Az utolsó lázadás

Békés: A technológia gyarmatosította a gondolkodásunkat

2014. augusztus 4. 10:53

Nem a technológiai eszközöket, hanem a túlhasználatukat kritizálja Békés Márton, Az utolsó felkelés című könyv szerzője. A technológia-kritikus történésszel okostelefonról, e-könyvről, várost felszabdaló brandzónákról, az időtlen Amerikáról és a digitálisan írástudatlan emberek érdekvédelméről beszélgettünk.

Korábban Németh Lászlóval és az amerikai neokonokkal foglalkoztál. Az utolsó felkelés viszont filozofikusabb, a technológia és az ember viszonyáról szól. Miért kezdett el foglalkoztatni a téma?

Ez kialakult. Amikor a Németh László-könyvet írtam, az úgy volt, hogy olvastam tőle sok mindent, aztán annyira megtetszett, hogy csomó mindennel azonosultam. A neokonos könyv is úgy született, hogy érdekelt ez a neokon-dolog. Főleg amit a sajtó írt róla, ezek az összeesküvés-elméletek. Gondoltam ezt érdemes tisztázni. Az utolsó felkelés azért volt más, mert egy háromrészes poszt-sorozattal indult az egész. Lánczi András mondta azt, hogy már több hasonló szövegem van, ebből lehetne egy könyv. Összeszedtem a cikkeket, és tényleg azt láttam, hogy sok van. Manapság a virtualizálódás, a digitalizáció felvet több, konzervatív szempontból problémás dolgot. Ezek érdekeltek. Azt vettem észre, hogy a konzervatív szerzők részéről sok alapos, pontos diagnózis van, de hiányzott belőlük a szikra. Aztán olvastam több francia anarchista, újbalos szerzőt, és ott megtaláltam a szikrát. Egyébként is sok inspiráció ért barátnőm, barátaim, zeneszövegek részéről.

Összeér itt a konzervatív és a szélsőbalos világkritika?

Először is: ezek a szerzők nem úgy konzervatívak és nem úgy szélsőbalosak. Ez nem az a konzervativizmus amit Burke meg Oakeshott csinál. A brit konzervativizmust már a neokonos könyvemben is kritizáltam. Nagyon jól leírta Rajcsányi Gellért a Kommentárban megjelent Anglia-útirajzban, hogy Angliában kilencszáz éves sövények vannak meg kőrakások. Kőrakások! Négyszáz éves kőrakások! Ők szerencsések. Ez a fajta konzervatív gondolkodási modell nem veheti fel sikeresen a versenyt a biotechnológiával, a 3D-nyomtatással, az okoseszközökkel, a hordható technológiákkal szemben. Akiket konzervatívnak nevezhetünk a könyvemben, azok vagy a német konzervatív forradalom szerzői, vagy pedig olyan radikális reakciósok, mint Molnár Tamás vagy Salvador Dalí. A baloldali forrásaim között vannak nonkonformista balosok, mint Pasolini, és olyan ultrabalosok, anarchisták, mint Baudrillard, Virilio, Deleuze. Aztán vannak olyan kritikusok, mint Heidegger vagy Mumford, akiket nem lehetne sehova sem kötni. ‘68-at egy bizonyos szempontból értékelem pozitívan: ez a látványtársadalom vagy fogyasztói társadalom kritikája és ezen túl a képzelet felszabadítása. Egy antimaterialista front. Ahogy Wendell Berry fogalmazott: nem ott húzódik ma a határ, hogy ki liberális vagy ki konzervatív, hanem ott, hogy ki gondolja magát gépnek és ki nem.

A könyvet felvezető Elutasítom című kiáltvány online jelent meg, én a Facebookon megosztva bukkantam rá. Hogy néz ki nálad a technológia-ellenesség a gyakorlatban? Ahogy látom, okostelefonod például nincs.

