„Van egy írónk, akinek egy nép gúnyolása és megbélyegzése nem okoz gondot. Mit tegyünk, magyar író, magyarul ír, a magyar államtól kapott Kossuth-, József Attila- és egyéb díjakat. Aljas és alantas dolog lenne az is, ha fröcsögését eszkimókkal, udmurtokkal, franciákkal, zsidókkal, arabokkal vagy örményekkel tenné meg, de ő a megvetését a magyaroknak tartogatja, talán egy sajátosan értelmezett hálából, hiszen szerény tehetségét sem az eszkimók, sem az udmurtok, sem a franciák nem honorálták semmilyen díjjal, kizárólag »a magyarok«, akikről ő harmadik személyben ír, mintegy hangsúlyozva, hogy ezzel a népséggel nem elegyedik. (...)
Kertész Ákos regénye, a Makra a Kádár-korban afféle lázadozó politikai lektűrként komoly sikernek örvendett, de ma már nem beszél róla senki, csekély irodalmi értéke az évtizedekkel elenyészett. Kertész az Amerikai Népszavában (mint tudjuk, az egyik legszélsőségesebb, legvéresszájúbb újságról van szó) azt írta, hogy »a magyar genetikusan alattvaló«, továbbá, hogy »a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős«. (...)
Tényleg azt hiszi Kertész Ákos, hogy a nácizmussal, a faji ideológiával csak azok vádolhatók, akiket ő és elvbarátai stigmatizálásra kiszemelnek? Hitler házi ideológusainak az volt a dolga, amit most Kertész Ákos – talán szép honoráriumért – lelkesen megtesz: kimutatja, hogy van egy nép, amely genetikailag kódolva alattvaló. Úgy született. Már a pólyában alárendelődött a fasisztáknak. Szerinte a magyar »se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van, legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire«, viszont »boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot« (sic!). Rég olvastam ilyen undorító szöveget. Egy kép jelenik meg előttem: Kertész Ákos egy gyűlölet-nyáltengerben fuldoklik, és reménykedik, hogy mocskos szavaiért majd bedobják neki egy újabb díj mentőövét.”