháznak főzünk, akkor egy hétre” – hangzott a válasz, mire Rafael atya azonnal rávágta:
„Addig eszünk, amíg a híveink!”
A pátert 1946-ban ismét Pécsre, majd 1949 augusztusában Hatvannak a Zagyva bal partján felépített, főként vasutasok által lakott városrészébe, Újhatvanba helyezték. A helyi ferencesek amellett, hogy minden eszközzel igyekeztek támogatni a rászorulókat, a kolostort egyfajta kulturális központként működtették, és a közösségi életnek további lökést adott, amikor páter Kriszten lett a házfőnök. Rafael atyát az újhatvaniak halk szavú, derűs, szelíd és barátságos embernek tartottak, aki gondot fordított rá, hogy hívei életkörülményeit és problémáit behatóan megismerje, és aki egy fiatal híve „pogány” játékbabájának megkeresztelésében sem talált kivetnivalót.
1950 nyara döntő változást hozott a barátok és a hívek életében. Ekkor már az ország több pontján folyt a szerzetesek kényszerlakhelyre hurcolása, amely a kommunista párt által az egyházak ellen évek óta folytatott hadjárat egy újabb állomását jelentette. A szerzetesrendekkel való leszámolás jegyében indított hajsza Révai József népművelési miniszternek a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége (MDP KV) ülésén elhangzott, majd június 6-án a párt központi lapjában, a Szabad Népben is lehozott beszámolójával vette kezdetét, amelyben a szerzetesrendek „a klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezeteiként” jelentek meg.
1950. június 19-én a hajnali órákban két teherautó állt meg az újhatvani ferences kolostor előtt, rajta Tatáról és Mosonmagyaróvárról új (kényszer)lakhelyükre szállított piaristákkal, szolgáló szerzetesekkel és apácákkal. A templom és a kolostor köré sereglő híveknek meggyőződésükké vált, hogy a ferencesek helyére hozták őket, és elhatározták, hogy megakadályozzák a barátok elhurcolását. Kezdetét vette a tüntetés, amelyen a hatvani rendőrkapitány jelentése szerint délelőtt tíz óra körül 600-700, az esti órákban pedig 600-1000 tüntető vett részt. A magas létszámhoz hozzájárult, hogy a nem messze található iskolában a szülők aznap íratták be a gyerekeiket, ráadásul az ekkor kezdődött aratásra igyekvők, valamint a cukorgyári munkások közül is sokan kapcsolódtak be az eseményekbe. Rafael atya – a fővárosból a helyszínre küldték Lombos Lajos államvédelmi őrnagy utasítására – hiába szólította fel többször is a tüntetőket a hazatérésre, nem tágítottak.