Teljesen eltévedt a kritikai pszichológia

2017. március 30. 11:29

Szilvay Gergely
Mandiner
A kritikai pszichológia téves antropológián alapszik, vállalhatatlanul marxista-posztmodern előfeltevései vannak, vizsgálódása egyoldalú és aránytévesztő.

Kritikai pszichológia – ez a legújabb tudományos leágazás, amelyet a kritikai elméletek hívei meghonosítanak itthon. Ezzel is felzárkózunk a nyugathoz, növekszik a tudományos kínálat. A pszichológia a céhen kívüli laikusok között is népszerű tudomány, akárcsak a történelem; nem is csoda ez, mégiscsak a mentálhigiénénk, lelki jólétünk előmozdításán dolgozik. A laikus érdeklődők persze, mint például én magam, az Atkinson-féle Pszichológia terjedelmes, vaskos kötetét utoljára a pedagógia-pszichológia szigorlatra olvasták át, és inkább az ismeretterjesztő lélektan könnyebben emészthető, ám ugyancsak értékes alkotásait olvassák: Pál Feri, Allan és Barbara Pease. Először azt hittem, jó dolog a kritikai lélektan, de aztán rájöttem, hogy nagyjából a kommunizmust idézi – és mi köze mindehhez a neoliberalizmusnak?

Nemhiába megy ma már boldog-boldogtalan pszichológia szakra tanulni az egyetemekre, főiskolákra. Lesz munkájuk vagy sem, pusztán új felsőoktatási divat vagy sem, bizonyára értékes tudást szednek fel ezek a hallgatók, akár másokon, akár (többségében) magukon akarnak segíteni – vagy csak akarnak egy diplomát, és akkor már valami érdekesnek tűnőt tanulnak.

Hogy a pszichológia mennyire érdekes az egyetemi szinten, az csak utána derül ki: 

a tudomány mégsem egyenlő azzal, amikor a barátnők szakítás után katartikusat lelkiznek egymással a Duna-parton.

Olyasmi lehet ez, mint mikor az egyszeri néptáncos felvételizik a néprajzra, aztán rájön, hogy őt mégsem az érdekelné, hogy egész életében cserépdarabokat elemezzen.

Az én kritikai pszichológiám

Amikor azt olvastam, hogy megjelenik itthon a kritikai pszichológia programja, először majdnem felkiáltottam: végre! Azt olvastam ugyanis, egy cikkben, a kritikai pszichológia arra reflektál, hogy a lélektan természettudományos módszertant és megalapozottságot elérni kívánó felfogását, felvilágosodásban gyökerező megváltó hevületét és a túlságosan az egyénre koncentráló szemléletét korrektúrázza. Mert ugye, az ember „társadalmilag beágyazódik”, amit hétköznapi nyelven, kevésbé tudálékosan úgy mondunk, hogy az ember társas lény.

Nekem mindig az volt az érzésem, hogy ugyan a pszichológia tudománya nagy áldás, a túlzásba vitt pszichologizálás azonban ártalmas is lehet. Egyrészt felmenthet a felelősség alól, mindent valamiféle sérüléssel, külső hatással, tudatalattival magyarázva; másrészt öntudatlanul is megfogalmazódik általa egy olyan elvárás, hogy az ember minden hibáját ki lehet, s ezért ki is kell javítani. Talán ismerős az az embertípus, aki mindig szid mindenkit, mindenkinek zsigerből és azonnal, instant kielemzi a szorongásait, félelmeit, kisebbségi komplexusát, és mindenkiről megállapítja, hogy kéne neki egy pszichológus. A túlzásba vitt pszichologizálás tehát gyorsan elvezethet egy agresszív terápiás igényhez, minek következtében az egész világot ki akarjuk kúrálni, ami annyit tesz, hogy kikúrálhatónak is tartjuk, tévesen.

S van az az embertípus, aki tiszteletreméltó fáradhatatlansággal tesz eleget e terápiás igénynek – saját magán. Aki még negyven-, ötven-, hatvanévesen is folyamatosan pszichológiai kurzusokra jár öntökéletesítés céljából ahelyett, hogy valami fontosabbra összpontosítana. Vagy ott vannak azok, akik állandóan a tökéletes közösséget keresik, és az első problémák, emberi hibák láttán minden közösségből továbbállnak, mivel csalódnak a tagokban. Vagy akik állandóan a tökéletes házastársat keresik, és sosem találják meg; mert ugyan a párkapcsolati lélektani szakirodalom sokat segíthet megtalálni a nagy őt, de a túlzott elvárások támasztásával és a tudományos párkeresés igényének felkeltésével ugyanennyire akadályozza is azt.

