Szócsata – miért fegyverek a szavak?

2018. február 20. 8:08

Békés Márton
Mandiner
A közösségi élet alapja a kultúra, amelyhez a kulcs a nyelv. A nyelv szabadsága minden szabadságok közül a legfontosabb, mert ezzel kezdődik minden.

„Csak az ostoba hagyja, hogy ellenségei tanítsák a gyermekét.” 

Malcolm X

 

Az ember mesélő lény, aki a mindennapi tapasztalatokat és történelmi tanulságokat átadja környezetének, ebből szőve meg a családon belüli és nemzedékek közötti kötelékeket. A beszéddel és írással áthagyományozott szöveg a társadalom testévé lesz, közösséget formálva az egyének puszta összegéből.

A tudat, hogy közös történetünk van, hogy mindannyian együtt indulunk valahonnan és tartunk valahová, s hogy kollektív cselekvésünknek értelme és folyamatos tradíciója van, identitást formál az együvé tartozás homályos sejtelméből – nemzeti érzést teremt a népi ösztönből.

Egyes szófordulatok, állandósult fogalmak és a mondanivaló kötőelemeként szolgáló közhelyek általános elfogadottsága a felelős azért a fontos folyamatért, amely megkönnyíti a verbális hagyományátadást. Ezek révén ugyanis bizonyos történetelemeket nem kell folyton-folyvást kimondanunk s néha „félszavakból is megértjük egymást”. Az áthagyományozást gördülékennyé és hangulatilag otthonossá tévő elemek nem kevés normatív tartalmat is hordoznak, így az írás és a beszéd kulturális kódjaiként funkcionálnak. Mindennek politikai relevanciájára aligha kell külön kitérni.

A közélet ugyanis nem sokban különbözik a történetmeséléstől:

versengő narratívák – mesék és ellenmesék – mozgósítják az azonosulás érzelmi és értelmi mezejét,

amelyen aztán a „kulturális hegemónia” (Antonio Gramsci) megszilárdul.

Bármelyik ország politikatörténetét is ütjük fel: a nagy dolgok beszédekkel kezdődnek bennük. Egy-egy emlékezetes politikai beszéd – megannyi győztes ütközet. Az előadott mese megragadja a képzeletet és erős kötéllé sodorja az azonosulás szálait. Sőt Jean Sévillia szerint (Az értelmiség terrorizmusa. 2004) a diszkurzív küzdelem során az értelmiségiek „gyilkos szavakkal” meg tudják semmisíteni ellenfeleiket, akiket a Gonosz (a fasizmus, az imperializmus, a gyarmatosítás) megtestesítőiként mutatnak be. Könyvének előszava ezekkel a mondatokkal kezdődik: „Ötven éve tart. Párizsban néhány tucat ember adja meg a hangnemet. Műsorokban beszélgetnek, cikkeket publikálnak, könyveket írnak, egyetemen oktatnak, vitákban szólalnak fel, petíciókat írnak alá, együtt ebédelnek.”

Orwell 1984-e 1949-ben jelent meg; előtte a szerzőt éveken keresztül élénken foglalkoztatta a nyelvromlás, mint nyelvi jelenség (eufémizmusok, üres kifejezések, túlhasznált metaforák révén) és különösen ennek politikai következménye. Amint a ’40-es évek második felének egyik, e kérdésről szóló – és nyugodtan a kultikus regény lingvisztikai előtanulmányának is tekinthető – esszéjében írta: „fel kell ismernünk, hogy a jelenlegi politikai káosz kapcsolatban áll a nyelv romlásával, és hogy valószínűleg elérhetnénk némi javulást, ha a nyelvi oldaláról fognánk meg a dolgot.” A közösségi élet talapzata a lehető legtágabban értelmezett kultúra, amelyhez a kulcs a nyelv. A nyelv szabadsága minden szabadságok közül a legfontosabb, mert ezzel kezdődik minden (Schmidt Mária: Nyelv és szabadság. 2017).

Lenin jól tudta: azzal, hogy az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárton belül egyébként kisebbségben lévő frakcióját „többséginek” (bolsinsztvo) nevezi, két legyet üt egy csapásra: pozícionálja a sajátjánál nagyobb, de nem forradalmi frakciót, amely egyúttal automatikusan megkapja a „kisebbség” (mensinsztvo) nevet. Valódi varázslat ez: szómágia, a kimondott szavak erejének tudatos használata.