Az nincs. És szeretném, ha nem is lenne. Ezeket a blődségeket nem szeretem, hogy miért nem írógéppel írtam vagy kőtáblára véstem. Nem a technikai eszközöket kritizálom: nem az autót vagy a telefont, a gázbojlert vagy a géppisztolyt, hanem a túlhasználatukat. A fetisizálásukat. Nekem például van televízióm, csavarhúzóm, kalapácsom és autóm, de egyiket sem veszem körül olyan rajongással, olyan tisztelettel, mint amivel manapság a Facebookot meg az okostelefont, a számítógépet és a big data industry-t szokás. Ez függőséghez, túlhasználáshoz és az emberi mivoltunk jelentős részéről való lemondáshoz vezet. Számomra a Google – egy óriáscég szoftvere – pontosan annyira rajongás tárgya, mint otthon a fázisceruzám. Ha van és kell, akkor használom, egyébként életmódot megváltoztató, az ember gondolkodását alakító szerepet nem tulajdonítok neki.

Meg kell tanulnunk önkorlátozó módon hozzáállni ehhez. Ha van az asztalon egy üveg bor, akkor nem biztos, hogy megiszom mind. Akkor és ott, és addig kell használni az okostelefont, amire való. Ezek az eszközök ráadásul összekapcsolódnak, interferálnak egymással és rákényszerítenek a használatra. Az, hogy okostelefont használj, az elkövetkezendő öt évben egy kényszer lesz. A hajdani ludditák nem azért verték szét a gépeket, mert utálták őket, hanem mert nem akartak úgy élni és dolgozni, amit a gép rájuk kényszerít. A nem-okostelefonos vagy digitálisan írástudatlan emberek érdekvédelmére is hamarosan szükség lehet.

1956-ban, amikor a felkelők felvették a harcot a szovjet csapatokkal, akkor a szovjetektől átvett és eltanult Molotov-koktélokkal, a szovjet filmekből ellesett partizántaktikával és a szovjetektől zsákmányolt géppisztollyal harcoltak. Én az internet túlhasználása ellen ezeknek a struktúráknak a kihasználásával harcolok. Ez persze nem jelenti azt, hogy magam és a felkelők közé párhuzamot vonok, csak azt mondom, hogy ez egy ősi ellenálló technika: ráépülsz és kihasználod.

A technológiai fejlődés zászlóshajója ma Amerika. A könyvnek viszont van egy olyan része, ahol egy rendkívül elégikus leírást adsz az országról. Melyik Amerika igazi arca?

Ez akkor lehet probléma, ha a dolgokat csak egy oldalról olvassuk. A technológiának rengeteg pozitív eredménye van. Amerika sem csak pozitív vagy negatív. A könyvben lévő Amerika-fejezet a tér megsemmisíthetetlenségéről és az ezzel összefüggő kalandos élet ígéretéről szól. Ezzel szemben a Szilícium-völgy, az Amazon-, a Google-fejlesztések is Amerika részei. De része a pioneer-mítosz, a Kerouac-mítosz, a Vanishing Point című film, az amishek, a mennoniták, a kvékerek. Ez is Amerika, de ez Amerika spirituális részéből táplálkozik. Az ősi amerikaiságba sokkal jobban besorolhatjuk a Szelíd motorosokat, Thoreau-t, és kevésbé a Facebookot vagy a Google-t. Ezek az idő és tér megsemmisítésében érdekelt globális jelenségek, számomra ezek nem hordoznak amerikaiságot. Amerika maga egy időtlen tér.

Ha már Amazon. Azt hallottam, hogy az Amerikai neokonzervativizmus című könyved már nem kapható, de lehet, hogy megjelenik e-könyvben. Mit szólsz ehhez?