Problémák és tragédiák

Pilinszky János állítólag egyszer azt mondta Popper Péternek: 

„Utállak benneteket, »pszi«-vel kezdődő foglalkozásúakat, mert tönkreteszitek az emberi életeket azzal, hogy azt hirdetitek, hogy az élet problémái megoldhatók. Ezáltal az ember ugyanis azt gondolja magában, hogy ő a hülye, mert nem tudja megoldani a gondjait önmagával, a szerelmével, vagy nem tud mit kezdeni az anyjával való kapcsolatával. Honnét veszitek ti ezt a marhaságot? Az élet problémái nem megoldhatók, csak elviselhetők. Te úgy gondolkozol, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy, hogy az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség”.

Amikor Deák Hedvig domonkos nővérrel készítettem interjút a Mandinernek, és idéztem a fenti megjegyzést, ő azzal válaszolt: 

„Pilinszky bár sarkít, de valami igen lényegeset fogalmaz meg: egyszerűen vannak olyan problémák, amelyeket nem lehet megoldani, már csak azért sem, mert a pszichológia a végső választ nem tudja megadni. Sok mindenben segítség lehet, de sok frusztrációt is okozhat. Nyomasztó tud lenni az az elvárás, hogy harmonikusnak, kereknek kellene lennie az életemnek, meg kell tudnom ezt oldani – és ha nem, akkor ez az én hibám. Egy bizonyos pszichológiai megközelítés vezethet oda, hogy éppen a kegyelmi dimenzió marad ki a nézőpontomból, illetve ráerősíthet a saját magunk körül való forgásra, nárcizmusra”. 

Nos, ezek a megfontolások azok, ami miatt először, amikor megláttam, hogy jön a kritikai pszichológia, örültem, mivel az állítása szerint megkritizálja az önmegvalósítást, egyéni boldogságot középpontba helyező, „individualista”, főáramú lélektant, és nem tetszeleg az értéksemlegesség álcájában – elfogadva, bevallva, hogy mind az ember, mind a tudomány kulturálisan beágyazott. Nagyszerű, mondom, nézd csak, jön a felvilágosult-modern előfeltevéseit konzervatív-premodern megfontolásokkal kiegészítő, kiegyensúlyozó pszichológia, épp ideje volt!

Már megint a neoliberalizmus a hibás

De nem örültem sokáig. Ahogy tovább olvastam ugyanis a vonatkozó szövegeket,

világossá lett, hogy itt valamiféle marxizáló-posztmodern eszmefuttatásokról van szó.

A nézet szerint a pszichológia ugyanis beleesett a „kapitalista termelési viszonyok” elfogadásának bűnébe – na, mondom, tiszta ötvenes évek –, sőt az egyenlőtlenségeket konzerváló „rendszer” és a „hatalmi viszonyok” támaszává lett ahelyett, hogy megkérdőjelezte volna ezeket. Továbbá a lélektan nem átallotta történelmen kívülinek tételezni az emberi természetet, meg „esszenciálisnak” a pszichét – mindjárt kiderül, hogy saját magunk sem létezünk, csak idehaluzzuk magunkat magunknak –, és végül kiderült az is, hogy a pszichológusoknak nagyobb társadalmi felelősséget kell vállalnia, és a rendszer bűneire nem az egyének kúrája a válasz, hanem a rendszer kijavítása. Na mondom, mindjárt kiderül, hogy az első pszichológusok Robespierre és Lenin voltak!

És jött Thatcher, Reagan és a neoliberalizmus kritikája. Komolyan, egy kritikai pszichológiáról szóló cikkben. Nem vicc, nem csalás, nem ámítás.

Aa legnagyobbat ekkor pislogtam: ez itt 2017, Magyarország, mi köze a pesti kritikai pszichológusoknak a nyugati világ harminc évvel korábbi politikai vezetőihez, akik voltak szívesek segíteni megdönteni a kommunizmust, és ezért örök hálával tartozunk nekik?