Ehhez hasonló volt az 1912-ben alapított s a bolsevik puccsig illegálisan terjesztett Pravda (igazság) címadása is, amely 1991-es megszűnéséig minduntalan okot adott annak a keserű, orosz nyelvű politikai viccnek az elsütésére, mely szerint „Sehol annyit nem hazudtak, mint az Igazságban”.

A kommunista fogalmi harc Magyarországon is ismert, tipikus példája volt a „nép” szó hozzáragasztása a diktatúra intézményei és eljárásai elnevezéséhez.

Így lett a „népi demokrácia” kifejezésben a „nép” fosztóképző;

a nép nevében működtek a népbíróságok is, amelyek valójában a nép fölött bíráskodtak; a „népköztársaság” pedig olyan államformát jelentett, amelyben az állampárt gyakorolja a hatalmat, a nép helyett. A Kádár-rendszerben „ellenforradalom” alatt 1956. október–novemberét értették, amikor egy valódi népfelkelés spontán demokráciát hozott létre.

A folyton háborúra készülő „béketábor” időszakának lingvisztikai trükkjeihez hasonló, manipulatív kifejezések ma is léteznek. Ilyen például a nemek közötti természetes különbségeket eltörölni igyekvő gender-semlegessség elvárása és az egymás mellett élő, különböző származású embercsoportok elzárkózását jelentő multikulturalizmus, vagy az Európai Unió – sohasem definiált – „közös értékei”, aztán az elszegényedést jelentő „gazdasági szerkezetváltás”, amelyet többnyire „strukturális reformokkal” valósítanak meg a neoliberális „szakértők”, de itt a háború eufemisztikus kifejezésére szolgáló fogalmak sora is (mint a „humanitárius intervenció” és a „békefenntartó művelet”).

A depolitizáló, semlegesítő szándék azzal együtt, hogy konfliktusmentessé igyekszik tenni a politikai beszédet, annak a nyelvi-politikai status quónak a védelmét szolgálja, amely éppen egy korábbi győztes nyelvpolitikai küzdelem eredményeként alakult ki.

A szavak fegyverek.

Amint a francia jezsuita tudós, egyetemi tanár, Michel de Corteau mondta: „Úgy foglaltuk el a szavakat 1968-ban, ahogyan a Bastille-jel tették 1789-ben.” A fogalmak elfoglalásával kezdődik az „a nyelvi uralom, mellyel szemben a fizikai hatalom tehetetlen és egyben idejét múlta” (Helmut Schelsky).

A szavak fölötti hatalomátvétel szemiotikai lázadással kezdődik, amely elsősorban a szavak ismételt birtokbavételét jelenti. Ennek része szótárt cserélni, a fogalmakat megtisztítani és új enciklopédiát írni. A jelentésadás fáradtságos munkája tehát nem gyors, és ritkán koronázza azonnali siker.

A szavak birtokbavétele, el- és kisajátítása ráadásul csak a legelső lépés, a mondatok felépítése és a belőlük összeálló mesék megszövése hosszútávú feladat. A szócsata nem egyetlen aktussal, egyetlen szerencsés kimenetelű, merész vállalkozás sikere révén dől el – a nyelvi közeg ellen puccsot végrehajtani lehetetlen. Inkább egy lassú forradalomra, vagy még inkább ellenforradalomra van szükség.

Összesen 29 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"Magyarország valóban ennél sokkal különb ellenzéket érdemel,
ezért van "ellenzékváltó" hangulat az egész országban."

Úgy van!

Itt az ideje, hogy Magyarországon olyan ellenzék legyen,
amely tudja, hogyan kell ellenzékként működni.

Magyarország
a lehető legkülönb ellenzéket érdemli: a FIDESZ-KDNP-t.

Csak a Fidesz (meg az ő KDNP-je)!

Tudjuk, hogy akkor Orbán még a Soros ösztöndíj hatása alatt állt. Azóta kigyógyult.
Csak sajnos nem mindenki.

Akinek több szava van , több gondolata is van / Babits Mihály / .

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés