
Vidal makacs izolacionistaként, a régi, emberléptékű Köztársaság szerelmeseként ugyancsak éles szavakkal ostorozta az Egyesült Államok birodalomépítési ambícióit, na meg a háborús héják által az ötvenes évek óta építgetett „Nemzetbiztonsági Államot”, és kaján örömmel jósolta meg az Amerikai Impérium hanyatlását. A washingtoni patríciuscsaládba született írónak (nagyapja a rendíthetetlenül populista oklahomai szenátor, Thomas Gore volt, apja egy ideig a légifelügyelet vezetője a Roosevelt-kormányzat alatt) nem voltak ábrándjai a washingtoni intézmények Urfi által emlegetett „méltóságával” kapcsolatban sem: esszéiben és regényeiben
részletesen feltárta az amerikai köztársaság egész történetét átszövő korrupciót.
Amikor Trump a kampány alatt a jelölteket ugráltató nagyvállalatokat és lobbikat támadta, amikor a világháborúba való belépést ellenzőktől kölcsönvette az America First szlogenjét, vagy amikor a „mocsár” kiszárításának szükségességét (drain the swamp) hirdette meg beiktatási beszédében, régóta meglévő ellenérzésekre apellált – még ha merésznek is tűnhet Vidalból levezetni az ingatlanmágnás és realitysztár sikerét. De fontos politikai előzményei is voltak a Trump-féle populizmusnak: az 1992-es elnökválasztás előtt a republikánus Pat Buchanan, a demokrata Jerry Brown és a függetlenként induló texasi milliárdos, Ross Perrot populista mozgalmai komoly fenyegetést jelentettek a pártok mainstream jelöltjeire.
Különösen érdekes Buchanan esete, akit egyesek Trump Keresztelő Szent Jánosának tartanak, és máig a világcsendőri szerep feladására szólít fel. A média görcsösen igyekezett antiszemitaként és rasszistaként beállítani őt, Vidal azonban felismerte, hogy nemes küzdelmet folytat, „jó értelemben vett reakciósnak” tartotta őt, „aki a birodalom ellenében a régi Köztársaságért lép fel, amiről tévesen azt gondolja, hogy keresztény volt”. Az, hogy az ultraliberális Vidalban és a mélyen katolikus Buchananben azonos ösztönök munkálkodtak, mutatja:
a trumpi populizmus korántsem az össznépi idiotizmus meg az alt-right számlájára írható.
Egy korszak vége
Az persze, hogy Trumpot az álságos harcok látszata mögött nagyon is egy célért dolgozó, korrupt politikai osztállyal szembeni elégedetlenség emelte elnökké, nem jelenti, hogy feltétlenül tartaná is magát programjához.
Trump eddigi kormányzása igen vegyesnek bizonyult. Kiléptette Amerikát a TPP-ből, újratárgyalja a NAFTA-t. Külpolitikában – az Aszad elleni rakétacsapásokat leszámítva – jórészt a Nixon által kitaposott utat követi és a diplomáciai megoldásokat tartja előnyben, stábja azonban tele a John Boltonhoz meg Mike Pompeóhoz hasonló háborús héjákkal, akik aligha járulnak hozzá például az Oroszországgal való kapcsolat rendeződéséhez. Bevándorlásügyben is kétes a teljesítménye: állampolgárságot ígért illegális bevándorlók millióinak, ráadásul a fal sem nagyon akar megépülni. A washingtoni mocsarat pedig jórészt érintetlenül hagyta.

Mindez azonban nem változtat azon, hogy Trump gyökeresen átformálta a Republikánus Pártot. Egyrészt azzal, hogy
kis túlzással munkáspártot csinált a republikánusokból.
Az elnök nemrég kohászok előtt tartott beszédet, a Chicago Sun-Times riportere írja le, milyen elementáris hatással tud lenni a munkásokra. „Miközben elhagytam a termet, arra gondoltam: Donald Trumpot újraválasztják 2020-ban. Egy demokrata sem érhet a nyomába” – zárul a tudósítása.
Trump másik nagy eredménye az, hogy felszabadította az amerikai identitásról való gondolkodást – ezzel pedig az identitást felőrlő erőktől való félelem megfogalmazása is elfogadottá vált. Azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a GOP hiába reménykedik az Amerikába beengedett bevándorlók hálájában, az új állampolgárok túlnyomó arányban a demokratákra szavaznak – a republikánusoknak épp ezért a fehér népességre támaszkodva lehet esélyük a győzelemre.
Egy sokatmondó adat: McCain szenátorrá választása idején Arizonának körülbelül hárommillió lakosa volt, 75 százalékuk fehér; ma hétmillióan lakják a dél-nyugati államot, a fehérek csupán szűk többséget alkotnak.
A vadul bevándorláspárti McCain – még utolsó hónapjaiban is azt fejtegette, hogy „bevándorlásügyben a Republikánus Párt jelenleg a haladás rossz oldalán foglal helyet” – nem volt képes megérteni az általa képviseltek aggodalmait. Értetlenségével együtt a régi Republikánus Párt is sírba száll.