A világban minden mindennel összefügg, így a kritikai pszichológusok találnak is egy kissé erőltetett magyarázatot arra, hogy miért is az angol miniszterelnök, az amerikai elnök meg az úgynevezett neoliberalizmus a fő célpont: 

„A neoliberalizmus elsősorban nem a piacokat, hanem a nagyvállalatokba szervezett tőkét és a tőkéseket szabadította fel. Reagan és Thatcher az ő adóikat vágta vissza a legradikálisabban, mondván, az így felszabadított gazdasági potenciál hasznai mindenki hasznára válnak majd, mert mindenkihez le fognak szivárogni (trickle down economics). A tőkét és a tőkejáradékot, a profitot, az öröklést, a nagy vagyont és a magas jövedelmet terhelő adók radikális csökkentésével a neoliberális fordulat világos osztálypolitikát hirdetett. A tőkével és vagyonnal rendelkezőknek – vagyis az eleve fent lévőknek – kedvezett, az ezekkel nem rendelkezőket pedig azáltal is sújtotta, hogy lemondott a legerősebb szereplők adójáról. Ez ettől fogva rendkívüli módon hiányozni is kezdett az igazságosságra és szolidárisra épülő jóléti állam közszolgáltatásainak finanszírozásából.” A neoliberálisok tehát „radikálisan leépítették az államot”.

Nos, akármilyen, progresszív-baloldali alapállású, nagybetűsen Kritikai szemléletű cikket olvasok mostanában, legyen szó nemzetről, közgazdaságtanról, vallásról, genderről, pszichológiáról, megbízhatóan mindegyik elég gyorsan a neoliberalizmusban találja meg a főmumust, annyira, mint a kilencvenes és kétezres években az egész magyar jobboldal.

A neoliberalizmus már nem csak a magyar népi jobboldal, hanem a progresszió főellensége

(vagy mindkettőé, lásd a Magyar Idők tetszőleges publicisztikáját, és akkor sosem látott esély van a Konszenzusra).

A neoliberalizmus mítosza

Nekem ezzel a neoliberalizmus-mumussal több bajom is van. Thatchernek és Reagannek az erényeik mellett megvan a maguk tradicionalista konzervatív kritikája is, de ezek inkább részletkérdésekre koncentrálnak. Azonban egyáltalán nem igaz az a progresszív mítosz, hogy a fent nevezettek leépítették a jóléti társadalmat. Ahogy Gril Troy írja a Reagan Revolutionről szóló munkájában: „Ronald Reagan azzal az ígérettel lépett hivatalba, hogy csökkenti az adókat, amit megtett; hogy csökkenti a szabályozást, amit részben tett meg; és hogy csökkenti a kormányzat szerepét, amit nem sikerült megtennie”. Troy rámutat, hogy ugyan a demokratának induló, republikánussá váló Reagan nem szerette a New Dealt, de élete végéig nem szűnő tisztelettel adózott Franklin Delano Rooseveltnek. Reagan ugyan csökkentette a kormányzati beavatkozás növekedésének tempóját, de nem tudta azt leállítani, pláne nem tudta visszafordítani. Az elnök elfogadta a roosevelti jóléti államot övező konszenzust, és érintetlenül hagyta annak hét alapvető programját, amelyek 80 millió embert érintettek és évente 210 milliárd dollárba kerültek. Így aztán Reagan csak apróságokban tudott költségvetési csökkentést elérni. Hasonlóak mondhatók el Thatcherről is. Troy még arra is rámutat, hogy a Reagan által elért, kapitalistább fogyasztói társadalom paradox módon éppen azon, klasszikus, régimódi értékek erodálódásához vezetett, amelyeket Reagan amúgy erősíteni kívánt, itt tehát az ezen értékeket valószínű elnyomónak tartó kritikai értelmiség megint jóváírhatna egy pontot az elnöknek.