A kiadóval aláírt szerződés az e-könyves forgalmazásra is vonatkozik. Ha a kiadó úgy látja, akkor örülök neki, de például Az utolsó felkelés esetében jobban örülnék, ha aluljárókban, fénymásolva, vagy PDF-esített, szkennelt kalózverzióban terjedne. De ezt a féltréfát félretéve: az e-könyvekkel kapcsolatos averzióm annyi, hogy nem nevezném ezeket könyvnek. A könyv testiségét, a rátapadt koszt, a beleivódott füstöt, a beleírt széljegyzeteket nem tartalmazza. Egy steril változat. A rajongást sem tudom megérteni, ami az e-könyvet körülveszi. Tudom, hogy egy blogon megcáfolták a gondolataimat. Azt kell mondjam, hogy igazuk van. Amit szerintem nem tud az e-book, arról kiderült, hogy már tudja. De hiába tudja imitálni a behajtott szamárfület meg az aláhúzást, nem hinném, hogy antikváriumi könyvszagot is tud kibocsátani.

Éppenséggel tud.

Örülök neki. Ez csak megerősít abban, hogy ez az egész csak a könyv, mint használati tárgy imitálása. Engem a dologban a mimézis zavar: az, hogy nem tudom megtapasztalni a könyvet.

Mondok még egy ellenvetést: egy csomó olyan könyv van, amihez én például nem jutottam volna hozzá a Kindle nélkül.

Igen, ezekben az eszközökben az a jó, hogy megkönnyítik az életünket. Én nem mondom neked, hogy várd ki a sorod és várjál öt évet az áhított könyvre. Én ezt szoktam csinálni, vagy szkennelt kalózmásolatokat letöltök és kinyomtatok ötszáz forintért. Autóval is ki tudok menni egy közeli erdőbe. Az erdő határáig elmegyek az autóval, de ha sétálni szeretnék az erdőben, madárfüttyöt hallgatni és gondolkodni, akkor gyalog megyek. Az „erdőbe gyalogszerrel bemenés” egyenértékű a könyvolvasással. Minden más segítség, pótszer. Az e-könyv protézis. Egy műláb. Na de nem műlábat szeretnénk, hanem igazit! Ráadásul az Amazon statisztikailag kimutathatóan árt a kisebb könyvesboltoknak. Ez baj.

És mindeközben egyre csak jönnek az állatok.

Mindenképpen. Illetve nem az állatok jönnek, hanem mi megyünk. Azzal, hogy mi megyünk és a törékeny civilizációnk határait terjesztjük, nap mint nap követünk el határsértést. A róka, a galamb és az aranysakál ugyanazon a mezőn marad, ahol volt. Csak a civilizációnk átlépte a határt. Nem ő jött be a városba, hanem a város ment ki hozzá. A tragikus példa erre az ebola-járvány. Az ebola mostani terjedése lefedi a kiirtott erdők határát, ahol ásványokat és fát termelnek ki. Hatalmas emberi migráció zajlik le itt. Az ebola minden bizonnyal valami erdei vírus, nem tudni a mai napig, mi a hordozója. Egy ismeretlen, veszélyes járvány terjed, amely addig is ott volt, ameddig az ember nem lépett az erdő területére. 

A természet határait tiszteletben kell tartanunk. Ha nem tesszük, akkor nem kell csodálkoznunk hogy „aranysakál-apokalipszis közeleg” - most idéztem az Index újságíróját. Baranya megye minden négyzetméterére esik egy aranysakál. Az aranysakál egy túlélőgép. Nagyon szapora, kibírja egy hétig étel nélkül és bármit megeszik. A harmincas-negyvenes évek fordulóján irtották ki a vadászok. Most minden korábbinál nagyobb számban tért vissza. Ezek az állatok hírnökök. Jelzik azt, hogy a civilizációnk áthágta a határait. Én üdvözlöm őket.

Térjünk vissza a kiáltványodra. Mit értesz nyegle hipszterkedés alatt?

