Bármennyire egybe esik is erkölcsi indulatainkkal, az „irgalmat” minden más elé helyező érvelés sántít. A felhozott erkölcsi példázatok nem adják kielégítő leírását jelenlegi magyarországi helyzetnek, de talán tágabban az európainak sem. A valóságnak nem megfelelő erkölcsi érvelésen pedig nem alapulhat helyes cselekvés, csak tévelygés és zűrzavar.
A Közel-Keletről hozzánk érkezők nagy többsége illegális határátlépő. Tudatosan megszegi az ország törvényeit. Nem kér bebocsátást, menedéket, hanem erőszakkal próbálja azt megszerezni magának. Nem ahhoz hasonlít, aki valakinek az ajtaján zörget és menedéket kér, hanem ahhoz, aki a kerítésen át ugrik be a kertbe és fittyet hány a tulajdonosra. Világos, hogy az utóbbi teljesen más erkölcsi és ebből fakadó jogi megítélés alá esik. József és Mária nem betörtek a betlehemi házba, hanem bebocsátást kértek.
Természetesen a törvénysértésre is létezhet mentség. A ma sokat emlegetett keresztény erkölcs valóban hagyományosan azt tanítja, hogy ha valaki közvetlen életveszélyben van, joga van elvenni a másét. Azonban egyik legfőbb tekintélye, Aquinói Szent Tamás azt is hozzáteszi, hogy például az éhség vagy ruhátlanság még nem feltétlenül életveszély. Akinek van feleslege, annak ilyen esetben (és máskor is) erkölcsi kötelessége segíteni a szorult, nyomorúságos helyzetben lévőt, de az utóbbinak nincs joga a tulajdonát erővel elvenni. Ha az utóbbit teszi, büntetést érdemel. Nem csak azért, mert aláássa a társadalom rendjét, hanem mert a „ne lopj!” erkölcsi parancsát is megszegi.
Az illegális migráns esetében a helyes példázat tehát a szükséghelyzetben lévő törvénysértőé. Az erkölcsi ítéletalkotás kiindulópontja csak a két elem – a szükséghelyzet és a törvénysértés – együttes figyelembe vétele lehet. Ha csak a törvénysértést vesszük észre, a szükséghelyzetet nem, akkor könnyen véthetünk a segítségnyújtás erkölcsi parancsa, esetleg a másik ember élethez való joga ellen. Ha pedig eltagadjuk, bagatellizáljuk a törvénysértést, és csak a szükséghelyzetre koncentrálunk, akkor semmibe vesszük a törvényt betartók erőfeszítéseit, „biankó csekket” adunk a törvényt megsérteni szándékozóknak, és felszítjuk az ezt rossz szemmel nézők indulatait.
A „szükséghelyzetben lévő törvénysértő” megközelítése világossá teszi, hogy valódi erkölcsi dilemmával van dolgunk, amelynek megoldása árnyalt gyakorlati bölcsességet kíván meg. Ez lehetőséget kínál arra, hogy az értelmes párbeszéd medrébe terelje a „naiv liberálisok” és az „idegengyűlölők” erkölcsi indulatait. A „szamaritánus” retorika az utóbbiakat egyszerűen elítéli és szalonképtelennek nyilvánítja, tagadva a törvénytisztelet sérelme miatti aggodalom jogosságát. Az értelmesen meg nem vitatható, elnyomott indulatok azután rendszerint radikalizálódva törnek fel a mélyből.