Tágabb perspektívából aztán ott van a neoliberalizmus mibenlétének a kérdése is, mint arra egyszer Mike Károly rámutatott

„Nem tudom megmondani, micsoda a neoliberalizmus, mert általában senki nem tartja magát neoliberálisnak, vagy ha igen, akkor mást és mást értenek alatta. Azért nehéz ennek a szónak tartalmat tulajdonítani, mert mindenféle nem tetsző dolog ez alá a címke alá van sűrítve. Nincs olyan közgazdasági iskola, ami így nevezné magát, márpedig célszerű az embereket annak nevezni, aminek ők hívják magukat. Volt ugyanakkor az 1930-50-es években egy kifejezetten keresztény, részben katolikus kezdeményezés, ami a piacgazdaság pártján állt, a politikai szabadság, a jogállamiság feltételeit hangsúlyozta, és neoliberálisnak nevezte magát. Legnevesebb képviselői a svájci Wilhelm Röpke és a német Alexander Rüstow protestánsok voltak, de nagy hatással voltak olyan katolikus gondolkodókra is, mint Joseph Höffner bíboros, aki az Egyház társadalmi tanításának talán legtekintélyesebb képviselője volt a háború utáni Németországban. Már csak e jeles gondolkodók iránti tiszteletből is meggondoltan kellene használnunk a neoliberális jelzőt”.

Persze lehet a Reagan-Thatcher-vonalat neoliberálisnak nevezni, elfogadom, hogy a hétköznapi szóhasználat így alakult, bár épp a progresszívek szoktak nagyon kiakadni, amikor a felvilágosulatlan laikus nem úgy használja a fogalmakat, ahogy ők azokat értik. De ekkor is furcsa, hogy a kapitalizmus egyenlő lesz a neoliberalizmussal – tekintve hogy kapitalizmus legalább ötszáz éve létezik, de azt is mondhatnánk, hogy mindig is létezett. Az individualizálódást, önző önmegvalósítást pediglen a jóléti állam is éppen hogy elősegíti, hiszen ahelyett, hogy egymást segítenénk önzetlen módon, segít helyettünk az állam. (Nem, a jelenlegi magyar kormány nem neoliberális).

XVI. Benedek azt írta egyik enciklikájában (Deus caritas est): 

„Nincs olyan igazságos államrend, amely feleslegessé tenné a szeretet szolgálatát. Aki a szeretet meg akarja szüntetni, az arra törekszik, hogy az embert mint embert szüntesse meg. Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. (...) A totális gondoskodó állam, mely mindent magához von, végezetül olyan bürokratikus intézménnyé válik, mely a lényegeset nem képes nyújtani, amire a szenvedő embernek – minden embernek – szüksége van: a szeretetteljes, személyes odafordulást. Nem mindent szabályozó és uraló államra van szükségünk, hanem olyan államra, amely a szubszidiaritás elvének megfelelően nagylelkűen elismeri és támogatja a különböző társadalmi erőkből született kezdeményezéseket, melyek összekapcsolják a spontaneitást a segítségre szoruló emberekhez való közelséggel. (...) Az a fölfogás, mely szerint az igazságos struktúrák fölöslegessé tennék a szeretet gyakorlását, valójában materialista emberképet rejt: azt a babonát, hogy az ember csak kenyérből él – ez olyan meggyőződés, amely lealacsonyítja az embert, és éppen sajátosan emberi mivoltát tagadja”.

Így vész el az ember

A tudományosság új kritériumai, úgy tűnik, nem a felvilágosult természettudományos módszertanban rejlenek; hanem abban az öntudatos elfogultságban, amely büszkén a rendszer, a hatalmi viszonyok és a kapitalizmus szapulását teszi meg a tudományos elemzés legitim céljaivá. Nem állítjuk, hogy ne lehetne elemezni ezeket, hogy ne lennének negatívumai a kapitalizmusnak és hogy ne létezne valamilyen szinten elnyomás; ám ezt megtenni fő,esetleg egyetlen legitim szempontnak és abszolutizálni, az legalábbis igazolhatatlan aránytévesztés.

Az ember társadalmi beágyazottságának hirdetése abba a szélsőségbe megy át a kritikai pszichológia esetében, ami az emberi természetet pusztán történeti-kulturális terméknek tartja.

Nos, az emberi természet biológiai-pszichológiai alapjai bizonyosan történelmen kívüliek, hiszen az ember fizikai valósága nem a történelem terméke, hanem a természeté/teremtésé.