A kiáltvány és a könyv bizonyos részei erős túlzások, harci indulók. Sok benne a líra. Az ifjúsági szubkultúrák a kilencvenes évek végén leáldoztak – a fogyasztói társadalom praktikáinak van ehhez köze. Talán az emo volt az utolsó nagyon félrecsúszott próbálkozás, a szubkultúraság paródiája. Az emo után következő hullám a hipszter. Ez semmi más, mint a fogyasztói társadalomba való hiánytalan, tökéletes és büszke integrálódás megvalósulása. A hipszter a tökéletes reklámalany. A legújabb technológiai eszközöket bátran, pragmatikusan és büszkén használó senkiség megtestesítője. Nem véletlen, hogy a hipszterség nem a hentesek, az óvónők és az autószerelők között dívik, hanem a kreatíviparban. A hipszterség a szubkultúrák megsemmisülése után önmaga körül forgó nihilizmus. Tulajdonképpen még annál is rosszabb. Nem tudom, mi van a nihilizmus alatt. Valószínűleg a hipszter. A 444 szerint ráadásul már a hipszternek is vége.

Nézzük egy másik kifejezésed: a lázadás nyelvének lefegyverzése.

Ez azt jelenti, hogy ülsz a tévé előtt, és egy reklámban azt mondják, hogy piacra dobtak egy forradalmian új sampont. Egy másik cég szerint forradalmi változásokat fog hozni a követési távolságot betartató szoftverrel felszerelt családi autó. Egy harmadik szerint forradalmasítani fogja az egyik készülék az emberi kommunikációt. A forradalom szó – de ezt a szituacionalisták már ‘61-ben leírták – inflálódott. A lázadás, a felkelés, az erőszak, a cselekvés, a tett szavak elvesztették minden jelentőségüket. Ha egy nyomorult okostelefon-applikáció forradalmi újdonság, akkor minek fogjuk azt a folyamatot nevezni, amely megszünteti a tudatunk okostelefonok általi gyarmatosítását? Ez lenne az utolsó felkelés.

De a nyelv lefegyverzése azt jelenti, hogy a reklámipar, a szórakoztató- és látványcivilizáció egyre inkább oda vezet, hogy a közöttünk lévő kommunikációt kolonizálják, a szórakozást, a munkaidőn kívüli szabadidőt, a társas viselkedés viszonyait brandesítsék és az emberek közötti nyelvet is pacifikálják. Gyakorlatilag a Sziget, az óriáskerék, artcafék, témabárok egyvelegében nem látjuk át a saját városunkat. Turisták lettünk a saját városunkban  kölcsönvettem a kifejezést Böcskei Balázstól –, akik egy olyan kommersz nyelvet használnak, ami képtelen kifejezni a lázadás dimenzióit. Az a szó, hogy forradalom, a harmincas-negyvenes évekig egy politikai valami volt. Egy társadalmi-politikai akció. A hatvanas évek óta a forradalom bármi.

Ha már városok: mit értesz a városok brand-zónákra töredezésén?

A városkép formálásával foglalkozó teoretikusok szakirodalmában lehet hallani ezt a kifejezést. A városok bizonyos környékei valamilyen adott típusba sorolhatóak: kereskedelmi, közlekedési, kommunikációs cselekvésre valók. Üzleti negyed, bevásárlóutca. Nem azon múlik, hogy egy város metropolisz-e, hogy ott hányan laknak. Egy metropolisznak teljesen más a funkciója, mint egy nagyvárosnak. Mumford írta, hogy a város társadalmi színház: komédia, dráma, feszültség van. A metropolisz közepén viszont a fogyasztás szolgálatába állított semmi. Bemész a Deák térre, azt látod, hogy egy ötméteres H&M-nőalak van jobbra. Óriáskerék kivilágítva, reklámokkal. A templomtól két centire ilyen hirdetés, a másik oldalon olyan hirdetés. Ezek nem lokális reklámok. Nem arra hívják fel a figyelmet, hogy itt van egy szabó, aki már negyven éve itt működik. Ezek a jelenségek széttöredezik a város struktúráját, eltörlik a belváros korábbi emlékezetét. Eltörlik a templom vagy az ‘56-os golyónyomok emlékezetét. Eltörlik a nagy tüntetések, a nagy csendek emlékezetét. Átformálják a társadalmi színház dramaturgiája szerint kialakult egységeket. Elporlik és széttöredezik a belváros. Ez a gyarmatosítás egyre kijjebb megy.

Beszéltünk ‘68-ról. Mit gondolsz a tavalyi diáktüntetésekről és a Hallgatói Hálózatról?

Semmi jót nem gondolok róla. Nem érzem a politikai karakterét. Stilárisan, mondanivalójukban antipatikusak. Törekvésük ugye az volt, hogy a kormány az oktatási keretszámokat emelje. Aztán utána ugyanezek a csoportok pártszékházat foglaltak. Ez egy politikailag nem teljesen definiált célokat követő társaság, ami, ahogy elnézem, hamvába is holt. ‘68 egy generális forradalom volt utcai harcokkal, általános követelésekkel: az életet akarták általánosan átformálni. Hogy a De Gaulle van hatalmon, az a szarkazmus szintjén megjelenik, de nem De Gaulle-t akarták elsősorban eltávolítani az ország éléről, hanem egy gondolkodási sémát, mintát akartak megváltoztatni. Ennek része volt De Gaulle, a gyarmatosítás és a Francia Kommunista Párt is. Ott voltak azok a falfeliratok, melyek a könyvben is benne vannak: ez egy lázadás volt a robotok társadalma ellen. Amit én látok a HaHa és mások tüntetőiben, hogy mennek az alagútban a Macbookokkal és fényképeznek. Én ebből semmiképpen nem kérnék. Az, hogy diákok tüntetnek, egy tök jó dolog. De amikor ez odáig terjed, hogy elfoglalják a belvároshoz legközelebbi, leginkább filmezhető egyetem termét és beülnek az iPhone-okkal – ezt nem nevezném lázadásnak. Számomra ez groteszk. A Brazíliában kitelepítésre ítélt őslakosok törekvéseivel inkább tudok szimpatizálni. Ők nyíllal lövöldöznek a rendőrökre. Ezen addig szoktak nevetni, amíg a nyíl nem talál. A fegyverrel küzdő őslakosok őslakosok akarnak maradni.

És mit lehet tenni, ha le akarunk jönni az okostelefon-tripről?

Kritikusnak kell lenni az új, újabb, két nap múlva még forradalmibb, csodálatosabb, életünket még könnyebbé tevő eszközökkel és a fogyasztói társadalommal. A Google, az Amazon, a Facebook, Az Apple kolonizálta a gondolkodásunkat. Egy olyan kibernetikai üdvtörténetbe fűzte bele a mentalitásunkat, amely szerint ezek az eszközök jobbnál jobbak lesznek, az életünket pedig egyre könnyebbé teszik. Arról kussolnak, hogy őket meg gazdaggá teszik, mert az adatainkat összeszedik, generálják, majd kereskedelmi hirdetés formájában tovább értékesítik. Erről kevés szó esik. Ha megnézel egy okostelefon-reklámot, akkor azt látod, hogy ott áll, csodálatosan ragyog a készülék, mint az életed központja. Gyakorlatilag te magad vagy az új okostelefon, az meg te vagy.

Hallatszik már persze valami morgás. Nem jók azok a családi ebédek meg baráti találkozók, ahol mindenki a kurva telefonját nyomkodja. Az első lépés tehát a szkepszis, a második pedig a technikai vívmányok helyükre szorítása. Az elmúlt tíz év hatalmas technológiai boomjával nem igazán tudtunk mit csinálni. Egyes tudósok szerint az elmúlt időszak infotechnológiai fejlődése mélyebben és gyorsabban formálta át az emberi cselekvést, mint annak idején maga az internet, az autó, a mosógép vagy a televízió. Beláthatatlan ez a fejlődés. Ha konzervatív módon gondolkodunk, szeretjük a hagyományokat és az örökségeket, akkor el kell gondolkodnunk, hogy ezek az eszközök mit vesznek el belőlünk. 

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/72709

Ajánljuk még a témában