A kritikai elméletek imádják a felszabadítás érdekében annyira társadalmi terméknek bemutatni az embert és a személyt, hogy mindenféle eredetiséget eltagadnak tőle, mondván, a személyiség csakis és kizárólag társadalmi interakciók terméke.

Molnár Attila Károly azonban jogosan mutat rá ezen álláspont saját céljaival ellentétes mivoltára Társadalmi demokrácia és megváltó csevegés című munkájában: ha az „én” csakis társadalmi interakciók terméke, és nem létezik azokat megelőző, bármiféle „magja” (ha tetszik, esszencia), akkor nem nagyon alakulhat ki elismerés- és szabadságigénye sem, mert nincs honnan származzon.

A hagyomány szemszögéből

Az én álláspontom az örök és változatlan emberi természetről egyáltalán nem feltétlen valamiféle individualista, történelmietlen, optimista felvilágosodás terméke, hanem a klasszikus és keresztény bölcseleté, ha tetszik, a hagyományé. A magamfajta konzervek szerint mivel az ember társas lény, szüksége van közösségre, ez a beágyazottság jó dolog; Roger Scruton szerint a szabadságot a szocializáció által tanuljuk el, nem szabadnak születünk, hanem azzá válunk. De ez nem jelenti azt, hogy nincs veleszületett, társadalmat megelőző személyiségünk, ami persze, bizonyos keretek között, alakítható és kordában tartandó.

A kritikai elméletek hívei inkább elnyomásként tekintenek erre a társadalmi beágyazottságra. Teljesen szükségtelen módon vélik úgy, hogy a felszabadító törekvéseikhez kell egy olyan antropológia, amely nem pusztán társadalmi beágyazottságot ismer el, ami esetleg a társadalmat megelőző ego természetéből és igényeiből fakad; hanem egyenest azt kell mondaniuk a posztstrukturalizmus hosszúra nyúlt, fagyasztóan rideg árnyékában, hogy az ego kizárólag a társadalom terméke. A kérdés az: elnyomó társadalmi rendszerek és interakciók hogyan hoznak létre elnyomás elleni elismerés- és szabadságigényt? Vagy ez valamiféle misztikus, idétlen dialektika eredménye volna?

Végezetül itt kell rámutatnom a kritikai elméletek kritikátlan importálóinak másik téves kiindulópontjára, ami éppen az általuk szajkózott társadalmi beágyazottságot és kulturális környezetet hagyja figyelmen kívül (hiába állítja ennek ellenkezőjét Máriási Dóra és Vida Katalin). Számukra a világ (nagyjából Foucault-t leszámítva) a felvilágosodással indul, mintha azelőtt semmi nem lett volna. Így aztán számukra a konzervatív álláspont egyenlő a felvilágosult-individualista-kapitalista állásponttal. Amit amúgy a konzervatívok vagy semennyire, vagy csak mérsékelten fogadnak el – legalábbis a felvilágosodást és az individualizmust rendszerint kritizálják ők is, régebb óta, mint a kritikai elméletek hívei, mivel utóbbiak később jelentek meg a színen. Ez pedig szerintem azért van, mert a kritikai elméletek hívei, mivel francia gyökereik ellenére teóriáik az Egyesült Államokban virágoznak leginkább, kritikátlanul átemelik írásaikba az amerikai miliő sajátosságait, és igaznak vélik azt a hazai viszonyokra is, amiben viszont tévednek.

A kritikai pszichológia némely dicséretes meglátása ellenére téves antropológián alapszik, vállalhatatlanul marxista-posztmodern előfeltevései vannak, vizsgálódása egyoldalú és aránytévesztő, a neoliberalizmust 2017 Magyarországán célponttá tevő futamai pedig mind időben, mind földrajzilag tévesek.

Összesen 40 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Tündér_Lala
2017-03-31 at 09:19


Azért Reagen és Thetcher felmentésével nem értek egyet. Miközben a túlnőtt szociális hálót bizonyos mértékig jogosan nyirbálták meg, kinyitottak egy kaput, ahol a nagytőke társadalmi felelősségét kiiktatták. Ezt folytatták az utódok a szabadkereskedelmi megállapodásokkal, ami végsősoron a tőkekoncentráció egészen elfogadhatatlan mértékét vonja maga után és országok, társadalmak elszegényedését.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés